Az orthodox istentisztelet (6.)
2012.03.05. 06:28
A Keresztség
A keresztség gyakorlata, mint vallásos szimbólum, nem Jézussal kezdődött. A keresztséget, ami szószerint vízbe való bemerülést jelent, az Ószövetség népe éppúgy gyakorolta, mint a pogány vallásokhoz tartozó népek.
A keresztség általános jelentése az "újból kezdés", azaz meghalás egy régi életnek és újjászületés egy új életre. Ezért a keresztség mindig összekapcsolódott a bűnbánattal, ami egy morális átalakulást, az "értelem átalakulását" jelenti, át-menetet egy régi és rossz életből az új és jó életbe.
A keresztség gyakorlata, mint vallásos szimbólum, nem Jézussal kezdődött. A keresztséget, ami szószerint vízbe való bemerülést jelent, az Ószövetség népe éppúgy gyakorolta, mint a pogány vallásokhoz tartozó népek.
A keresztség általános jelentése az "újból kezdés", azaz meghalás egy régi életnek és újjászületés egy új életre. Ezért a keresztség mindig összekapcsolódott a bűnbánattal, ami egy morális átalakulást, az "értelem átalakulását" jelenti, át-menetet egy régi és rossz életből az új és jó életbe.
Az Evangéliumban azt olvassuk, hogy Keresztelő Szent János a bűnbánat jeleként keresztelte meg az embereket, azért, hogy felkészüljenek Isten Országára, amely Krisztussal, a Messiással fog elérkezni az emberekhez. Magát Krisztust is János keresztelte meg, nem azért mert bűnös volt és bűnbánatra lett volna szüksége, hanem mert azáltal, hogy elfogadta a keresztséget megmutatta, hogy valóban Ő "Isten Szeretett Fia", a Megváltó, a Messiás, az "Isten Báránya, Aki hordozza a világ bűnét" (Mt 3, Mk 1, Lk 3, Jn 1-3).
A keresztény Egyházban a keresztség gyakorlata új és különleges jelentőséget kap. Nem csupán a morális változás és a lelki újjászületés jele, hanem egy személy halálának és Jézusban és Jézussal való feltámadásának valóságos ténye. A keresztény keresztség az ember részvétele a húsvéti eseményben. Újjászületés "víztől és Lélektől" Isten Országába (Jn 3,5).
Az Egyházban a keresztség a Sátán elutasításával és Krisztus elfogadásával kezdődik. Mielőtt valakit megkeresztelnek, a személy - vagy nevében támogatói, keresztszülői - nyilvánosan elmondja a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet. Mivel a keresztszülő a gyermek nevében beszél, támogatja belépését az Egyházba és a keresztvízből "befogadja" a gyermeket az Egyházba, a keresztszülőnek magának is az Egyház tagjának kell lennie.
A hit megvallása után a pap imádkozik a keresztvíz fölött és megáldja azt, mint Isten teremtésének és jóságának jelét. A megkeresztelendő személy fölött is imát mond és megáldja szent olajjal annak jeléül, hogy ő, mint Isten alkotása szent és jó. Majd az Alliluja ("dicsérjétek az Urat") ünnepélyes eléneklése után háromszor vízbe meríti az Atya és Fiú és Szent Lélek nevében.
A keresztény Egyházban a keresztség gyakorlata új és különleges jelentőséget kap. Nem csupán a morális változás és a lelki újjászületés jele, hanem egy személy halálának és Jézusban és Jézussal való feltámadásának valóságos ténye. A keresztény keresztség az ember részvétele a húsvéti eseményben. Újjászületés "víztől és Lélektől" Isten Országába (Jn 3,5).
Az Egyházban a keresztség a Sátán elutasításával és Krisztus elfogadásával kezdődik. Mielőtt valakit megkeresztelnek, a személy - vagy nevében támogatói, keresztszülői - nyilvánosan elmondja a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet. Mivel a keresztszülő a gyermek nevében beszél, támogatja belépését az Egyházba és a keresztvízből "befogadja" a gyermeket az Egyházba, a keresztszülőnek magának is az Egyház tagjának kell lennie.
A hit megvallása után a pap imádkozik a keresztvíz fölött és megáldja azt, mint Isten teremtésének és jóságának jelét. A megkeresztelendő személy fölött is imát mond és megáldja szent olajjal annak jeléül, hogy ő, mint Isten alkotása szent és jó. Majd az Alliluja ("dicsérjétek az Urat") ünnepélyes eléneklése után háromszor vízbe meríti az Atya és Fiú és Szent Lélek nevében.
Az alámerítés által a megkeresztelt személy meghal a világnak és újjászületik Krisztus feltámadásában az örök életre. Felöltözik a "igazság köntösébe", amelyet a fehér keresztelési ruha szimbolizál, és amely nem más, mint magának Jézusnak, az új és mennyei Ádámnak az "új embersége" (Jn 3, Róm 5, 1Kor 15). Pál Apostol szavai hangzanak fel az énekben, amikor az újonnan megkereszteltet körmenetben háromszor vezetik körbe a keresztel medence körül Isten Országába való bemenetelének és az örök életbe lépésének szimbólumaként:
"Valahányan Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek. Alliluja" (Gal 3,27). Ősi időkben ez a körmenet a keresztelő kápolnától a templomig vezetett, ahol az újonnan megkeresztelt részesült a Szent Eucharisztiában a Liturgia folyamán. A keresztelőt általában a Húsvéti Liturgiával kötötték össze. Ma a Húsvét éjjeli körmenet a templom körül nem más, mint emlékezés arra, hogy meg vagyunk keresztelve, elhagytuk az evilági életet azért, hogy beléphessünk a Feltámadt Krisztus örök életébe, Isten Országában. Ez az új élet az Egyház életében, különösen a Szent Liturgiában adatik meg számunkra.
Mielőtt azonban a keresztelési körmenet, az Apostoli levél és az Evangélium felolvasása befejeződne a Szent Eucharisztia kiszolgáltatásával, az újonnan megkeresztelt megkapja a Szent Lélek ajándékát a Bérmálás szentségében.
Mielőtt azonban a keresztelési körmenet, az Apostoli levél és az Evangélium felolvasása befejeződne a Szent Eucharisztia kiszolgáltatásával, az újonnan megkeresztelt megkapja a Szent Lélek ajándékát a Bérmálás szentségében.
Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor
A háború bennünk van (8.)
2012.03.02. 05:48
(Nyolcadik, utolsó idézet Thomas Merton O.C.S.O. írásából)
8.
A szemlélődés az élet halál feletti végső győzelmének ízelítője, amely győzelem a lelkünkben megy végbe. Nélküle valóban hiszünk e győzelem lehetőségében és reménykedünk benne. De amikor Isten iránti szeretetünk a benső látomás sötét, mégis ragyogó lángjában lobban föl, képessé válunk arra - legalább egy szempillantásra -, hogy megtapasztaljunk valamit a győzelemből. Ilyen pillanatokban az "élet", a "valóság" és "Isten" megszűnnek fogalmak lenni, amelyekre gondolunk, és valósággá válnak, amelyben tudatosan részt veszünk.
A szemlélődés az élet halál feletti végső győzelmének ízelítője, amely győzelem a lelkünkben megy végbe. Nélküle valóban hiszünk e győzelem lehetőségében és reménykedünk benne. De amikor Isten iránti szeretetünk a benső látomás sötét, mégis ragyogó lángjában lobban föl, képessé válunk arra - legalább egy szempillantásra -, hogy megtapasztaljunk valamit a győzelemből. Ilyen pillanatokban az "élet", a "valóság" és "Isten" megszűnnek fogalmak lenni, amelyekre gondolunk, és valósággá válnak, amelyben tudatosan részt veszünk.
Isten valóságát a szemlélődésben alapvetően új formában ismerjük meg. Amikor Istent fogalmakon keresztül próbáljuk megérteni, úgy látjuk Őt, mint tőlünk különálló tárgyat, mint egy tőlünk elidegenedett lényt, még ha hisszük is, hogy szeret bennünket, és mi is szeretjük Őt. A szemlélődésben ez a megkülönböztetés eltűnik, mivel az túllép a fogalmakon, és nem külön tárgyként fogja föl Istent, hanem mint valóságot saját valóságunkon belül, mint Létezőt saját létünkben, saját életünk életét. Hogy kifejezhessük ezt a valóságot, szimbolikus nyelvet kell használnunk, és tisztelve a metafizikai különbséget a Teremtő és a teremtmény között, hangsúlyoznunk kell az én-Te kapcsolatot a lélek és Isten között. Mindazonáltal a szemlélődés élménye Isten életének és jelenvalóságának megtapasztalása önmagunkban, nem mint tárgyé, hanem mint saját szubjektivitásunk transzcendens forrásáé. Ez misztérium, amelyben Isten kinyilatkoztatja Önmagát előttünk saját, legintimebb önmagunk központjaként, ahogy Szent Ágoston fogalmazta: intimior intimo meo. Amikor megvilágosodik előttünk Isten jelenlétének valósága, saját énünk eltűnik Őbenne, és misztikus módon átkelünk a szétválasztás Vörös-tengerén, hogy elveszítsük önmagunkat (és így megtalálhatjuk igazi énünket) Őbenne.
A szemlélődés az önmegvalósítás legmagasabb és legellentmondásosabb formája, amelyet látszólag az önmegsemmisítésben érünk el.
Az életet ezután nemcsak megismerjük, de meg is éljük. Az életet teljességében éljük és tapasztaljuk meg, vagyis annak lelki működése minden elágazásában. A lélek minden ereje szabadságban, tudásban és szeretetben árad ki, majd újra összefut, és egyetlen legfőbb cselekményben összpontosul, melyből béke sugárzik. A valóság e megtapasztalásának konkrétsága a szó legteljesebb értelmében egzisztencialista. És ez lelki közösség is - saját valóságunk megértése, amely elmerült és bizonyos értelemben egybeforrt a legfőbb Valósággal, a Végtelen Létezés Aktusával, akit Istennek nevezünk. Végül ez lelki közösség is Krisztussal, a megtestesült Igével. Nem egyszerűen lelkek személyes egysége Ővele, hanem lelki közösség az egyetlen nagyszerű cselekményben, amely által Ő egyszer s mindenkorra legyőzte a halált saját halálával és föltámadásával.
A szemlélődés az önmegvalósítás legmagasabb és legellentmondásosabb formája, amelyet látszólag az önmegsemmisítésben érünk el.
Az életet ezután nemcsak megismerjük, de meg is éljük. Az életet teljességében éljük és tapasztaljuk meg, vagyis annak lelki működése minden elágazásában. A lélek minden ereje szabadságban, tudásban és szeretetben árad ki, majd újra összefut, és egyetlen legfőbb cselekményben összpontosul, melyből béke sugárzik. A valóság e megtapasztalásának konkrétsága a szó legteljesebb értelmében egzisztencialista. És ez lelki közösség is - saját valóságunk megértése, amely elmerült és bizonyos értelemben egybeforrt a legfőbb Valósággal, a Végtelen Létezés Aktusával, akit Istennek nevezünk. Végül ez lelki közösség is Krisztussal, a megtestesült Igével. Nem egyszerűen lelkek személyes egysége Ővele, hanem lelki közösség az egyetlen nagyszerű cselekményben, amely által Ő egyszer s mindenkorra legyőzte a halált saját halálával és föltámadásával.
Az orthodox istentisztelet (5.)
2012.02.27. 05:57
A szentségek
Az Ortodox Egyházban a szentségeket hivatalosan "szent titkoknak" nevezik. Általában hét szentséget különböztetünk meg: a Keresztséget, a Bérmálást, a Szent Áldozást, a Bűnbánat (gyónás) Szentségét, a Házasságot, a Papi Rendet és a Szent Kenetet.
Az Ortodox Egyházban a szentségeket hivatalosan "szent titkoknak" nevezik. Általában hét szentséget különböztetünk meg: a Keresztséget, a Bérmálást, a Szent Áldozást, a Bűnbánat (gyónás) Szentségét, a Házasságot, a Papi Rendet és a Szent Kenetet.
A szentségek megkülönböztetésének gyakorlatát az Ortodox Egyház a római katolikusoktól vette át. Ez nem tartozik az Egyház ősi gyakorlatához, és bizonyos fokig félrevezető is lehet, mert úgy tűnhet, hogy csak hét külön rítus van, amelyek "szentségek", és az Egyház életének összes többi megnyilvánulása alapvetően különbözik ezektől. Az Ortodox Egyház legősibb és leghagyományosabb gyakorlata az, hogy mindent, ami az Egyházon belül van és történik szentnek és misztikusnak tekint.
Az Egyház egyik értelmezése - a Krisztusban való új élet. Ez az ember élete, amelyet Istennel egységben a Szent Lélek által él. Az Egyház életének minden megnyilvánulása részt vesz a megváltás misztériumában. Krisztusban és a Szent Lélekben minden, ami bűnös és halott, az Atya Isten ereje által szentté és élővé válik. És így minden, ami az Egyházban van, Krisztusban és a Szent Lélekben szentséggé válik, Isten Országa misztériumának részévé, amelyet már az evilági életben is megtapasztalhatunk.
Az Egyházra, mint Isten Országának új és örök életére tekintve - amelyet Isten Jézus Krisztus által a Szent Lélekben ajándékozott az embernek - mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy az élet megjelenéséhez születésre van szükség. Az Isten örök életébe való beleszületés Titka a Keresztség. De nem elég megszületni az életre, meg kell lennie a folytatásához szükséges feltételeknek is: a cselekvőképességnek és az életerőnek. A Bérmálás Szentsége éppen ennek az erőnek az ajándéka ahhoz a krisztusi élethez, amely a keresztség alkalmával kel életre az emberben. Ez a "Szentséges, Jóságos és Életetadó Lélek" ajándéka az embernek.
Az életet fenn is kell tartani. Ez általában evéssel és ivással történik. Az étel az a táplálék, amely életben tart minket. A teremtéssel való közösség ez, ami élteti az embert. De a természetes evés és ivás nem tart bennünket örökre életben. A világgal való természetes közösségünk a halál felé vezet. Szükségünk van egy olyan különleges ételre és italra, amely az örök életre táplál minket. Ez az étel az Isten Fiának titokzatos "Vacsorája", Krisztus Teste és Vére, a Szent Eucharisztia Titka - magával az Élettel való közösségünk.
Ahhoz, hogy az élet a házasságban és a gyermekszüléssel kapcsolatban igazán tökéletes, szent és jó legyen külön szentség szükséges. Ebben a világban mindenki, aki megszületik, az meg is hal, és még a legtökéletesebb emberi szeretet is a "csak a halál választhat el bennünket" ítélete alatt van. A Házasság Szentsége az örökkévalóság viszonyaiba és jelent ségébe helyezi át az emberi szeretetet, a gyermekszülést és a családi közösséget. Isten örökkétartó barátságra és szeretetre áld meg minket a házasságban. Áldást kapunk arra, hogy szeretetünk gyümölcse, gyermekeink foganása és családunk élete ne a halálra, hanem az örökkévaló életre történjen.
Isten Országának végső megjelenéséig életünk sátáni ellenségei, a bűn, a betegség, a szenvedés, a bánat és a halál állandó támadásainak van kitéve. A Bűnbánat Szentsége a lelki betegségek orvossága. Lehetővé teszi, hogy újból Istenhez forduljunk, hogy megbocsátást és újra bebocsátást nyerjünk Isten életébe, melyből bűneink kirekesztettek bennünket.
A Szent Kenet Szentsége orvosság fizikai betegségünkre, amely a bűn ereje testünk fölött, elkerülhetetlen egyesülésünk a szenvedéssel és a halállal. A Szent Kenet lehetővé teszi számunkra a gyógyulást, hogy ne a halál legyen szenvedésünk eredménye, hanem az örök élet. Ez sebeinknek Krisztus életetadó keresztjébe való beleolvadása.
Végül az a szentség, amely lehetővé teszi, hogy ebben a világban miénk legyen az isteni élet tökéletessége a maga teljességével és erejével - az magának az Egyháznak a szentsége. Az Egyházon belül pedig különösen az Egyházi Rend, a papság Szentsége, amely a szentségek kiszolgáltatására, a tanításra és a nyájról való gondoskodásra szól.
Az Egyház papsága, melyet püspökök, papok és diakónusok alkotnak, azért van, hogy az Egyházon belül minden ember számára nyilvánvalóvá, jelenvalóvá és erővel teljessé tegye, még az evilági létben, Isten Országának isteni életét.
Így a születéstől a halálig, jó és rossz időkben, az evilági lét minden megnyilvánulásában, a valódi életet nyerjük el az Egyházban, azt az életet, amelyet Isten teremtett, váltott és szentelt meg. Ez Krisztus kifejezett célja és kívánsága, a világba való eljövetelének valódi értelme: "én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek" (Jn 10,10).
Az Egyház, mint örök életre szóló ajándék, természeténél fogva, a maga mindent átfogó teljességében, titokzatos, szentségi valóság. Ez Isten Országának élete, amely már megadatott azoknak, akik hisznek. Így minden, amit az Egyházon belül teszünk - imáink, áldásaink, jó cselekedeteink, gondolataink, minden tettünk - része annak az életnek, amelynek nincs vége. Ebben az értelemben minden, ami az Egyházban és az Egyháztól
van Isten Országának a szentsége.
Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor
A háború bennünk van (7.)
2012.02.24. 05:40
(Hetedik idézet Thomas Merton O.C.S.O. írásából)
7.
A szemlélődés a teljesen érett keresztény jele. Az ember többé nem rabszolgája vagy kiszolgálója a Mennyei Atyának, többé nem egy nehéz törvény félelemmel teli megtartója, és nem is egy engedelmes és alázatos fiú, aki túlságosan fiatal még, hogy részt vehessen az Atya tanácskozásaiban. A szemlélődés bölcsesség, amely az embert Isten barátjává teszi. Arisztotelész ezt lehetetlennek tartotta. Hiszen - amint mondta - hogyan lehetne az ember Isten barátja? A barátsághoz egyenlő felekre van szükség. Pontosan ez az Evangélium üzenete:
"Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.
A szemlélődés a teljesen érett keresztény jele. Az ember többé nem rabszolgája vagy kiszolgálója a Mennyei Atyának, többé nem egy nehéz törvény félelemmel teli megtartója, és nem is egy engedelmes és alázatos fiú, aki túlságosan fiatal még, hogy részt vehessen az Atya tanácskozásaiban. A szemlélődés bölcsesség, amely az embert Isten barátjává teszi. Arisztotelész ezt lehetetlennek tartotta. Hiszen - amint mondta - hogyan lehetne az ember Isten barátja? A barátsághoz egyenlő felekre van szükség. Pontosan ez az Evangélium üzenete:
"Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővessző. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek és megkapjátok." (Jn 15,15-16).
Ha Isten gyermekei vagyunk, akkor "örökösök" is vagyunk, társörökösök Krisztussal, aki a testvérünk. Az örökösnek joga van Atyja birtokához. Bárkié is legyen a keresztény élet teljessége, az többé nem kutya, aki az Atya asztala alatt a maradékot eszi, hanem fiú, aki az asztalnál ül és az Atyával ünnepel. Pontosan ez az érett keresztény sorsa, hiszen Krisztus mennybemenetele által - ahogy Szent Pál mondja - "Isten föltámasztott minket, és maga mellé ültetett a mennyben." (Ef 2,6).
A lelki élet állomásai (7.)
2012.02.23. 05:12
A lelki élet emelkedő szintjeit már igen korán megkísérelték elkülöníteni egymástól. Nyugaton a három állomás, a tisztító, a megvilágosító és az egyesítő állapot klasszikussá vált. Eredetük azonban keleti, Pszeudo-Dionüsziosztól származik. Szent Baszileiosz és Cassianus kezdőket, haladókat, és tökéletességre jutottakat különböztet meg. Az alexandriaiak és Photikei Diodorosz a keresztények három csoportját említik. A “beavatottakat" vagy “közelítőket" (eiszagogikosz), akik főleg az erényes cselekedeteket gyakorolják (prakszisz). A “közbülsőket" (meszosz), őket a kontempláció (theoria) és a szenvedélyek megfékezése (apatheia) különösen is jellemzi. Végül a “tökéleteseket" (teleiosz), akiknek valódi, átélt ismereteik (theologia) vannak Istenről.
E felosztások különböző nevek alatt újra és újra visszatérnek. Többé-kevésbé ki is fejezik az igazságot, de egyikük sem abszolút érvényű. Tudnunk kell, hogy ezek a szintek átjárják egymást. A lélek felemelkedik és visszaesik egyikből a másikba, minden külön törvényszerűség nélkül. Ráadásul a különböző állomások elsősorban a lélek állapotait tükrözik, és nem Isten cselekvéséről adnak “pontos" képet. Emberi létünk néhány sajátos pillanatát mutatják, kevésbé Megváltónk életének “időszakait". Inkább antropo-, mint teocentrikusak. Összefoglalóan, a felosztások kiváló lelki írók álláspontjai, de nem az egyház tételes tanítása.
Felmerül a kérdés: ezek után rálelhetünk-e a lelki élet olyan “útikönyvére", amely hivatalosan kifejezné az egyház véleményét? Amelyik jobban az isteni működésre helyezné a hangsúlyt az úton lévő lélek (in via) pszichológiájával szemben? Nikolaosz Kabaszilasz megmutatja, hol keressük a lelki életnek ezeket az állomásait.
“A krisztusi élet ebben a világból ered és ebből keletkezik. Azonban az eljövendő életben teljesedik be, a végső nap után. ...Isten Fia számára lehetséges, hogy részeltesse barátait Misztériumaiban (szentségeiben), hogy felkészítse őket a végső napra, s átadja számukra, amit az Atyától hallott. De olyan barátokként kell jönniük, akiknek van fülük a hallásra. Utána (Utolsó ítélet) már lehetetlen barátokká lenniük, és megnyitni füleiket ...Erre ez a földi élet az alkalom."
“A keresztségben életet kapunk, hogy Krisztushoz méltón élhessünk. Akkor részesedünk belőle, mikor holtak és romlottak vagyunk, így először életre vezet. A bérmálásban a krizmával való megkenés tökéletesíti azt, aki új életet kapott, isteni energiával táplálja. A Szent Eukarisztia megőrzi és folytatja ezt az életet, mert az Élet Kenyere képessé tesz bennünket, hogy fenntartsuk, amit kaptunk és folytassuk életünkben. Ezért a Kenyérnek köszönhetjük, hogy élünk, s a krizmának, hogy útra keltünk, mióta életet nyertünk a keresztség fürdőjében. ...így élünk Istenben. Életünk súlypontját ebből a látható világból a láthatatlan világba helyezzük, anélkül hogy a helyet megváltoztatnánk: maga az élet és annak módja változik meg. Nem mi voltunk azok, akik Istenhez költöztünk, nem is mi emeltettünk Istenhez. Hanem ő maga volt az, aki hozzánk jött és közénk ereszkedett... Ő maga volt, aki a földre jött és aki visszanyerte eredeti képmását. Ő jött arra a helyre, ahol a nyáj tévelyegve kóborolt... Nem vitt el bennünket innen, helyette mennyeivé tett bennünket, miközben itt a földön maradtunk; s anélkül részesített minket a mennyei életben, hogy az égbe emelt volna. Ellenkezőleg: közelítette hozzánk és így hozta el nekünk a mennyet." (Részletek az Élet Krisztusban c. könyvéből)
Kabaszilasz, mint láttuk, három lényeges szakaszt különít el: a keresztséget, a bérmálást (megerősítés a felkenés által) és az eukarisztia szintjét. És ez már nem magánvélemény. Az ortodox egyház lelkiségét hivatalosan fogalmazza meg a szentségkiszolgáltatás leírása a Szertartáskönyvben (a görög Euchologion, a szláv Trebnyik). A szertartások a hívő életet keresztelésétől haláláig végigkísérik, ezért tekinthetjük a Rituálét a legnagyobb tekintéllyel bíró útmutatásnak a lelki életről. Az a sorrend, ahogyan a szent misztériumokat, a szentségeket tárgyalja, megegyezik a lélek megszentelődésének emelkedő szintjeivel, összhangban az egyház szándékával és tanításával.
Ezért mondhatjuk, hogy a három szent müsztérion, a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia a három fő állomás az Istenhez vezető úton. A többi szentség és szentelmény hozzájuk, illetve szintjükhöz kapcsolódik. A bűnbánat, a szerzetesek kisfogadalma, a második házasság és a betegek kenete a keresztséghez tartozik. Az első házasság, a szerzetesek nagyfogadalma és a papszentelés az eukarisztiához. Az egyházi rend és a király felkenése (a bizánci hagyományban) a bérmálás szentségével is összefügg. Rájuk még visszatérünk.
Nemcsak a szentségek és az ünnepélyes, csaknem “szentségi jellegű" szertartások, de hozzájuk hasonlóan az egyház imaélete, himnuszai, ünnepei, a liturgikus év is e három szentségben fut össze. A szűkebb értelemben vett liturgia, az Úr vacsorája összefoglalja és kifejezi az összes többi szentség jelentését. Eukarisztiánk első részét a katekumenek liturgiájának is nevezik, mert a keresztségre kiválasztottak részt vehettek rajta. A Liturgia anaforája, amely az epiklésziszben, a Szentléleknek az eukarisztikus ajándékokra történő lehívásában éri el csúcspontját, különös módon kapcsolódik a bérmáláshoz, mint a Lélek szentségéhez. A szentmise áldozati része az eukarisztia maga, az Úr Jézus áldozatul felajánlott teste és vére.
Ez azt jelentené, hogy egész lelki életünk mindössze szertartások sora lenne? Nos, különösen itt kell óvakodnunk a káros, szó szerinti értelmezéstől. “A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet" (Jn 6,63). A betű mögé kell hatolnunk, a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia liturgiájának külső, látható cselekedetein túlra, hogy felfogva, befogadjuk azt a láthatatlan kegyelmet, amelyet közvetítenek. E szentségek signumok, jelek. A keresztségben, a bérmálásban és az eukarisztiában kapott kegyelem res, azaz létező valóság, ami ténylegesen ott van a jelek mögött. A jel, bár hordozza, amit jelez, mégis kevesebb nála. A közölt valóság esetünkben a kegyelem, amely után felelősségünk törekedni. Ezt a “három fajta kegyelmet" a három szentségben kapjuk meg, és bizonyos értelemben ezek is táplálják.
Az Úr azonban olyan lelkeknek is megadhatja a kegyelmet, akik külsőleg, jelszerűen soha nem részesülnek a szentségekben. Sőt, fel is élesztheti azokban, akik korábban, szentségi életük során megkapták, de később elveszítették. (Ez történik például a tökéletes bánat felindításakor.) Ehhez a megújításhoz nem szükségképpen társul a szentségi szertartás. A keresztség, Pünkösd és a Bárány vacsorájának kegyelme mindenütt megjelenik, ahol a természetfeletti szeretet jelen van. A keresztség, a bérmálás és az eukarisztia alkotja a lelki élet szövetét.
A Szertartáskönyvben a bérmálás megelőzi az eukarisztia vételét. Vajon miért? Hiszen Pünkösd kegyelmét húsvét kegyelme után kapták meg az apostolok. Talán meglepő, de ez nem teljesen igaz. A legelső húsvét alkalmával ugyanis az apostolok még nem tapasztalták meg húsvét minden kegyelmét. Noha valóban részesedtek az Úr vacsorájában és a feltámadott Küriosz jelenlétének örömében, de még nem osztoztak Krisztus áldozatában. A húsvéti kegyelem teljességét csak életük végén ismerték meg, amikor vértanúságukban csatlakoztak Krisztus áldozatához. Számukra a pünkösd e teljes húsvéti kegyelem szükséges feltétele volt. Éppen úgy, ahogyan a Lélek ajándékai számunkra is szükségesek a teljes eukarisztikus élethez.
A három kegyelem - a keresztségé, a bérmálásé és a húsvéti vacsoráé - az egy és ugyanazon isteni kegyelem három megvalósulása. Soha nem választhatjuk el őket egymástól, csaknem egyidejűek. Amikor az egyház tanításával összhangban egymás utáni szintjeiket megállapítjuk, azt jelenti, hogy a normális és egészséges lélek fejlődésének állomásain, sorrendjüknek és idejüknek megfelelően hol az egyiknek, hol a másiknak kellene kidomborodni.
E három teológiai kegyelmet szimbolikusan elképzelhetjük az ősi Hellász khariszaiként. Ők jelképesen a három grácia, a nagylelkű és gyönyörű szüzek összefonódó csoportja. Ahogyan Seneca fogalmaz, a manibus amplexis, az egybefűzött kezek. Avagy gondolhatunk egy három hangra írott kantátára: amikor egyikük vezérszólam, a másik kettő nem szűnik meg őt kísérni. Az ókeresztény művészetből vett példával mondhatjuk, hogy a keresztség kifejezője az Ichthüsz, az isteni Hal, a pünkösdi kegyelemé a Galamb, a húsvété pedig a feláldozott és győzedelmes Bárány.
De hagyjuk a képeket. Mélyebbre hatolunk, ha megértjük, hogy ez a három fajta kegyelem az Úr életének három mozzanata. A keresztség kegyelme kifejezi kapcsolatát a keresztelésre használt vízzel. A bérmálásé, ahogyan befogadta és elküldte a Lelket, a Vigasztalót. Az eukarisztia kegyelme feltárja szenvedését.
Saját imaéletünk tapasztalataiban Jézus életét csak halovány módon éljük át. A Jordánban alámerítkező Krisztus (aki egyben a bűnbocsátó és gyógyító Krisztus is); a Lelket elküldő Krisztus; Krisztus, aki húsvéti Bárány, sőt, személyes Húsvétunk. Ezek Urunk szemlélendő arcai. Olyan kinyilatkoztatások és belső tapasztalatok, amelyek együtt alkotják a keresztény lelki életét.
E felosztások különböző nevek alatt újra és újra visszatérnek. Többé-kevésbé ki is fejezik az igazságot, de egyikük sem abszolút érvényű. Tudnunk kell, hogy ezek a szintek átjárják egymást. A lélek felemelkedik és visszaesik egyikből a másikba, minden külön törvényszerűség nélkül. Ráadásul a különböző állomások elsősorban a lélek állapotait tükrözik, és nem Isten cselekvéséről adnak “pontos" képet. Emberi létünk néhány sajátos pillanatát mutatják, kevésbé Megváltónk életének “időszakait". Inkább antropo-, mint teocentrikusak. Összefoglalóan, a felosztások kiváló lelki írók álláspontjai, de nem az egyház tételes tanítása.Felmerül a kérdés: ezek után rálelhetünk-e a lelki élet olyan “útikönyvére", amely hivatalosan kifejezné az egyház véleményét? Amelyik jobban az isteni működésre helyezné a hangsúlyt az úton lévő lélek (in via) pszichológiájával szemben? Nikolaosz Kabaszilasz megmutatja, hol keressük a lelki életnek ezeket az állomásait.
“A krisztusi élet ebben a világból ered és ebből keletkezik. Azonban az eljövendő életben teljesedik be, a végső nap után. ...Isten Fia számára lehetséges, hogy részeltesse barátait Misztériumaiban (szentségeiben), hogy felkészítse őket a végső napra, s átadja számukra, amit az Atyától hallott. De olyan barátokként kell jönniük, akiknek van fülük a hallásra. Utána (Utolsó ítélet) már lehetetlen barátokká lenniük, és megnyitni füleiket ...Erre ez a földi élet az alkalom."
“A keresztségben életet kapunk, hogy Krisztushoz méltón élhessünk. Akkor részesedünk belőle, mikor holtak és romlottak vagyunk, így először életre vezet. A bérmálásban a krizmával való megkenés tökéletesíti azt, aki új életet kapott, isteni energiával táplálja. A Szent Eukarisztia megőrzi és folytatja ezt az életet, mert az Élet Kenyere képessé tesz bennünket, hogy fenntartsuk, amit kaptunk és folytassuk életünkben. Ezért a Kenyérnek köszönhetjük, hogy élünk, s a krizmának, hogy útra keltünk, mióta életet nyertünk a keresztség fürdőjében. ...így élünk Istenben. Életünk súlypontját ebből a látható világból a láthatatlan világba helyezzük, anélkül hogy a helyet megváltoztatnánk: maga az élet és annak módja változik meg. Nem mi voltunk azok, akik Istenhez költöztünk, nem is mi emeltettünk Istenhez. Hanem ő maga volt az, aki hozzánk jött és közénk ereszkedett... Ő maga volt, aki a földre jött és aki visszanyerte eredeti képmását. Ő jött arra a helyre, ahol a nyáj tévelyegve kóborolt... Nem vitt el bennünket innen, helyette mennyeivé tett bennünket, miközben itt a földön maradtunk; s anélkül részesített minket a mennyei életben, hogy az égbe emelt volna. Ellenkezőleg: közelítette hozzánk és így hozta el nekünk a mennyet." (Részletek az Élet Krisztusban c. könyvéből)
Kabaszilasz, mint láttuk, három lényeges szakaszt különít el: a keresztséget, a bérmálást (megerősítés a felkenés által) és az eukarisztia szintjét. És ez már nem magánvélemény. Az ortodox egyház lelkiségét hivatalosan fogalmazza meg a szentségkiszolgáltatás leírása a Szertartáskönyvben (a görög Euchologion, a szláv Trebnyik). A szertartások a hívő életet keresztelésétől haláláig végigkísérik, ezért tekinthetjük a Rituálét a legnagyobb tekintéllyel bíró útmutatásnak a lelki életről. Az a sorrend, ahogyan a szent misztériumokat, a szentségeket tárgyalja, megegyezik a lélek megszentelődésének emelkedő szintjeivel, összhangban az egyház szándékával és tanításával.
Ezért mondhatjuk, hogy a három szent müsztérion, a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia a három fő állomás az Istenhez vezető úton. A többi szentség és szentelmény hozzájuk, illetve szintjükhöz kapcsolódik. A bűnbánat, a szerzetesek kisfogadalma, a második házasság és a betegek kenete a keresztséghez tartozik. Az első házasság, a szerzetesek nagyfogadalma és a papszentelés az eukarisztiához. Az egyházi rend és a király felkenése (a bizánci hagyományban) a bérmálás szentségével is összefügg. Rájuk még visszatérünk.
Nemcsak a szentségek és az ünnepélyes, csaknem “szentségi jellegű" szertartások, de hozzájuk hasonlóan az egyház imaélete, himnuszai, ünnepei, a liturgikus év is e három szentségben fut össze. A szűkebb értelemben vett liturgia, az Úr vacsorája összefoglalja és kifejezi az összes többi szentség jelentését. Eukarisztiánk első részét a katekumenek liturgiájának is nevezik, mert a keresztségre kiválasztottak részt vehettek rajta. A Liturgia anaforája, amely az epiklésziszben, a Szentléleknek az eukarisztikus ajándékokra történő lehívásában éri el csúcspontját, különös módon kapcsolódik a bérmáláshoz, mint a Lélek szentségéhez. A szentmise áldozati része az eukarisztia maga, az Úr Jézus áldozatul felajánlott teste és vére.
Ez azt jelentené, hogy egész lelki életünk mindössze szertartások sora lenne? Nos, különösen itt kell óvakodnunk a káros, szó szerinti értelmezéstől. “A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet" (Jn 6,63). A betű mögé kell hatolnunk, a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia liturgiájának külső, látható cselekedetein túlra, hogy felfogva, befogadjuk azt a láthatatlan kegyelmet, amelyet közvetítenek. E szentségek signumok, jelek. A keresztségben, a bérmálásban és az eukarisztiában kapott kegyelem res, azaz létező valóság, ami ténylegesen ott van a jelek mögött. A jel, bár hordozza, amit jelez, mégis kevesebb nála. A közölt valóság esetünkben a kegyelem, amely után felelősségünk törekedni. Ezt a “három fajta kegyelmet" a három szentségben kapjuk meg, és bizonyos értelemben ezek is táplálják.
Az Úr azonban olyan lelkeknek is megadhatja a kegyelmet, akik külsőleg, jelszerűen soha nem részesülnek a szentségekben. Sőt, fel is élesztheti azokban, akik korábban, szentségi életük során megkapták, de később elveszítették. (Ez történik például a tökéletes bánat felindításakor.) Ehhez a megújításhoz nem szükségképpen társul a szentségi szertartás. A keresztség, Pünkösd és a Bárány vacsorájának kegyelme mindenütt megjelenik, ahol a természetfeletti szeretet jelen van. A keresztség, a bérmálás és az eukarisztia alkotja a lelki élet szövetét.
A Szertartáskönyvben a bérmálás megelőzi az eukarisztia vételét. Vajon miért? Hiszen Pünkösd kegyelmét húsvét kegyelme után kapták meg az apostolok. Talán meglepő, de ez nem teljesen igaz. A legelső húsvét alkalmával ugyanis az apostolok még nem tapasztalták meg húsvét minden kegyelmét. Noha valóban részesedtek az Úr vacsorájában és a feltámadott Küriosz jelenlétének örömében, de még nem osztoztak Krisztus áldozatában. A húsvéti kegyelem teljességét csak életük végén ismerték meg, amikor vértanúságukban csatlakoztak Krisztus áldozatához. Számukra a pünkösd e teljes húsvéti kegyelem szükséges feltétele volt. Éppen úgy, ahogyan a Lélek ajándékai számunkra is szükségesek a teljes eukarisztikus élethez.
A három kegyelem - a keresztségé, a bérmálásé és a húsvéti vacsoráé - az egy és ugyanazon isteni kegyelem három megvalósulása. Soha nem választhatjuk el őket egymástól, csaknem egyidejűek. Amikor az egyház tanításával összhangban egymás utáni szintjeiket megállapítjuk, azt jelenti, hogy a normális és egészséges lélek fejlődésének állomásain, sorrendjüknek és idejüknek megfelelően hol az egyiknek, hol a másiknak kellene kidomborodni.
E három teológiai kegyelmet szimbolikusan elképzelhetjük az ősi Hellász khariszaiként. Ők jelképesen a három grácia, a nagylelkű és gyönyörű szüzek összefonódó csoportja. Ahogyan Seneca fogalmaz, a manibus amplexis, az egybefűzött kezek. Avagy gondolhatunk egy három hangra írott kantátára: amikor egyikük vezérszólam, a másik kettő nem szűnik meg őt kísérni. Az ókeresztény művészetből vett példával mondhatjuk, hogy a keresztség kifejezője az Ichthüsz, az isteni Hal, a pünkösdi kegyelemé a Galamb, a húsvété pedig a feláldozott és győzedelmes Bárány.
De hagyjuk a képeket. Mélyebbre hatolunk, ha megértjük, hogy ez a három fajta kegyelem az Úr életének három mozzanata. A keresztség kegyelme kifejezi kapcsolatát a keresztelésre használt vízzel. A bérmálásé, ahogyan befogadta és elküldte a Lelket, a Vigasztalót. Az eukarisztia kegyelme feltárja szenvedését.
Saját imaéletünk tapasztalataiban Jézus életét csak halovány módon éljük át. A Jordánban alámerítkező Krisztus (aki egyben a bűnbocsátó és gyógyító Krisztus is); a Lelket elküldő Krisztus; Krisztus, aki húsvéti Bárány, sőt, személyes Húsvétunk. Ezek Urunk szemlélendő arcai. Olyan kinyilatkoztatások és belső tapasztalatok, amelyek együtt alkotják a keresztény lelki életét.
Lev Gillet: AZ ORTODOX LELKISÉG KÖZPONTI ELEMEI (7.)
Testileg böjtölvén, atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is!
2012.02.20. 05:50
Most Fülöp püspök atya böjttel kapcsolatos gondolatait teszem közzé, melyek a Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegye honlapján jelentek meg. A görögkatolikus egyházban ma, a római katolikusban pedig két nap múlva, hamvazószerdán kezdődik a nagyböjt. Az alábbi írás jól kapcsolódik egy másik bejegyzéshez, melyben Szeráfim atya aktuális tanítását kommentálom, hiszen a böjt igencsak hozzá tartozik az aszkézishez, még akkor is, ha nem a szigorúbb, igazi hészükhasztáknak való formáját választjuk, hanem az enyhébbet, amit mi, hétköznapi hészükhaszták is meg tudunk valósítani nyüzsgő életünkben.
Testileg böjtölvén, atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is!
A böjt lényegéhez tartozik ez a kettősség: testi és lelki egyszerre. Ha csak testi volna, azt inkább fogyókúrának mondanánk, ha meg merőben lelki, akkor csupán az agyunkban játszódik le, s nem is nevezhető igazán böjtnek.
A böjt a test önmegtagadása, lemondás valamely élvezetről, de mindig lelki célzattal. A keresztény böjt mindig Krisztushoz kötődik. Ő a második Isteni Személy, aki hozzánk hasonló módon testben élt, tudta mi a szenvedés (Iz 53,3), és aki éppen e szenvedést hordozó test számára hozott megváltást. A böjt mindig a megváltáshoz, a megszabaduláshoz kapcsolódik. Valamiről lemondani azt jelenti, hogy megszabadulunk valamilyen kötöttségtől. Ugyanakkor e csekély önként vállalt szenvedéssel lelkileg csatlakozhatunk Krisztus Urunk szenvedéséhez (Kol 1,24).
Sokféleképpen lehet böjtölni. Közlünk néhány gyakorlatot, hogy ezzel is segítségére legyünk azoknak, akik komolyan akarják venni a böjtöt.
1. Első és legfontosabb, hogy mindig Krisztusért végezzük a böjtünket, mindig Őneki ajánljuk fel, bármilyen csekélység legyen is az.
2. Böjtölhetünk ételről való lemondással. A legkeményebb – amelyet ma már többnyire csak szigorú szerzetesrendben szoktak megvalósítani – a liturgikus előírások pontos követése: Húshagyó vasárnapon elhagyják a húsos, Vajhagyó vasárnap pedig a tejes, tojásos eledeleket, s ezekből legközelebb majd a húsvéti pászkából részesülhetnek. Ehhez általában párosul szerdán és pénteken az un. xerofágia, vagyis a kizárólag főtlen, teljesen nyers étel fogyasztása. A többi napon vízben főtt ételt lehet fogyasztani, olajosat pedig csak szombat és vasárnap illetve az ünnepi napokon.
Ezt ma csak azoknak javasoljuk, akik az egész Nagyböjtöt lelkigyakorlatként tudják megélni, minden nap sokat tudnak imádkozni, ha lehet, a zsolozsmát végezni. E nélkül a bőséges imaháttér nélkül roppant veszélyes, és egyáltalán nem javasolt ennyire komoly böjtöt tartani.
3. Ennél jóval szerényebb és visszafogottabb böjttel is nagyon szépen meg lehet szentelni ezt az időszakot. Van, aki csupán hústól tartózkodik egész nagyböjt folyamán. Vagy bizonyos napokon tartja meg ezt a lemondást: hétfő, szerda, péntek. Görögkatolikusoknak ajánlott a szerda és pénteki hústilalom! Ezt terjeszthetjük ki buzgóságból hétfői napra is.
4. Van, akinek nem okoz nehézséget a hústól tartózkodás. Az ilyen ember valami más ételt választhat ki, amelyet bár szeret, de nem fogyaszt egész nagyböjtben, de legalábbis (hétfőn), szerdán és pénteken. Ilyen lemondás lehet az édesség, a kávé, az alkohol fogyasztásának elhagyása vagy mérséklése.
5. Lehet más lemondást is gyakorolni: játékgép, valamely sport, egyéb játék vagy szenvedély.
6. Nem képzelhető el a böjt a több és mélyebben végzett imádság nélkül. Ilyenkor többet kell imádkoznunk!
7. A liturgikus imáinkban többször szerepel a bűnbánat. Így kell ennek lennie egyéni imádságainkban is.
8. Különböző böjti imák a honlapunkon is megtalálhatók.
9. Ezek között sok bűnbánati zsoltárt is találunk. Szép és sokat ígérő a többi zsoltárt is imádkozni. Nem árt, ha tudjuk, hogy a keleti zsolozsma minden héten egyszer végigimádkozza a 150 zsoltárt, de nagyböjt idején hetente kétszer is. Ha nehéz is volna ezt követnünk, de amennyit éppen sikerül, annyit imádkozzunk el belőlük. Természetesen kerülve a teljesítményhajhászást. Világban élő emberek számára az is sokat adhat, ha a 40 nap alatt imádkozzák el a 150 zsoltárt. Ez átlagban napi 3-4 zsoltárt jelent. (Lásd ebben a táblázatban.)
10. A zsoltárokon kívül a Szentírás egyéb gazdag lelki táplálékot is kínál. Szép és hasznos, ha böjti időben a Szentírásból többet olvasunk. Az év többi részén is törekednünk kell a napi szentírásolvasásra, de ebben az időszakban érdemes egy-egy könyvet (Izaiást vagy valamely más prófétát) külön kiválasztani, s azt nap nap után módszeresen végig elmélkedni. Ez is jó böjti gyakorlat lehet.
11. Olvashatunk más lelki könyveket is. Ezekből is érdemes egyet kiválasztani még az elején, és a 40 napra szétosztva alapos tanulmányozással végigolvasni.
Ez utóbbiak, bár jószerivel szellemi táplálékok, mégis böjti cselekedetek közé sorolhatjuk őket, hiszen erősen próbára teszik az elmét is, mely szintén a testünk része. Ám tegyük hozzá, mindezek nem helyettesíthetik azt a böjtöt, melyet a gyomrunk is megérez.
Görögkatolikus egyházunkban a böjtnek egyfajta újra fölfedezését tapasztalhatjuk. Ez lehet lelki megújulásunk része, de csak akkor, ha jól végezzük, ha a lelki és testi böjtöt összekapcsoljuk, ha lemondásainkat egyben mindig föl is ajánljuk Krisztus Urunknak.
Minthogy az egyházmegyénk megalapításának 100 éves megemlékezése kapcsán is ezt tűztük ki célul: „Egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!” – adódik a lehetőség és kívánatos is, hogy mi, görögkatolikusok az idei nagyböjtöt különösen is nagy odaadással végezzük, s ezzel járuljunk hozzá egész egyházunk lelki megújulásához.
+Fülöp
Az orthodox istentisztelet (4.)
2012.02.20. 05:01
Keresztény szimbólumok
Az Ortodox Egyház bővelkedik a szimbólumok használatában. Ezek a szimbólumok olyan valóságok, amelyeknek hatalma és képessége van arra, hogy megjelenítsék Istent az embernek, olyan jelek, amelyek rajtunk és önmagukon túlmutatva az örök és isteni dolgokkal való igazi egységre és ismeretre vezetnek. A már említett keresztény szimbólumok között vannak az ikonok, a kereszt jele és a liturgikus ruhák. Ezenkívül megemlíthetjük a különféle színek használatát, melyeknek megvan a sajátos jelentésük, valamint a fény használatát, elsősorban a gyertyák természetes fényét, amely Krisztushoz vezet bennünket, Aki a világ és Isten Országának a fénye.
Általában elmondható, hogy a fény egyetemes szimbólum, az Igaz, a Szép és a Jó Isten misztikus jelenlétére utal. Majdnem minden vallásban, filozófiában és művészi ábrázolásban megtalálható.
Az Ortodox Egyház a Bibliát követi a tömjén használatával (Kiv 30,8; Zsolt 141,2; Lk 1,9; Jel 8,3).
Az Ortodox Egyház bővelkedik a szimbólumok használatában. Ezek a szimbólumok olyan valóságok, amelyeknek hatalma és képessége van arra, hogy megjelenítsék Istent az embernek, olyan jelek, amelyek rajtunk és önmagukon túlmutatva az örök és isteni dolgokkal való igazi egységre és ismeretre vezetnek. A már említett keresztény szimbólumok között vannak az ikonok, a kereszt jele és a liturgikus ruhák. Ezenkívül megemlíthetjük a különféle színek használatát, melyeknek megvan a sajátos jelentésük, valamint a fény használatát, elsősorban a gyertyák természetes fényét, amely Krisztushoz vezet bennünket, Aki a világ és Isten Országának a fénye.Általában elmondható, hogy a fény egyetemes szimbólum, az Igaz, a Szép és a Jó Isten misztikus jelenlétére utal. Majdnem minden vallásban, filozófiában és művészi ábrázolásban megtalálható.
Az Ortodox Egyház a Bibliát követi a tömjén használatával (Kiv 30,8; Zsolt 141,2; Lk 1,9; Jel 8,3).
A tömjén az ima, a lelki áldozat felszállásának és az Isten Országa jó illatának a szimbóluma.Az Egyház használ kenyeret, bort, búzát, olajat, vizet, virágot és gyümölcsöt is Isten szeretete, kegyelme, jósága, élete, sőt valóságos jelenléte szimbólumaként, amely az embernek a teremtésben és a megváltásban adatott. Valójában a teremtés minden eleme létének "igazságát" Isten kifejezéseként és megjelenítéseként találja meg, Isten jelenlétének és a világban való cselekvésének szimbólumaként. Ez a magyarázata, hogy az Egyház ilyen módon használja őket.
Az Egyházban a grafikus keresztény szimbólumok közé 
tartoznak Krisztus nevének kezdő- és összes betűi, a Szent Háromságra utaló háromszög, az örökkévalóság köre, a hal, amely Jézus Krisztust, Isten Fiát, a Megváltót jelképezi, a szem, amely Isten mindenütt való jelenlétére emlékeztet, a reménység horgonya, a hit sziklája, Isten megemésztő jelenlétének a lángja, a szőlőtő, amelynek Jézus önmagát nevezte - "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők" (Jn 15,5), az Alfa és az Ómega (Jel 1,8), a korona és a bot, Krisztus királyságának jelképei, és sok más szimbólum, melyeknek mindegyike Isten világot megváltó jelenlétének és cselekedetének valamelyik megnyilvánulását fejezi ki.
A szimbólumok használata a kinyilatkoztatásnak és a közösségnek egy olyan formája, amely túlmutat a puszta verbális vagy intellektuális közlésen. A szimbólumok halála akkor következik be, amikor mesterségesen találják ki őket, racionálisan magyarázzák meg, vagy olyan puszta "illusztrációvá" redukálják, melyeknek jelentését az ember a maga élő, lelki látása és tapasztalása szintjén nem tudja azonnal felfogni.
tartoznak Krisztus nevének kezdő- és összes betűi, a Szent Háromságra utaló háromszög, az örökkévalóság köre, a hal, amely Jézus Krisztust, Isten Fiát, a Megváltót jelképezi, a szem, amely Isten mindenütt való jelenlétére emlékeztet, a reménység horgonya, a hit sziklája, Isten megemésztő jelenlétének a lángja, a szőlőtő, amelynek Jézus önmagát nevezte - "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők" (Jn 15,5), az Alfa és az Ómega (Jel 1,8), a korona és a bot, Krisztus királyságának jelképei, és sok más szimbólum, melyeknek mindegyike Isten világot megváltó jelenlétének és cselekedetének valamelyik megnyilvánulását fejezi ki.A szimbólumok használata a kinyilatkoztatásnak és a közösségnek egy olyan formája, amely túlmutat a puszta verbális vagy intellektuális közlésen. A szimbólumok halála akkor következik be, amikor mesterségesen találják ki őket, racionálisan magyarázzák meg, vagy olyan puszta "illusztrációvá" redukálják, melyeknek jelentését az ember a maga élő, lelki látása és tapasztalása szintjén nem tudja azonnal felfogni.
Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor
A háború bennünk van (6.)
2012.02.17. 05:31
(Hatodik idézet Thomas Merton O.C.S.O. írásából)
6.
Pontosan saját meggyötört szabadságunk és az Ő életadó Szabadsága - Aki Szent és Ismeretlen - közti kapcsolatban, a tökéletes önmegvalósítás során, az ember elkezdi legyőzni a halált - saját lelkében. Igazi önmagunkra találásunk, ébredésünk, életre kelésünk a végtelen Isten fényes sötétjében nem lehet más, mint lelki közösség Istennel, Jézus Krisztus dicsősége által. Győzelmünk a halálon nem a saját művünk, hanem az Övé. Saját szabadságunk diadala, amelynek igazán a mi diadalunknak kell lennie, hogy megmentsen bennünket a haláltól, mindazonáltal elsősorban az Ő diadala. Következésképp mindezen meditációkban úgy beszélünk majd a szemlélődésről, mint részesedésről Krisztus halálában és föltámadásában. Az egyház megénekli a húsvéti himnuszban, hogyan találkozott élet és halál egy bámulatos ütközetben, és hogy az élet királya, aki meghalt, él és uralkodik.
Pontosan saját meggyötört szabadságunk és az Ő életadó Szabadsága - Aki Szent és Ismeretlen - közti kapcsolatban, a tökéletes önmegvalósítás során, az ember elkezdi legyőzni a halált - saját lelkében. Igazi önmagunkra találásunk, ébredésünk, életre kelésünk a végtelen Isten fényes sötétjében nem lehet más, mint lelki közösség Istennel, Jézus Krisztus dicsősége által. Győzelmünk a halálon nem a saját művünk, hanem az Övé. Saját szabadságunk diadala, amelynek igazán a mi diadalunknak kell lennie, hogy megmentsen bennünket a haláltól, mindazonáltal elsősorban az Ő diadala. Következésképp mindezen meditációkban úgy beszélünk majd a szemlélődésről, mint részesedésről Krisztus halálában és föltámadásában. Az egyház megénekli a húsvéti himnuszban, hogyan találkozott élet és halál egy bámulatos ütközetben, és hogy az élet királya, aki meghalt, él és uralkodik.
Mors et vita duello
Conflixere mirando
Dux vitae mortuus
Regnat vivus.
Az élet halál feletti győzelme, amelyet az Élet Szerzője aratott, maga az egyház ősi és hagyományos egzisztencializmusának lelke - olyan egzisztencializmusé, amely annyira higgadtan és nyilvánvalóan egzisztencialista, hogy sosem kellett ilyen néven nevezni.
A keresztény szemlélődés nemcsak abban az értelemben egzisztencialista, hogy Isten, a Létező, valóságába merült saját valóságunkat tapasztalja meg, hanem abban az értelemben is, hogy ez részvétel Isten konkrét cselekvésében az időben, abban, hogy Isten kiáradt az emberi történelembe, amely - mivel egyszerre volt Isten és az ember tette - képes lelkileg kommunikálni önmagát és megismételni önmagát újra és újra az egyes emberek életében.
A szentek közössége (6.)
2012.02.16. 05:05
Pásztor egyik látomásában Hermásznak megjelent a vágyott Ródé. Az asszony szeretettel megdorgálta, majd mosolyogva megvigasztalta, így adta tudtára a mennyből, hogy az Úr általa segíti. Ez a második századi leírás bemutatja, mit jelent a szentek közössége. A "koinónia tón hagión" egyfajta imakapcsolat, és a jó cselekedetek gyümölcseinek közössége a mennyei és a földi világ keresztényei között. A szentek közössége személyes kapcsolatunkat jelenti a megdicsőült szentekkel. Az ortodox hívő lelki élete nem lenne egész e baráti érintkezés nélkül.
Amint már jeleztük, a szentek tisztelete nem latreia, Istennek kijáró imádás, hanem douleia, szolgálat és szebaszmosz, tisztelet. Proszkünészisz timétikének, "félő lebomlásnak" is nevezik. Olyan tiszteletnek, amelyet "mindazoknak megadunk, akik valamilyen méltósággal bírnak" - fogalmaz mértéktartóan Damaszkuszi Szent János. A szentekhez való viszonyunk azonban több, mint a tisztelet külső kinyilvánítása. Ahogyan a földi életben a keresztények imádkozhatnak egymásért, ugyanígy ajánlhatjuk magunkat a szentek imáiba.
A szentek közül az apostolokat és a vértanúkat az ősegyházban különös tisztelettel illették. Az ortodox egyházban a szent apostolok, Péter és Pál ünnepére böjttel készülnek elő. Megemlítjük, Nazianzi Szent Gergely különösen is tisztelte Szent Cipriánt, Szent Baszileiosz Szent Mamaszt, Szent Gergely pedig Szent Theodoroszt. Szent Efrém írja: "Emlékezz, Uram, könnyeimre, melyeket szent vértanúid előtt hullattam." Az ortodox liturgikus naptárban, Nyugattól eltérően, jelentős hely jut az ősatyáknak, a prófétáknak és az Ószövetség igaz férfiainak. Tiszteletben mégis messze kimagaslanak az angyalok, akiket Pszeudo-Dionüsziosz osztályokba rendezett. A felosztás részletei mellékesek, de az alapjául szolgáló gondolat megfelel a Szentírásnak.
A görög atyák külön kiemelték az őrangyalok szerepét. Már Órigenész tanította létezésüket. Pszeudo-Dionüsziosz azt mondja, nemcsak őriznek bennünket, de fényt közvetítenek számunkra, és tökéletesedésünket is munkálják. Aranyszájú Szent János őrangyalát "tanítójának" hívta, Baszileiosz és Alexandriai Kürillosz pedig szerepük miatt "vándortársnak" és "nevelőnek". Ők hozzánk, "helyhez" kötődnek. Nazianzi Szent Gergely megindító módon imádkozott Konstantinápoly védőangyalaihoz. Remete Teofán tanácsolja, figyeljünk "az imádságban támadó gondolatokra, különösen a nap kezdetén". Ezeket az őrangyal befolyásának tulajdonítja.
Bulgakov érdekes elméletet állított fel az őrangyalokról. Bennük platonista értelemben egyfajta "ideát" lát, az egyes emberek "mintaképeit". A Biblia tanúsága szerint az angyalok nemcsak az isteni üzeneteket tolmácsolják és az embert védelmezik, de magának Istennek a Nevét és hatalmát hordozzák. Nyoma sincs a romantikus, költői képzeteknek: az angyalok a világosság hírnökei és a Mindenható Isten erői. A korai keresztényeknek - és ez jellemző a keleti szentekre is, talán még jobban, mint a nyugatiakra - gyakran voltak látomásaik és álmaik az angyalokkal. A keresztény élet teljességéhez hozzá kell, hogy tartozzék a mindennapos és bensőséges kapcsolat az angyal-világgal. Jákob tapasztalatát magunkévá kellene tennünk: "Jákob is útnak indult, és találkoztak vele Isten angyalai... Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig... Akkor ezt mondta Jákobnak: Bocsáss el, már hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem... És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, melynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le" (Ter 32, 1. 24. 26.; 28, 12.).
A mennyei udvartartás élén a Theotokosz, az Istenszülő áll. Az áldott Szűz, a megtestesült Isten Édesanyja, akit az ortodox egyház - különösen az Efezusi Zsinat óta (431) - a többi szentet túlszárnyaló tisztelettel övez. Máriának külön böjtje van, számos ünnep és himnusz dicséri kiválóságát. Miután az ortodox áhítat legfőbb forrása a Szentírás, ugyanígy a Megváltó Anyja tiszteletének legjobb módja is kétségtelenül "evangéliumi", magából a szentírási szövegből fakad. Különösen négy szakaszt említhetünk. Az angyali üdvözletet, az 'Annuntiatiót'. "Örülj, kegyelembefogadott, az Úr veled van! Ne félj, Mária, kegyelmet találtál az Istennél! íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit Jézusnak nevezz el. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik Jákob házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége"; és Mária válaszát: "Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!" (Lk 1,28-38). Mária közbenjárását a Kánai menyegzőn: "Jézus anyja így szólt Hozzá: "Nincs boruk"... Anyja így szólt a szolgákhoz: "Bármit mond nektek, tegyétek meg" (Jn 2, 3-5). Az Úr és egy asszony rövid beszélgetését: "Boldog az az anyaméh, amely hordozott téged, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!" Mire ő így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják Isten beszédét, és megtartják" (Lk 11,27-28). Jézus válaszában egyáltalán nem Mária szerepét kisebbíti, ellenkezőleg, magatartásának érdemére mutat rá. Végül Jézus végrendelkezését idézzük a keresztfán, gyakorlati megvalósításával: "Asszony, íme a te fiad!"; "Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány" (19, 26-27). E szövegek az igaz Mária-tisztelet gyökerei.
Itt kell bemutatnunk, ha csak röviden is, az ikonok szerepét, melyek oly jelentős helyet foglalnak el az ortodox hívő imaéletében. (Szintén egy zsinat a fordulópont: az ikonrombolók 843. évi veresége, amely egyben az Ortodoxia Ünnepe is, október 11-17. közötti vasárnap.) Legelőször arra kell figyelmeztetnünk, hogy a keleti ikon eltér a latin egyház ábrázolásaitól, a festményektől és szobroktól. Nem hagyományos értelemben vett "képmás". Az ortodox egyház megtartja a tízparancsolat utasítását: "Ne csinálj magadnak istenszobrot, semmiféle képmását azoknak, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak" (Kiv 20,4). Az ikon így egyfajta képi írásjegy, stilizált szimbólum, jel, megjelenítés. Amennyiben az ábrázoláson eluralkodnak az emberi jellegzetességek, egészen bizonyos, hogy ezzel arányban térnek és távolodnak el az egyház ábrázolási szabályaitól, a kánonoktól.
Mi sem áll távolabb az ortodox felfogástól, mint a vallásos szenzualizmus és az anyagszerűség. Az ikon csaknem "puritán ellenszenvvel" viseltetik az "érzéki" iránt. Néhány kortárs ortodox író (Bulgakov, Osztrogovszkij) további különbséget is lát az ikon és a nyugati ábrázolásmód között. Nevezetesen, míg a latin egyház számára a hasonlóság a "portrészerűséget" és a szemléltetést szolgálja, addig a keleti ikon a kommúnió, az egyesülés eszköze. Az ikon a reális jelenlét kegyelmét hordozza, találkozási hely, érintkezés a hívő és a mennyei világ között. Ezt tanítja Sztudita Theodorosz és néhány kilencedik századi görög szöveg, melyek az ikont egyenesen az eukarisztia mellé helyezik. Maguk az ortodox egyház hivatalos dokumentumai visszafogottabbak, álláspontjuk teljesen egyezik a latin egyházéval. A II. Niceai Zsinat tanítja: "Megfestjük őket (a szenteket), mert szeretnénk erényeiket követni, és életüket könyvekben elevenítjük fel...gazdagodásunkra." Ugyanez a 787. évi zsinat mondja: "A kép előtt kifejezett tisztelet ugyanis az eredeti személyre háramlik vissza." Damaszkuszi Szent János az ikont beszédhez, illetve könyvhöz hasonlítja: emlékeztető, hüpomnema. Tegyük ehhez hozzá, hogy az ikon tisztelete, ami csak eretnekség árán támadható, egyáltalán nem kötelező.
Amint van "bibliai Mária-tisztelet", ugyanígy létezik az "evangéliumi jámborság" is a szentek iránt. Újból megemlítjük: minél evangéliumibb szellemű valami, annál igazabb. A közbenjárás szentírási gondolatát példázza a Jn 12,20-22: "Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, ...és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: 'Uram, Jézust szeretnénk látni.' Fülöp elment és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak." Ugyanígy Lukácsnál: "...és mondjátok meg a ház gazdájának: a Mester ezt üzeni neked: hol van az a szállás, ahol tanítványaimmal megehetem a húsvéti vacsorát?" (Lk 22,11).
Amint már jeleztük, a szentek tisztelete nem latreia, Istennek kijáró imádás, hanem douleia, szolgálat és szebaszmosz, tisztelet. Proszkünészisz timétikének, "félő lebomlásnak" is nevezik. Olyan tiszteletnek, amelyet "mindazoknak megadunk, akik valamilyen méltósággal bírnak" - fogalmaz mértéktartóan Damaszkuszi Szent János. A szentekhez való viszonyunk azonban több, mint a tisztelet külső kinyilvánítása. Ahogyan a földi életben a keresztények imádkozhatnak egymásért, ugyanígy ajánlhatjuk magunkat a szentek imáiba.
A szentek közül az apostolokat és a vértanúkat az ősegyházban különös tisztelettel illették. Az ortodox egyházban a szent apostolok, Péter és Pál ünnepére böjttel készülnek elő. Megemlítjük, Nazianzi Szent Gergely különösen is tisztelte Szent Cipriánt, Szent Baszileiosz Szent Mamaszt, Szent Gergely pedig Szent Theodoroszt. Szent Efrém írja: "Emlékezz, Uram, könnyeimre, melyeket szent vértanúid előtt hullattam." Az ortodox liturgikus naptárban, Nyugattól eltérően, jelentős hely jut az ősatyáknak, a prófétáknak és az Ószövetség igaz férfiainak. Tiszteletben mégis messze kimagaslanak az angyalok, akiket Pszeudo-Dionüsziosz osztályokba rendezett. A felosztás részletei mellékesek, de az alapjául szolgáló gondolat megfelel a Szentírásnak.A görög atyák külön kiemelték az őrangyalok szerepét. Már Órigenész tanította létezésüket. Pszeudo-Dionüsziosz azt mondja, nemcsak őriznek bennünket, de fényt közvetítenek számunkra, és tökéletesedésünket is munkálják. Aranyszájú Szent János őrangyalát "tanítójának" hívta, Baszileiosz és Alexandriai Kürillosz pedig szerepük miatt "vándortársnak" és "nevelőnek". Ők hozzánk, "helyhez" kötődnek. Nazianzi Szent Gergely megindító módon imádkozott Konstantinápoly védőangyalaihoz. Remete Teofán tanácsolja, figyeljünk "az imádságban támadó gondolatokra, különösen a nap kezdetén". Ezeket az őrangyal befolyásának tulajdonítja.
Bulgakov érdekes elméletet állított fel az őrangyalokról. Bennük platonista értelemben egyfajta "ideát" lát, az egyes emberek "mintaképeit". A Biblia tanúsága szerint az angyalok nemcsak az isteni üzeneteket tolmácsolják és az embert védelmezik, de magának Istennek a Nevét és hatalmát hordozzák. Nyoma sincs a romantikus, költői képzeteknek: az angyalok a világosság hírnökei és a Mindenható Isten erői. A korai keresztényeknek - és ez jellemző a keleti szentekre is, talán még jobban, mint a nyugatiakra - gyakran voltak látomásaik és álmaik az angyalokkal. A keresztény élet teljességéhez hozzá kell, hogy tartozzék a mindennapos és bensőséges kapcsolat az angyal-világgal. Jákob tapasztalatát magunkévá kellene tennünk: "Jákob is útnak indult, és találkoztak vele Isten angyalai... Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig... Akkor ezt mondta Jákobnak: Bocsáss el, már hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem... És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, melynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le" (Ter 32, 1. 24. 26.; 28, 12.).
A mennyei udvartartás élén a Theotokosz, az Istenszülő áll. Az áldott Szűz, a megtestesült Isten Édesanyja, akit az ortodox egyház - különösen az Efezusi Zsinat óta (431) - a többi szentet túlszárnyaló tisztelettel övez. Máriának külön böjtje van, számos ünnep és himnusz dicséri kiválóságát. Miután az ortodox áhítat legfőbb forrása a Szentírás, ugyanígy a Megváltó Anyja tiszteletének legjobb módja is kétségtelenül "evangéliumi", magából a szentírási szövegből fakad. Különösen négy szakaszt említhetünk. Az angyali üdvözletet, az 'Annuntiatiót'. "Örülj, kegyelembefogadott, az Úr veled van! Ne félj, Mária, kegyelmet találtál az Istennél! íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit Jézusnak nevezz el. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik Jákob házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége"; és Mária válaszát: "Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!" (Lk 1,28-38). Mária közbenjárását a Kánai menyegzőn: "Jézus anyja így szólt Hozzá: "Nincs boruk"... Anyja így szólt a szolgákhoz: "Bármit mond nektek, tegyétek meg" (Jn 2, 3-5). Az Úr és egy asszony rövid beszélgetését: "Boldog az az anyaméh, amely hordozott téged, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!" Mire ő így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják Isten beszédét, és megtartják" (Lk 11,27-28). Jézus válaszában egyáltalán nem Mária szerepét kisebbíti, ellenkezőleg, magatartásának érdemére mutat rá. Végül Jézus végrendelkezését idézzük a keresztfán, gyakorlati megvalósításával: "Asszony, íme a te fiad!"; "Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány" (19, 26-27). E szövegek az igaz Mária-tisztelet gyökerei.
Itt kell bemutatnunk, ha csak röviden is, az ikonok szerepét, melyek oly jelentős helyet foglalnak el az ortodox hívő imaéletében. (Szintén egy zsinat a fordulópont: az ikonrombolók 843. évi veresége, amely egyben az Ortodoxia Ünnepe is, október 11-17. közötti vasárnap.) Legelőször arra kell figyelmeztetnünk, hogy a keleti ikon eltér a latin egyház ábrázolásaitól, a festményektől és szobroktól. Nem hagyományos értelemben vett "képmás". Az ortodox egyház megtartja a tízparancsolat utasítását: "Ne csinálj magadnak istenszobrot, semmiféle képmását azoknak, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak" (Kiv 20,4). Az ikon így egyfajta képi írásjegy, stilizált szimbólum, jel, megjelenítés. Amennyiben az ábrázoláson eluralkodnak az emberi jellegzetességek, egészen bizonyos, hogy ezzel arányban térnek és távolodnak el az egyház ábrázolási szabályaitól, a kánonoktól.
Mi sem áll távolabb az ortodox felfogástól, mint a vallásos szenzualizmus és az anyagszerűség. Az ikon csaknem "puritán ellenszenvvel" viseltetik az "érzéki" iránt. Néhány kortárs ortodox író (Bulgakov, Osztrogovszkij) további különbséget is lát az ikon és a nyugati ábrázolásmód között. Nevezetesen, míg a latin egyház számára a hasonlóság a "portrészerűséget" és a szemléltetést szolgálja, addig a keleti ikon a kommúnió, az egyesülés eszköze. Az ikon a reális jelenlét kegyelmét hordozza, találkozási hely, érintkezés a hívő és a mennyei világ között. Ezt tanítja Sztudita Theodorosz és néhány kilencedik századi görög szöveg, melyek az ikont egyenesen az eukarisztia mellé helyezik. Maguk az ortodox egyház hivatalos dokumentumai visszafogottabbak, álláspontjuk teljesen egyezik a latin egyházéval. A II. Niceai Zsinat tanítja: "Megfestjük őket (a szenteket), mert szeretnénk erényeiket követni, és életüket könyvekben elevenítjük fel...gazdagodásunkra." Ugyanez a 787. évi zsinat mondja: "A kép előtt kifejezett tisztelet ugyanis az eredeti személyre háramlik vissza." Damaszkuszi Szent János az ikont beszédhez, illetve könyvhöz hasonlítja: emlékeztető, hüpomnema. Tegyük ehhez hozzá, hogy az ikon tisztelete, ami csak eretnekség árán támadható, egyáltalán nem kötelező.
Amint van "bibliai Mária-tisztelet", ugyanígy létezik az "evangéliumi jámborság" is a szentek iránt. Újból megemlítjük: minél evangéliumibb szellemű valami, annál igazabb. A közbenjárás szentírási gondolatát példázza a Jn 12,20-22: "Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, ...és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: 'Uram, Jézust szeretnénk látni.' Fülöp elment és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak." Ugyanígy Lukácsnál: "...és mondjátok meg a ház gazdájának: a Mester ezt üzeni neked: hol van az a szállás, ahol tanítványaimmal megehetem a húsvéti vacsorát?" (Lk 22,11).
Lev Gillet: AZ ORTODOX LELKISÉG KÖZPONTI ELEMEI (6.)
Elmélkedj úgy, mint Jézus! (6.)
2012.02.15. 10:41
Szeráfim atya egyre tapintatosabbnak mutatkozott. Érezte a fejlődést, amit a fiatalember az elmélkedésben, imában tett. Többször rajtakapta őt, amint könnyekben úszó arccal úgy elmélkedett, mint Ábrahám, közbenjárt az emberekért. "Istenem, irgalmasságom, mi lesz a bűnösökkel?''
Egyik nap a fiatalember jött oda hozzá és azt kérdezte tőle:
- Atya, miért nem beszél nekem sohasem Jézusról? Milyen volt az ő imája, az ő elmélkedése? A liturgiában, a szentbeszédekben csak róla beszélnek. A Filokáliában azt írják, hogy a szív imájában az ő nevét kell hívni. Ön miért nem mond róla semmit?
Szeráfim atya megindultnak látszott. Mintha a fiatalember valami illetlen dolgot kérdezett volna, mintha saját titkát kellett volna feltárnia. Minél nagyobb a kinyilatkoztatás, amit kap az ember, annál alázatosabbnak kell lennie, hogy átadja. Bizonyára nem érezte magát elég alázatosnak:
- Erre csak a Szentlélek tud téged megtanítani. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni (Lk 10,22). Fiúvá kell lenned, hogy úgy imádkozz, mint egy fiú és hogy ugyanolyan bensőséges kapcsolatod legyen azzal, akit Jézus Atyjának és a mi Atyánknak hív, mint neki. Ez pedig a Szentlélek műve. Ő emlékeztet majd téged mindarra, amit Jézus mondott. Az evangélium élő lesz benned és megtanít úgy imádkozni, ahogy kell.
A fiatalember erősködött:
- Mondjon nekem még valamit!
Az öreg rámosolygott.
- Most jobban tenném, ha kiabálnék. De te még ezt is a szentség jelének tartanád. Jobb, ha elmondom neked a dolgokat egyszerűen.
- Atya, miért nem beszél nekem sohasem Jézusról? Milyen volt az ő imája, az ő elmélkedése? A liturgiában, a szentbeszédekben csak róla beszélnek. A Filokáliában azt írják, hogy a szív imájában az ő nevét kell hívni. Ön miért nem mond róla semmit?
Szeráfim atya megindultnak látszott. Mintha a fiatalember valami illetlen dolgot kérdezett volna, mintha saját titkát kellett volna feltárnia. Minél nagyobb a kinyilatkoztatás, amit kap az ember, annál alázatosabbnak kell lennie, hogy átadja. Bizonyára nem érezte magát elég alázatosnak:
- Erre csak a Szentlélek tud téged megtanítani. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni (Lk 10,22). Fiúvá kell lenned, hogy úgy imádkozz, mint egy fiú és hogy ugyanolyan bensőséges kapcsolatod legyen azzal, akit Jézus Atyjának és a mi Atyánknak hív, mint neki. Ez pedig a Szentlélek műve. Ő emlékeztet majd téged mindarra, amit Jézus mondott. Az evangélium élő lesz benned és megtanít úgy imádkozni, ahogy kell.
A fiatalember erősködött:
- Mondjon nekem még valamit!
Az öreg rámosolygott.
- Most jobban tenném, ha kiabálnék. De te még ezt is a szentség jelének tartanád. Jobb, ha elmondom neked a dolgokat egyszerűen.
A jézusi elmélkedés összefoglalja az összes elmélkedési formát, amelyet eddig átadtam neked. Jézus a kozmikus ember. Tudott úgy elmélkedni, mint a hegy, a pipacs, az óceán, a galamb. Tudott úgy is elmélkedni, mint Ábrahám. Szíve határtalan volt, még ellenségeit, hóhérait is szerette: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Lk 23,34).
Gyakorolta a vendégszeretetet azok iránt, akiket betegnek, bűnösöknek, bénáknak, prostituáltaknak, kollaboránsoknak hívnak...
Mikor leszállt az éjszaka, visszahúzódott, hogy titokban imádkozzék, és mint egy gyermek, mormolta: "Abba'', ami "papát'' jelent. Számodra persze nevetségesnek tűnhet, hogy a transzcendens, végtelen, megnevezhetetlen, mindenek fölött álló Istent "papának'' hívd! Majdnem komikus, mégis ez volt Jézus imája, és ebben az egyszerű szóban mindent kimondott. Az ég és a föld rettenetesen közel került egymáshoz. Isten és ember eggyé lett... Talán ahhoz, hogy az ember ezt megértse, az kell, hogy az éjszakában "papának'' hívják egyszer. De az is lehet, hogy az apa és az anya bensőséges kapcsolata a gyerekükkel ma már semmit sem jelent. Talán rossz ez a kép?...
Ezért nem akartam neked semmit sem mondani, sem képet adni. Meg akarom várni, hogy a Szentlélek ültesse beléd azokat az érzelmeket és ismereteket, amelyek Jézus Krisztusban voltak és hogy ez az "Abba'' ne az ajkaidról, hanem a szívedből jöjjön. Azon a napon kezded majd megérteni, mi is a hészükhaszták imája és elmélkedése.
Most menj!
...innen már Neked kell folytatnod!
Jean-Yves Leloup nyomán
Utolsó kommentek