Szeráfim atya tanítványa már hosszú hetek óta "elmélkedik". Először a megfelelő testhelyzetet sajátította el, azután kialakította magában a szemlélődéshez szükséges megfelelő tudati attitűdöt, majd pedig a légzésére figyelt.

Itt egy gondolat erejéig nem árt utalni arra, hogy a testhelyzet és a légzés kapcsán csak az ideális, természetes testhelyzet és légzéstechnika megtalálásáról illetve tudatosításáról volt csak szó. Akinek esetleg ez valamiféle nehézséget okoz, az nem azért van, mert ez valami "extra jóga-gyakorlat" lenne. Hanem azért, mert a mai világunkban sokan meglehetősen természetellenes életmódot vagyunk kénytelenek élni, és szervezetünk hajlamos a rosszhoz hozzászokni, a természetestől pedig elszokni. Léteznek ugyan az orthodox hagyományban nehezebb, valóban már-már "jóga-szerű" testhelyzetek - mint például Illés prófétáé - és nehezített légzéstechnikák is. Ezekről szándékosan nem ejtettem szót, mert tapasztalt lelki vezető szükséges hozzájuk, aki mindig kifejezetten személyre szóló útmutatást ad.  

Nem tudni pontosan, hogy mennyi idő telt el azóta, amióta Szeráfim atya elfogadta a fiatal filozófust a tanítványának, de valószínűnek tűnik, hogy már "hegyként" is legalább két hetet töltött elmélkedéssel. És csak most, újabb két fokozat után jutott el odáig, ami miatt tulajdonképpen Athoszra jött: most veheti először a Jézus-imát a szájára.

A tanítvány nem maga választja az imaszöveget, hanem Szeráfim atya adja neki: "Kyrie eleison - Uram irgalmazz!" Teljesen bizonyos, hogy nem véletlenül kapja azt a formulát, amelytől idegenkedik, amely távol áll a szívétől: feladata, hogy győzze le az idegenkedést és "szívlelje meg" az imát. Amint olvasható, ez be is következik.

Szeráfim atya ezúttal néhány konkrét istrukcióval is ellátja tanítványát: ne figyeljen az ima szövegére, hanem csak a "duruzsolására". Továbbá húzza ki magát, legyen mozdulatlan és az imát hangolja össze a légzés ritmusával, és ha gondolatok gyötrik, vegyen mélyebb lélegzetet. Szeráfim atya e néhány instrukcióval szinte minden lényeges tudást átadott a szemlélődés technikájáról, amit szavakkal egyáltalán meg lehet fogalmazni.

A fiatal filozófus hosszú heteken át egész nap semmi mással, csak a Jézus-imával foglalkozik. Neki ennyi instrukció is elég. Nekünk, akik teljesen más élethelyzetben vagyunk, már eleve fölvetődik az, hogy "hányszor" és "meddig". Ezek után persze már az is kérdés lesz, hogy "hogyan". A betondzsungelben valószínűleg nem "úgy", mint Athoszon. 

Érdemes megvizsgálni, hogy mit tanácsol az interneten is szép számban fellelhető (igaz: nem magyar nyelvű) kortárs orthodox lelkiségi irodalom. Általában két dolgot javasolnak.

Először: Tegyük rendszerré életünkben, hogy a Jézus-imát minden nap reggel, illetve reggel és este - más imádságokat követően - mondjuk el legalább 100 alkalommal egymás után. Ez 10-15 perc, ha az imát ideális lassúsággal  mondjuk. Néhányan vannak, akik hosszabb időt - és értelemszerűen több Jézus-imát - javasolnak, legalább 30 de akár 60 percet is.

Másodszor: Mondjuk a Jézus-imát magunkban minden élethelyzetben, amikor ez lehetséges. Egyetlen szabály, hogy se a folyamatos imádság ne zavarja meg az aktuális tevékenységünket, se az adott tevékenység ne akadályozza az ima mondását. 

A világiaknak szánt útmutatóban azt hangsúlyozzák, hogy a Jézus-imát teljes átéléssel és minél többször imádkozzuk el egymás után. Az azonban csak ritkán derül ki e leírásokból, hogy milyen módon, azaz szemlélődve-e vagy nem szemlélődve imádkozzunk. 

Ezek az útmutatások a legtöbb esetben nem a szemlélődő imádságra (kontemplációra) vonatkoznak, azonban képezhetik annak első lépését, vagy ha úgy tetszik alsó szintjét. Ugyanakkor mégsem magától értetődő erről a szintről a továbblépés. A fentieket soha nem szabad szem elől téveszteni, ha a kortárs orthodox lelkiségi irodalomhoz folyamodunk tanácsért saját lelki-szellemi utunk során. 

Ideje számba venni, hogy a fentiek tükrében milyen tanácsokkal érdemes ellátni egy hétköznapi hészükhasztát, aki bár nem él szerzetesi aszkézisben, de mégis szeretne a szóbeli és az elmélkedő ima fokát meghaladva eljutni a szemlélődés szintjére is.

Mindenek előtt tudatosítani kell, hogy szemlélődő imádság esetén nem az elmondott fohászok száma, hanem a szemlélődéssel töltött idő a lényeges. Természetesen a kettő között összefüggés áll fenn, minél több fohászt mondunk, annál többet időzünk a szemlélődő állapotban, és ha az imamondás ritmusa optimálisra lassul, akkor ez az idő még tovább növekszik. Ebben az összefüggésben a csotki is inkább időmérő, mintsem számoló eszköz.

Lényeges szempont az ima szövege. Több szempontból is elsősorban a Jézus-ima ajánlott. A bizánci lelkiséget követők számára ez nem is kérdés; azonban határozottan ajánlható római katolikusoknak is, hacsak az általuk követett lelkiségnek nincsen saját hagyományos szemlélődő imája. (Általában nincs.) A Jézus-ima nem csak az Evangélium szavait adja vissza, de egyben annak tömör összefoglalója is, mindezek mellett egyesíti magában a keresztény imádság összes létező dimenzióját. Mivel több, hosszabb-rövidebb változata van, kiválaszthatjuk a saját légzéstempónknak legmegfelelőbbet. Sőt, akár a nyelvek közül is választhatjuk azt, amelyiknek dallama, ritmusa, zengése a leginkább hozzásegít minket a kellő elmélyedéshez az imában.

Természetesen a Jézus-ima mellett számtalan más fohász közül is választhatunk. De lényeges az, hogy választásunk valóban a legmegfelelőbb legyen saját magunk számára. Tartsuk szem előtt azt is, hogy a szemlélődő imát majdnem, hogy egy életre választjuk! Ez természetesen nem azt jelenti, hogy időnként ne változtathatnánk rajta ideiglenesen vagy akár véglegesen, de ez ritkán fordul elő, és általában nem a mi tudatos döntésünk eredménye.

A következő kérdés, hogy kezdők számára ajánlott-e a hangos vagy félhangos imádkozás avagy sem. Vannak akik határozottan ajánlják, különösen azok számára, akik figyelme hajlamos elkalandozni. (Nem kell aggódni: mindenkié hajlamos. Ez az egészséges elmeműködés jellemzője.) Eleinte recitálhatjuk félhangosan is az imát, illetve bizonyos esetekben, nagyon szétszórt állapotban ismét visszatérhetünk ehhez a gyakorlathoz, mert valóban nagyon hatékony eszköze tud lenni a figyelem összeszedettségének. De ne ragadjunk meg itt, amint tudunk lépjünk tovább.

A következő szint - de akár kezdhetünk is ezzel - a hangtalan, de artikulált imádkozás. Az ajkunkkal és nyelvünkkel ilyenkor megformáljuk a kiejtendő szavakat, de a torkunkkal nem adunk ki hangot. A hangos és félhangos imádkozáskor belélegzünk, majd pedig mint rendesen, ahogyan beszédkor, a kilégézéssel mondjuk ki az imát. Ezzel a hangtalan technikával viszont - éppen azért, mert hangot nem adunk ki - az ima artikulációját összehangolhatjuk a légzéssel. Belégzés ideje alatt az ima első felére mozog a szánk, kilégzés alatt pedig a második felére. Ennél a módszernél hosszabb ideig is megmaradhatunk, amíg kellően el nem mélyedünk a Jézus-imában. Vissza is térhetünk időnként ehhez a módszerhez, ha úgy érezzük, hogy átmenetileg lankad a figyelmünk. De természetesen ezt a szintet is idővel meg kell haladni, és az imát magunkban, csak az elménkkel kell mondani.          

Csotkival vagy anélkül? Egymásnak ellentmondó tanácsokat olvashatunk az interneten, de ne felejtsük: ezek jelentős része nem a kontemplációra vonatkozik. Kezdőnek a teljes mozdulatlanság ajánlott a szemlélődéshez, ez tehát kizárja a csotki használatát. Nagyon az elején, ha csak 100 imát mondunk (mert még nem tudunk hosszabb ideig koncentrálni), használhatunk egy 100 csomós csotkit. De ha növeljük az időt legalább fél órára - márpedig ez elengedhetetlen -, már nem alkalmas a csotki az időmérésre, kezdőknek legalábbis nem. A többször 100 ima elmondása esetén, ha kellően sikerül az imára koncentrálni, nem fogjuk tudni követni a számolást, hogy hányszor is volt meg éppen a 100. Ha meg a számolás sikeres, akkor pedig a Jézus-imában nem mélyedtünk el kellően. Későbbi szinteken ez már nem így van, ott elviekben már lehetséges a kettő egyszerre, de a gyakorlatban nincs rá feltétlenül szükség.

Ugyanakkor kontempláció esetén is szólnak érvek a csotki használata mellett. A hagyománytisztelet mellett a csotkinak gazdag a szimbolikája, mely az elménket segíti - inkább tudat alatt, mint tudati szinten - az imában való elmélyüléshez.  A szó szerinti kézzelfoghatósága pedig egy szó szerinti fogódzó, mely a testi ingerek által keresztül inspirálja a koncentrációnkat.

A csotki eleinte tehát inkább akadály, de egy idő után - mondjuk úgy "álkezdő szinten" - éppen ellenkezőleg, nagyon is hathatós segítség. Hogy ez a fordulat kinél mikor következik be, arra egyénileg kell ráérezni. Természetesen érdemes a lelki vezetővel is megbeszélni ezt a kérdést is, mint a szemlélődéssel kapcsolatos minden kérdésünket és tapasztalatunkat.

A csotki használatának két szabálya van. Számolásra akkor alkalmas használni, ha annyi imát mondunk, ahány csomója van a csotkinak. De ugye általában szemlélődéskor ennél lényegesen több imát mondunk, úgyhogy a csotkit számolásra igazából nem használjuk. A másik szabály, hogy a csotkit sohase használjuk látható módon nyilvánosan! Ez ugyanis kérkedés látszatát kelti, ami nem egyeztethető azzal a nagyfokú alázattal, ami a Jézus-imához szükségeltetik. Jézus maga mondta, hogy imádkozáskor menjünk a szobánkba és zárjuk magunkra az ajtót. Ezt egyszerre kell szó szerint és képletesen is érteni. Ha tehát nyilvános helyen vagyunk, a csotkit ne használjuk, esetleg csak zsebre dugott kézzel. Nyilvánvalóan, ahol a csotki használata természetesnek számít, például templomban vagy zarándokúton, ott nem kell rejtegetni.

Szólni kell még arról is, hogy mikor és mennyi ideig mondjuk a Jézus-imát. Erről részeltesebben lesz még szó, most csak a legfontosabbak néhány rövid mondatban. A Jézus-ima nem csak ima, hanem egy teljes életforma. Minden reggel időt kell rá szánni, ez az alapvető minimum, de jobb ha ezt este is megtesszük. Reggel rögtön ébredés után, mielőtt a napi rutin beindulna, akkor szánjunk időt Istenre. Ugyanígy este, közvetlenül lefekvés előtt végezzük, ami után már semmi egyéb teendőnk nincsen. Ha nem tudunk következetesen naponta kétszer szemlélődni, arra fektessünk hangsúlyt, hogy a reggeli kontemplációhoz ragaszkodjunk következetesen.

Mennyi ideig, hányszor mondjuk el a Jézus-imát? A Zarándokban óriási számokról olvashatunk, de ezek nem ránk vonatkoznak. Akiknek még nincs rutinjuk az összeszedettségben, az elég, ha 100 Jézus-imával illetve 10-15 perccel kezdi. Amikor a folyamatos odafigyelés ennyi idő alatt már nem megerőltető, az időt fokozatosan föl kell emelni legalább 30 percre, de ha lehet, akár egy órára is. Elviekben lehetne ennél méghosszabb ideig is, de a gyakorlatban erre még a nyugdíjasoknak és a munkanélkülieknek sincs idejük. 

Mint azt az előbb jeleztem, az idő mérésére - kezdő szinten legalábbis - nem a csotki a megfelelő. (Bár egy 200 csomós csotki, az optimálisnál nem gyorsabb ritmusban imádkozva, az nagyjából fél óra...) Idő mérésére jobb tehát egy órát vagy egy telefont beállítani. Arra azonban figyelni kell, hogy a hangjelzés ne egy brutális vekkerhang legyen, mert az sokat ronthat kedélyállapotunkon, és képes elrontani az előttünk álló egész napot. A hangjelzés legyen teljesen halk, amit még éppen meghallunk és legyen kellemes a fülnek. Aki be tud állítani valami zenedobozt, akkor az a legjobb, ha a kontemplációra szánt idő végét egy halkan induló bizánci liturgikus ének vagy egy gregorián dallam jelzi.

Az anglikán olvasó viszonylag rövid múltra tekint vissza, valamikor az 1980-as években kezdték használni egyes anglikán kontemplációs imacsoportokban. Az olvasó 33 szemből áll, 4+1 nagyobból, és 4x7 kisebből. A 4 nagy szem keresztet formáz, köztük négy 7-es sorozat van, melyeket hétnek neveznek (hét, mint időegység). 1 nagy szem a bevezető szem, ehhez kapcsolódik a kereszt.

Ezzel az olvasóval többfajta imát, imafűzért is szokás imádkozni, köztük például a Jézus-imát.

Keresztre: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.

Bevezető szemre: Istenem, siess megmentésemre, / Uram, siess segítségemre! / Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. / Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Bár ennek az olvasónak az imáit az orthodoxiából kölcsönözték az anglikánok, a doxológiát mégis latinosan mondják. Az orthodoxoknál a doxológia így hangzik: Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. / Most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.  

Nagy szemekre a Triszhágion (Háromszorszent) ima: Szent Isten / Szent Erős / Szent Halhatatlan / Irgalmazz nekünk! 

Kis szemekre a Jézus-ima: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia / könyörülj rajtam, bűnösön! Csoportos ima esetén többesszámban mondják: könyörülj rajtunk, bűnösökön!

(Negyedik idézet Thomas Merton O.C.S.O. írásából)

4.
Az ember csakis akkor él igazán, amikor megtapasztalja - legalábbis bizonyos mértékben -, hogy valóban önként szenteli magát saját személyes léte igazi céljának. Más szóval az ember nemcsak akkor él, amikor létezik, nemcsak akkor, amikor létezik és cselekszik, nemcsak akkor, amikor létezik és emberként cselekszik (vagyis szabadon), hanem mindenekelőtt akkor, ha tudatában van saját szabadsága valóságának és sérthetetlenségének, ugyanakkor pedig képességének is, hogy ezt a szabadságot teljességében annak a kifejezett szándéknak a szolgálatába állítsa, amelyre azt kapta.

Ez a felismerés nem születik meg, amíg az ember nem köte­lezi el magát és szabadságát a megfelelő cél mellett. Ekkor az em­ber "önmagára talál" és örül, amikor felismeri, hogy egész lényét arra a célra irányítja, amelynek legmélyebb lelki központja eléré­se után epekedik. Ez a cél az élet a szó legteljesebb értelmében - nem pusztán egyéni, önző, saját énjébe szédült élet, amely pusztulásra szánt, hanem olyan élet, amely felülemelkedik a sze­mélyes korlátokon és szükségleteken, és az egyénen kívül, az Abszolútumban él - Krisztusban, Istenben.
Az ember akkor él igazán, amikor felismeri: ura saját életbe vagy halálba vezető sorsának, felismeri, hogy végső beteljesedése vagy megsemmisülése önmaga szabad választásától függ, és tisztában van képességeivel is, hogy döntést hozzon önmaga szá­mára. Ez az igazi élet kezdete.

De ez megint csak elmélet és ideál. Mi a valóság? A bukott em­ber - akiben élet és halál küzdenek az uralomért - többé nem telje­sen ura önmagának: nem maradt több ereje, csak hogy segítségért kiáltson az ürességben. A segítség pedig mint különös válasz érke­zik a kiáltásra, bár sosem a várt formában. Beszélhetünk-e arról, hogy az ember "ura" bárminek is? Ellentmondásos, de itt, és egye­dül ezen a ponton ura az ember saját lelki sorsának. Ez az a hely, ahol választ. Szabadsága ezen a helyen - a túlélésért folytatott két­ségbeesett küzdelmében - "spontán és vitális formában működik, hogy egész lényét arra a célra irányítsa, amely után epekedik." Azonban nagyon óvatosan kell kezelnünk az erő és az önmegvaló­sítás ezen bizakodó metaforáit. Az ember igazi ereje az agóniában van elrejtve, amiért aztán Istenért kiált - ahol az ember egyszerre te­hetetlen és mindenható. Önmagában végtelenül tehetetlen, ugyan­akkor "mindent meg tud tenni a Láthatatlanban, aki megerősíti."

circumdederunt me...

A jó alap, a fény felé fordulás, az óceán lélegzése még nem a "hészükhaszta'' imamód - mondta neki Szeráfim atya. - Most meg kell tanulnod úgy elmélkedni, mint egy madár.

Elmélkedj úgy, mint egy madár!

Korábban már megpróbáltam néhány témával kapcsolatos alapfogalmat tisztázni, mert ezek használata kapcsán sokszor találkozunk egymásnak ellentmondó értelmezéssel, használattal. A mantráról akkor nem írtam, csak érintőlegesen említettem egy másik írásomban, most tehát érdemes erről is egy kicsit részletesebben szólni. 

Sokan a keresztények közül is - elsősorban John Main O.S.B. és követői - a mantra kifejezést használják a szemlélődés imájára. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztény "mantrát" azonosítanák a hindu és buddhista mantrákkal, hanem a közérthetőség kedvéért teszik ezt. A nyugati nyelvek ugyanis átvették a keleti kifejezéseket, hiszen a saját, keresztény hagyomány - kifejezéseivel együtt - nem vált közkincsé, sőt, időnként ezt még akadályozták is egyházi körökben.

Mások viszont hangsúlyozván, hogy itt keresztény dologról van szó, tiltakoznak nemcsak a mantra kifejezés használata, hanem a szemlélődő ima és a mantra közti bármiféle összevetés ellen is. Állítván, hogy a két dolog teljesen más. Ezen állításokkal általában az baj, hogy bár állítói részletes ismeretekkel rendelkeznek a Jézus-imáról és más keresztény szemlélődő imákról, viszont a legtöbb esetben semmit sem tudnak a keleti mantrákról.

Keresztény körökben általánosan elterjedt az a tévhit, hogy a mantra nem több mint bizonyos szótagok monoton recitálása, ami fiziológiás alapon meghatározott pszichés állapotot idéz elő. Részben ez igaz a keleti mantrákra, de igaz a keresztény szemlélődő imákra is. Ugyanakkor a mantrát sem kell feltétlenül félhangosan vagy hangosan recitálni, lehet magunkban is mondani, akárcsak például a Jézus-imát. Továbbá a keleti mantráknak ugyanúgy megvan a mélyebb jelentéstartalmuk, mint bármely keresztény szemlélődő imának.

Mindenek előtt a mantra gyűjtőfogalom. Lehet egy mágikus formula, varázsige, de fohász, vallásos tartalmú bölcsesség vagy rövidebb misztikus vers is. A kontemplációt segítő mantrák természetesen ez utóbbiak közül kerülnek ki. Anthony de Mello S.J. a Jézus-imáról írt művében Gandhit idézi a mantrákkal kapcsolatban:  "Ha valóban szívből jön ismételgetésünk, akkor elűz minden gonosz gondolatot, s ha az ilyen gondolatok elillannak, akkor a belőlük származó cselekedetek is ellehetetlenülnek. Félelem nélkül állíthatom, hogy az általam megfogalmazott Ramanamának semmi köze nincs a jantar mantarhoz (a babonás és mágikus szövegek ismételgetéséhez)." (A teljes szöveg elolvasható a www.chotki.eoldal.hu oldalon.)

A kontemplációban használt keleti mantráknak is ugyanaz a célja - mármint a kontempláció elősegítése - mint a Jézus-imának. Funkcióban tehát nincs különbség a nem keresztény mantra és a keresztény szemlélődő ima között.

A keresztény imának mély teológiai háttere van. A közhiedelemmel ellentétben ugyanez elmondható a keleti mantrákról is. Tehát itt is egyezést, nem pedig különbséget látunk. Különbség van viszont a teológiai tartalomban - bár a mélyebb szintű tartalmi egyezések is megérnének egy külön doktori disszertációt.

Újabb különbség, hogy ez a teológiai tartalom nyelvi aspektusból tekintve a mantrák esetében nagyobb mélységig hatol, mint a keresztény imában. A keresztény szemlélődő ima szövegében az ima egészének, részeinek és egyes szavainak van teológiai tartalma. A keleti mantra sok esetben tovább megy. Túlmegy a lexikán is, és lehatol a fonetika szintjére: nem csak az egyes szavak, de az egyes hangok is önálló teológiai jelentéskörrel bírnak. (Ez persze nem minden mantrára igaz.)

Emiatt van az, hogy a Jézus-ima lefordítható bármilyen nyelvre (a képeken például angolul és románul olvasható), a mantrák többségét viszont eredeti nyelven kell mondani.

Különbségként szokás felhozni, hogy a szemlélődő ima az ima, azaz invokáció, az Isten megszólítása; a mantra pedig nem az. Ez sok mantrára valóban igaz. A szanszkrit ओं मणिपद्मे हूं mantra (om-mani-padme-hum, a képen ugyanez látható) például valóban nem invokatív jellegű.

De vannak határozottan invokatív ima-mantrák is, mint a japán なむ あみだ ぶつ mantra (namu-amida-bucu), melynek jelentése "Üdvöz légy, Amitábha Buddha". Amitábha nem Isten, mégcsak nem is isten, és a történelmi Buddhához sincs semmi köze. Talán úgy mondhatnánk, hogy egy szellemi "létező". Közelebbről az "ősirgalom szimbóluma", ahogy Nemeshegyi Péter S.J. fogalmaz.

Bizonyos mantrákat szokás dallamra énekelni. A Jézus-ima esetében ugyan nem ez az általánosan elterjedt gyakorlat, de azért erre is van jónéhány példa. Tehát ebből a szempontból ismét hasonlóságot látunk, nem pedig különbözőséget.

Mint látható, mivel a mantra gyűjtőfogalom, a Jézus-ima - és más keresztény szemlélődő fohászok - formailag és funkcionálisan közel azonosak bizonyos keleti mantrákkal, más mantráktól viszont jelentősen különböznek.

Ugyanakkor egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a Jézus-ima a szemlélődés eszközeként amolyan mantra, de mindezek mellett ima is, és több - a szemlélődéstől független - dimenzióval is bír, mint ahogy egy korábbi bejegyzésben erről már volt szó. ...És az se zavarjon minket, hogy ugyanez igaz egyes keleti mantrákra is...

Egyik korábbi bejegyzésemben arról írtam, hogy az orthodox istentisztelet egyben tulajdonképpen az elmélkedést (meditációt) is szolgálja. A most induló sorozatban Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet c. művéből vett rövidebb idézetekkel próbálom közelebbről megismertetni az orthodox lelkiséget. A szöveget prof. Imrényi Tibor fordította, közli a magyarorthodoxia.org. 

Az oltárasztal

Mint említettük, az egész templomépület az oltárasztal körül összpontosul. Az oltár nem csupán az Utolsó Vacsora asztalát jelenti. Szimbolikusan és misztikus értelemben Isten Országának mennyei trónja és asztala, Krisztusnak, az Igének, Báránynak és Istennek, az örök élet Királyának asztala, aki minden teremtmény fölött dicsőségesen uralkodik.

Az Evangéliumos Könyv mindig az oltár "trónusán" fekszik. Az oltárasztalon megy végbe Krisztus Vértelen Áldozatának felajánlása az Atyának. Az oltárról kapjuk az Élet Kenyerét - az Úr húsvéti vacsorájának Testét és Vérét. Ez az asztal "Isten Országának az asztala". (Lk. 20:30)

Az antimenzion belsejébe egy szent ereklyéjét szokták belevarrni, rendszerint testének egy darabkáját, ami azt jelképezi, hogy az Egyház a mártírok vérére és Isten szent embereinek életére épül. E szokás korai egyházi gyakorlatból ered, amikor a keresztények azok sírjánál gyűltek össze és ünnepelték az Eucharisztiát, akik keresztény hitükért éltek és haltak meg. Általában a szent ereklyéjét magába az oltárasztalba is beépítik.

Az oltárasztalon áll a szentségtartó, melynek formája rendszerint templomépületre emlékeztet, és amelyben a betegek és haldoklók számára félretett Szent Eucharisztiát őrzik.

Az oltár mögött gyakran egy hétágú gyertyatartó áll, amely az ószövetségi Templom hagyományából származik. Általában elmondható, hogy az istentisztelet és a templomépítészet ortodox hagyományában kiemelkedő szerepe van a jeruzsálemi Templomnak, mint annak a "lélekben és igazságban" megvalósuló istentisztelet "prototípusának", amely Isten Országára jellemző (Jn. 4:23).

A kereszt jele

Az oltárasztalon található a kézikereszt, amelyet áldásadásra használnak, és a hívek is megcsókolhatják. A kereszt jele egyébként mindenütt fellelhető a templomban: a szent edényeken, az analógionokon, asztalokon és ruhákon.

A kereszt a legfontosabb keresztény szimbólum; nemcsak úgy, mint a világ Krisztus kereszthalála által történő üdvözítésének eszköze, hanem mint állandó tanúja annak, hogy az emberek csak úgy lehetnek valóban keresztények, ha a kereszttel úgy élnek, mint evilági életük igazi értelmével. "Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem." (Mk. 8:34)

A keresztények ezért jelölik meg magukat a kereszt jelével. Az ortodoxok a Szent Háromságot szimbolizálva a mutató, középső  és hüvelykujjukat összeérintik, és így vetik magukra a keresztet a fejtől a mellkasig, majd a jobb válltól a bal vállig. Ez az egyedi és mindent átfogó jelkép azt mutatja, hogy a kereszt keresztény életünk ösztönzője, ereje és igazi értelme, de azt is, hogy az ember értelmének, szívének, erejének Isten és az ember iránti szeretet szolgálatában kell állnia.

Az előkészületi (proszkomidia) asztal

Az oltárral szemben állva attól balra található az el készületi asztal, amelyen a pap el készíti a kenyeret és a bort a liturgiára. Rajta áll a kehely a bor számára és a diszkosz - egy talpas kerek tányér - a kenyér számára.

A Jézus-ima az egyik legteljesebb keresztény imádság. Az imáknak több fajtáját is ismerjük és nincs az imádságnak illetve az imaéletnek olyan aspektusa, ahol a Jézus-ima ne jönne szóba. 

Az imádkozás módja szerint megkülönböztetünk szóbeli, elmélkedő és szemlélődő imát. A Jézus-ima, mint szemlélődő ima közismert, ennek a blognak is egyik központi témája. Ugyanakkor elmélkedésre is kiválóan alkalmas, mint ahogy erről is volt már szó korábban. De szóbeli imádságként is meglehetősen gyakori, elsősorban az orthodox világiak körében, de újabban terjed más felekezetekben is, mint például az anglikánoknál.

Tartalma és célja szerint az imádság lehet hálaadó, dicsőítő, engesztelő és kérő imádság. A Jézus-ima - mint ahogy korábban erről is volt szó - rövidsége ellenére mind a négyet magába foglalja. A fohász első fele egyszerre dicsőítés és hálaadás, a második fele pedig engesztelés és kérés.

Jellege szerint az ima lehet liturgikus imádság vagy magánimádság. A Jézus-ima itt is mindkét aspektusban jelen van. Általában a teljesebb formái szolgálnak magánájtatosságra, a liturgiában pedig - mind a latin mind a bizánci hagyományban - a tömör "Kyrie eleison - Uram irgalmazz" formula illetve Jézus Krisztus különböző formájú nevén szólítása kap hangsúlyos szerepet.

Lassan kezd hasonlítani ez a blog egy kereskedelmi tévécsatornához: tele van sorozatokkal. ...És ha ez még mindig nem lenne elég, íme, most kezdek bele egy újabba is. Méghozzá egy olyanba, amely szorosan véve talán nem is tartozik a témához - kicsit távolabbról tekintve azonban mégiscsak.

A nemrég megtartott ökumenikus imahét is ad némi aktualitást a dolognak: katolikus szemszögből nézve kivel is állunk szorosabb, és kivel kevésbé szoros "oikoumene"-ben? Mintha ezen a téren is meglehetősen általános lenne a félreértés. Napjaink felekezeti burjánzásában hogyan is értelmezendő az Egyház "Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli" volta?

Ha baráti beszélgetéskor vagy egy szomszéd blogon, fórumon előkerül az ökumenizmus mint téma, akkor katolikus részről általában elsősorban az úgynevezett történelmi protestáns és esetleg a kevésbé történelmi neoprotestáns felekezetekre, és a feléjük való valamiféle nyitásra szokás asszociálni. Ezzel önmagában még nincs is baj.

A baj ott van, hogy ez az ökumenikus gondolkodás csak ritkán terjed ki az orthodox és más ősi, apostoli alapítású keleti keresztény egyházakra - melyek pedig a katolikus egyháznak sokkal természetesebb szövetségesei, mint a mégoly történelmi protestáns egyházak bármelyike.

Arról már nem is beszélve, hogy sok helyütt tapasztalható az is, hogy az "ökumenikus" tulajdonképpen a "nemzeti"-nek egyfajta fedőnevévé vált. Az éppen aktuális katolikus-református-evangélikus esemény nem ritkán valami magyar-magyar összejövetelt takar, példának okáért egy határon inneni magyar és határon túli magyar közösségi találkozót. Jól kihagyva ebből az állítólagos "ökumenéből" az esetlegesen érintett szerb vagy román orthodox parókiákat, sőt, még az érintett szlovák katolikus közösségeket is, a helyi katolikus cigányságról pedig végképp nem is beszélve. Nem akarok a témafelvetéssel ebbe az irányba elmenni, csak annyit jegyeznék meg határozottan, hogy az "oikoumene" nem a "nemzeti gondolat" szolgálóleánya! 

Az "egyház", mint teológiai fogalom többszintű. Az Egyházat, mint Krisztus titokzatos testét, minden "Krisztusban keresztelkedett" ember együttesen alkotja. Amely emberek azonban különböző felekezetekhez tartoznak, és ezen felekezetek pedig inkább széthúznak, mintsem összetartanak. Az ökumenikus imahét - mint ahogy az köztudott - ezen széthúzást próbálná meg saját lehetőségeinek korlátain belül orvosolni. De az egyháznak és az ökumenének ezzel a spirituális értelmezésével most nem kívánok foglalkozni.

Jézus Krisztus követői, a keresztények, társadalmi szinten nem csak egy szellemi irányzathoz vagy egy vallási mozgalomhoz csatlakoztak. Bár kétségtelen, hogy a kereszténységnek mindig is volt, és kell is hogy legyen egyfajta mozgalmi jellege is.

De mindezek mellett a keresztények egyháza egy nagyonis konkrét, határozottan hierarchikus szervezetként és intézményként jelent meg a társadalomban. Ezt a püspökök köré szerveződő hierarchikus közösségi rendszert maga Jézus Krisztus alapította meg a tizenkét apostol kiválasztásával. Jézus őket személyesen hívta meg tanítványai sorába, míg mások maguktól csatlakoztak hozzá. Ezen számos tanítványa közül ismételten kiválasztotta a tizenkettőt, megjelent nekik a feltámadása után, megígérte és elküldte nekik a Szentlelket. Kereszténynek lenni tehát nem csak abból áll, hogy "Krisztusban keresztelkedtünk", hanem abból is, hogy egy püspök nyájához is kell hogy tartozzunk. Kivéve természetesen, hacsak nem mi magunk volnánk püspökök. 

Az Egyház lélekszáma és ezzel együtt püspökeinek, püspökségeinek száma folyamatosan nőtt. Majd idővel bizonyos differenciálódás is bekövetkezett, különböző rítusok alakultak ki. Megjelentek teológiai különbségek is, és ezek időnként kiválásokhoz, szakadásokhoz vezettek az Egyházon belül. Itt most csak az "Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Anyaszentegyházról" van szó, a gnosztikusok és eretnekek most nem érdekelnek minket. Az összképet bonyolítja, hogy a rítusbéli különbségek és szervezeti különállások nem feltétlenül esnek egybe. Továbbá voltak különböző újraegyesülések is, amik azonban bizonyos értelemben növelték, nem pedig csökkentették a felekezetek számát. Az alábbi ábra meglehetősen leegyszerűsített, a valóság ennél lényegesen bonyolultabb:

Egyetlen dolog van, ami ebben a felekezeti burjánzásban mint valami közös alap, egyúttal mérce és mint vízválasztó Jézus Krisztus kora óta megkérdőjelezhetetlenül jelen van az Egyházban: az apostoli folytonosság, idegen szóval az apostoli szukcesszió. Erre a katolikus teológia nagy hangsúlyt fektet, a szentségtantól a kánonjogig az élet minden területét áthatja, és alapjában határozza meg a katolikus egyház létének mikéntjét és hogyanját. 

Ennek ellenére azonban az tapasztalható, hogy a hívők sokaságában ez a tény nem tudatosult kellően, sőt, sokszor mégcsak nem is ismert. Katolikusként szerethetjük a Károli-féle Biblia-fordítást vagy Szenczi Molnár Albert zsoltárait. Sőt, csinálhatunk ökumenikus esküvőt is, és élhetünk "ökumenikus házasságban" református vagy evangélikus párunkkal. De mindettől függetlenül az indiai malabár vagy malankár egyházak sokkal közelebb állnak - Isten előtt is - a katolikus egyházhoz, mint a protestánsok a szomszéd utcában vagy éppen a hálószobánkban. Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. 

Ma a magyar katolikusok jelentős része abban a helyzetben van, hogy viszonylag jól ismeri az unokatestvéreit (protestánsokat), talán a másod-unokatestvéreit (neoprotestánsokat) is; ugyanakkor az édestestvéreiről (keleti kereszténység) nem tud semmit, sőt, még az ikertestvérének (orthodoxia) is legfeljebb ha a neve eszébe jut... 

Ennek persze megint csak számtalan oka van: kezdve a nyugati ember általános kulturális egocentrizmusától, a közoktatás és a hitoktatás hiányosságain át még sok minden egyéb másig - amivel szintén nem kívánok jelen keretek között foglalkozni.

Ennek az új sorozatnak az a célja, hogy valamicskét bemutassak a kevéssé ismert apostoli folytonosságú (értsd: keleti keresztény) egyházak lelkiségéből és liturgikus hagyományából is. A többivel ellentétben ez nem egy részeiben egymásra épülő sorozat lesz, főleg nem egy egységes szöveg részletekben kiadagolva. Ennek ellenére azért mégiscsak illik valahol az elején kezdeni.

Ameddig első körben feltétlenül érdemes az időben visszanyúlni, az a Pentarchia időszaka. Később természetesen szó kell hogy essék majd apostolok koráról is. A szó a görög pente=öt és arché=szabály szavakból tevődik össze. A kifejezést I. Justinianus bizánci császár (uralkodott: 527-565) vezette be, aki meglehetősen konkrét jogi-szervezeti tartalmat is szánt a fogalomnak. Minket ebből most csak az érdekel, hogy az akkori keresztény világot öt, egyenrangú pátriárka vezette lelki és szervezeti értelemben egyaránt. Az öt patriarchátus központja a Mediterraneum öt akkori legjelentősebb városa volt:

Jeruzsálem: Bár a kereszténység bölcsője, de az öt közül ez lett a legkésőbb pátriárkai székhely.

Róma: Ekkor már nem birodalmi székhely, de továbbra is igen jelentős város.

Konstantinápoly: A Császárság fővárosa.

Alexandria: Az ókor legjelentősebb kulturális központja.

Antióchia: Jelentős keresztény szellemi központ.

Az elkövetkezőkben ezekről a városokról, illetve a fennhatóságuk alá tartozó területekről és keresztény közösségekről lesz szó kicsit bővebben. Az öt egykori pátriárkaság utódegyházaiban áll fenn az apostoli folytonosság, szemben a protestáns és neoprotestáns felekezetekkel, ahol ez megszakadt.

Szeráfim atya először a helyes testtartásra, majd a megfelelő tudati attitűd kialakítására vezette rá tanítványát. Most ismét egy nagyon is testi dologra hívja fel a figyelmét: a helyes légzéstechnikára. Bár most sem ad túl konkrét instrukciókat, csak ennyit mond: "Elmélkedj úgy, mint az óceán!"

Mi - nyugati keresztények - szeretjük hangoztatni, hogy a kereszténység nem tagadja a testiséget. Hát a kereszténység valóban nem is, de sokszor megtagadjuk mi magunk. Testünket az imaéletünkben legfeljebb rövid idejű letérdelésre használjuk; egyébként meg igyekszünk úgy csinálni, mintha nem is létezne. És ha valahol szóba jön a légzésritmus és az ima összehangolása, akkor bepánikolunk és exorcistáért kiáltunk, mert az olyan démoni jóga-buddhista izé. Pedig nem.

Szeráfim atya Athosz-hegyi orthodox szerzetes, tanítása ízig-vérig keresztény. Mint ahogy a Filokália szerzői is ízig-vérig keresztények. Szerencsére a keleti kereszténység még őrzi azt a tradíciót, ami a nyugatiból már többé-kevésbé kikopott.

De rá is térek a témára, mert Ádám-Évától kezdem. Háromféle légzéstípust ismerünk, ebből kettőről még a női magazinok és a városi folklór is tud: a hasi és mellkasi légzésről. Harmadik a kulcscsonti, erről maximum az orvosok tanultak, de vizsga után ők is elfelejtették.

Hasi légzésnél belégzéskor a rekeszizom lefelé húzódik, a hasi szervek kidomborítják a hasfalat, ami kilégzéskor értelemszerűen visszahúzódik. Hasi légzésnél a tüdő alsó részét használjuk. Nyugodt légzés, a gyermekek is így lélegeznek. Bár úgymond pozitív hatású légzés, felnőtteknél hosszabb távon önmagában azonban ez is kevés.

A mellkasi légzésnél a bordáink emelkednek illetve süllyednek. Ezzel a légzéssel tüdő középső területét használjuk, ami kisebb mint az alsó, tehát kevesebb oxigénhez jutunk. Mellkasi légzéssel lélegzünk ha szorongunk, feszültek vagy idegesek vagyunk. Ördögi kör, mert ez a légzés inkább növeli, de mindenesetre fenntartja a feszültséget, akkor is, ha a kiváltó ok esetleg már megszűnt. Jó hír, hogy a dolog fordítva is működik (érdemes vele élni): ha idegesek vagyunk és tudatosan hasi légzést végzünk, akkor az idegfeszültségünk csökken, még ha tovább idegesítenek, akkor is.

Kulcscsonti légzésnél a kulcscsont és a felső bordák emelkednek meg, és csak a tüdőcsúcs vesz részt a légzésben. Ez még kevesebb oxigén-felvétellel jár, tehát méginkább ördögi kör. Ilyen légzés még nagyobb idegi feszültség és komoly stressz esetén fordul elő, de paradox módon légszomj is kiválthatja.

Szóval alapból háromféleképpen szoktunk lélegezni: nem igazán jól, nagyon nem jól vagy egyáltalán nem jól. Csoda, hogy még élünk.

Az ideális légzés az úgynevezett teljes légzés, a három kombinációja: hasi belégzéssel indítunk, folytatjuk a belégzést a mellkasi belégzéssel, és befejezzük a kulcscsonti belégzéssel; kilégzés ugyanebben a sorrendben, először a tüdő alsó részéből (hasi), majd a középső (mellkasi) végül a legfelső részéből (kulcscsonti) távozik a levegő. És ezt kéne csinálni percenként 14-18-szor, a nap 24 órájában. De nem így csináljuk.

Éppen ezért nem árt időnként tudatosan légzőgyakorlatokat végezni, különösen szellemi tevékenység előtt vagy közben. (Nem lesz ártalmunkra az sem, ha szemlélődő ima előtt is csinálunk néhány teljes légzést.) 

Amit eddig írtam az amolyan "off topic" volt a miheztartás végett, hogy a most következőket tudjuk mihez viszonyítani. Szemlélődéskor egy negyedik fajta légzést végzünk, ezért szükséges a megfelelő testhelyzet felvétele. Viszont ha a testhelyzet megvan, akkor a levegővételünk szinte automatikusan rááll erre a légzésfajtára; inkább csak tudatosítani kell a folyamatot mintsem korrigálni.

Lényeg az egyenes gerinc; a vállat pedig kihúzzuk: ne görnyedjen előre, de ne feszüljön görcsösen hátra sem, csak annyira húzzuk ki, amennyire ezt a lazaság határain belül meg tudjuk tenni.

Rekeszizom-légzést végzünk, ami azt jelenti, hogy a rekeszizom munkájával szívjuk be a levegőt, de lényeges különbség van a hasi légzéshez képest. Ilyenkor a rekeszizom hátsó része dolgozik intenzívebben, mintha a lélegzetet lefelé és hátrafelé akarnánk szívni, le egészen a keresztcsontunkhoz. (Ez persze csak egy érzet, valójában nem fog odáig érni a rekeszizmunk.) A hasfal ilyenkor nem, vagy csak nagyon minimálisan mozdul, mint ahogy a bordák és a kulcscsont is minimálisan emelkednek. A belégzés az aktív izommunka, a kilégzés pedig spontán elernyedés, nem kell izomból még rápréselni.

Ebben a légzésben döntően csak a rekeszizom dolgozik, de a légcserét tekintve mégis közel olyan hatékony, mint a teljes légzés, amiben viszont a teljes mellkasi izomzat részt vesz. Ugyanakkor éppen azért, mert döntően csak egy izom dolgozik, kevésbé energiaigényes és fárasztó a szervezet egészére nézve. Mondhatni, a rekeszizom-légzést direkte a kontemplációhoz teremtette a Jóisten.

A légzésre is ugyanaz igaz, mint a testhelyzet felvételére: akinek kezdetben nehézségei vannak, az gyakoroljon a szemlélődéstől függetlenül, amíg természetessé nem válik számára ez a fajta légzéstechnika. Addig szemlélődő imádság alatt elég, ha csak megközelíti az optimális légzési folyamatot. Lényeg a lazaság, testben és tudatban egyaránt.

Másik nagyon fontos dolog a légzésritmus. Erről annyit, hogy minél lassúbb annál jobb. De nem szabad erőszakot tenni magunkon, légzésritmusunk olyan, amilyen. Úgyis lelassul magától, ha kitartóan gyakorlunk. Esetleg egy kicsit lassíthatunk rajta, de csak annyit, amennyit még könnyedén tudunk. Véletlenül se legyünk görcsösek!

Néhány vonatkozó adat: felnőtt ember alaphelyzetben 14-18 légzést végez percenként. Ha felvesszük a kontemplációs testhelyzetünket és áttérünk a rekeszizom-légzésre, ez a szám önmagától is jelentősen csökken, akár 10/perc körüli értékre. A mai orthodox lelkiségi irodalom a percenkénti 5-10 lélegzetvételt (illetve értelemszerűen ugyanennyi Jézus-imát) tekinti az optimális ritmusnak. Az orthodox szerzetesek azonban ennél is nyugodtabb tempóban, percenként csak 3-szor lélegeznek a Jézus-imával való szemlélődés közben.

Az "óceán" Szeráfim atya tanításában a harmadik lépcsőfok. Az első kettő még csak előkészület a kontemplációhoz. A "hegy" a testet készítette elő, a "pipacs" a tudatot. Az "óceán" - a légzés fokozata - az már maga a kontempláció. Bizonyos spirituális élmények már az első két fokon is jelentkeztek, de ezen a szinten már Isten Csendje sejlik fel az óceán mélységében, a légzés-szünet pillanatnyi végtelenjében:

"Mindaz, aki figyelmesen hallgatja saját lélegzését, nincs messze Istentől - mondta az öreg Szeráfim. - Figyeld meg, ki van kilélegzésed végén, ki van belélegzésed forrásánál."