A háború bennünk van (4.)
2012.02.03. 05:48
(Negyedik idézet Thomas Merton O.C.S.O. írásából)
4.
Az ember csakis akkor él igazán, amikor megtapasztalja - legalábbis bizonyos mértékben -, hogy valóban önként szenteli magát saját személyes léte igazi céljának. Más szóval az ember nemcsak akkor él, amikor létezik, nemcsak akkor, amikor létezik és cselekszik, nemcsak akkor, amikor létezik és emberként cselekszik (vagyis szabadon), hanem mindenekelőtt akkor, ha tudatában van saját szabadsága valóságának és sérthetetlenségének, ugyanakkor pedig képességének is, hogy ezt a szabadságot teljességében annak a kifejezett szándéknak a szolgálatába állítsa, amelyre azt kapta.
Ez a felismerés nem születik meg, amíg az ember nem kötelezi el magát és szabadságát a megfelelő cél mellett. Ekkor az ember "önmagára talál" és örül, amikor felismeri, hogy egész lényét arra a célra irányítja, amelynek legmélyebb lelki központja elérése után epekedik. Ez a cél az élet a szó legteljesebb értelmében - nem pusztán egyéni, önző, saját énjébe szédült élet, amely pusztulásra szánt, hanem olyan élet, amely felülemelkedik a személyes korlátokon és szükségleteken, és az egyénen kívül, az Abszolútumban él - Krisztusban, Istenben.
Az ember akkor él igazán, amikor felismeri: ura saját életbe vagy halálba vezető sorsának, felismeri, hogy végső beteljesedése vagy megsemmisülése önmaga szabad választásától függ, és tisztában van képességeivel is, hogy döntést hozzon önmaga számára. Ez az igazi élet kezdete.
De ez megint csak elmélet és ideál. Mi a valóság? A bukott ember - akiben élet és halál küzdenek az uralomért - többé nem teljesen ura önmagának: nem maradt több ereje, csak hogy segítségért kiáltson az ürességben. A segítség pedig mint különös válasz érkezik a kiáltásra, bár sosem a várt formában. Beszélhetünk-e arról, hogy az ember "ura" bárminek is? Ellentmondásos, de itt, és egyedül ezen a ponton ura az ember saját lelki sorsának. Ez az a hely, ahol választ. Szabadsága ezen a helyen - a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelmében - "spontán és vitális formában működik, hogy egész lényét arra a célra irányítsa, amely után epekedik." Azonban nagyon óvatosan kell kezelnünk az erő és az önmegvalósítás ezen bizakodó metaforáit. Az ember igazi ereje az agóniában van elrejtve, amiért aztán Istenért kiált - ahol az ember egyszerre tehetetlen és mindenható. Önmagában végtelenül tehetetlen, ugyanakkor "mindent meg tud tenni a Láthatatlanban, aki megerősíti."
circumdederunt me...
Az ember csakis akkor él igazán, amikor megtapasztalja - legalábbis bizonyos mértékben -, hogy valóban önként szenteli magát saját személyes léte igazi céljának. Más szóval az ember nemcsak akkor él, amikor létezik, nemcsak akkor, amikor létezik és cselekszik, nemcsak akkor, amikor létezik és emberként cselekszik (vagyis szabadon), hanem mindenekelőtt akkor, ha tudatában van saját szabadsága valóságának és sérthetetlenségének, ugyanakkor pedig képességének is, hogy ezt a szabadságot teljességében annak a kifejezett szándéknak a szolgálatába állítsa, amelyre azt kapta.
Ez a felismerés nem születik meg, amíg az ember nem kötelezi el magát és szabadságát a megfelelő cél mellett. Ekkor az ember "önmagára talál" és örül, amikor felismeri, hogy egész lényét arra a célra irányítja, amelynek legmélyebb lelki központja elérése után epekedik. Ez a cél az élet a szó legteljesebb értelmében - nem pusztán egyéni, önző, saját énjébe szédült élet, amely pusztulásra szánt, hanem olyan élet, amely felülemelkedik a személyes korlátokon és szükségleteken, és az egyénen kívül, az Abszolútumban él - Krisztusban, Istenben.
Az ember akkor él igazán, amikor felismeri: ura saját életbe vagy halálba vezető sorsának, felismeri, hogy végső beteljesedése vagy megsemmisülése önmaga szabad választásától függ, és tisztában van képességeivel is, hogy döntést hozzon önmaga számára. Ez az igazi élet kezdete.
De ez megint csak elmélet és ideál. Mi a valóság? A bukott ember - akiben élet és halál küzdenek az uralomért - többé nem teljesen ura önmagának: nem maradt több ereje, csak hogy segítségért kiáltson az ürességben. A segítség pedig mint különös válasz érkezik a kiáltásra, bár sosem a várt formában. Beszélhetünk-e arról, hogy az ember "ura" bárminek is? Ellentmondásos, de itt, és egyedül ezen a ponton ura az ember saját lelki sorsának. Ez az a hely, ahol választ. Szabadsága ezen a helyen - a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelmében - "spontán és vitális formában működik, hogy egész lényét arra a célra irányítsa, amely után epekedik." Azonban nagyon óvatosan kell kezelnünk az erő és az önmegvalósítás ezen bizakodó metaforáit. Az ember igazi ereje az agóniában van elrejtve, amiért aztán Istenért kiált - ahol az ember egyszerre tehetetlen és mindenható. Önmagában végtelenül tehetetlen, ugyanakkor "mindent meg tud tenni a Láthatatlanban, aki megerősíti."
circumdederunt me...
Körülvettek a halál hullámai,
rémítenek a pusztulás patakjai,
Az alvilág kötelei megkörnyékeztek,
halál hurkai reám tekeredtek.
Gyötrelmemben az Urat szólítottam
én Istenemhez kiáltottam,
S ő templomából meghallgatta szavamat,
fülébe vette kiáltásomat.
Lehajtotta az egeket s leszállt,
lábai alatt setét fellegek.
A kerubokra hágott s tovaszállt,
suhant a szélnek szárnyain.
Sötétséget öltött magára lepléül,
sötét vizet, sűrű felhőt búvóhelyül
Lenyújtotta magasból kezét és megfogott,
nagy vizekből magához ragadott.
(Zsolt 17, Sík Sándor fordítása)
Az igaz élet, más megfogalmazásban, nem önmagában való vegetálás, sem állati önérvényesítés és a szükségletek kielégítése. Olyan szabadság, amely felülemelkedik az énen és a "+másik"-ban él a szeretet által - s ebben teljes mértékben Isten részesít bennünket. Ez a szabadság "elveszíti az életet, hogy megtalálja azt", ahelyett, hogy védené saját életét, így veszítve azt el. Az élet tökéletessége a lelki szeretet. A kereszténység pedig olyan szilárdan hisz a szeretet erejében, a Szentlélekben, hogy kijelenti: Isten szeretete képes legyőzni a halált. Vállalja a halál kockázatát, hogy megtapasztalja az élet teljességét.
Ugyanakkor az élet tetőpontja az emberben a szemlélődés, amely a szeretet és a tudás tökéletesedése. Az ember élete növekszik, és azok a cselekedetek teszik tökéletessé, amelyekben megvilágosodott értelme megragadja az igazságot illetve - ennél is fontosabb cselekedetekben - amelyekben sérthetetlen szabadsága magába szívja és asszimilálja az igazságot a szeretet által, és saját lelkét megigazulttá teszi: "az igazságot cselekszi a szeretetben." A szemlélődés az élet, a tudás, a szabadság és a szeretet egybeforrása - a szeretet-szabadság-igazság-élet egységének legegyszerűbb intuíciója - forrásukban, aki Isten.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr853537515
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek