Itt is, akárcsak a keresztség vonatkozásában, említést kell tenni arról, hogy az eucharisztikus étkezést már Krisztus előtt is gyakorolták. Szent, rituális étkezések már az Ószövetségben, sőt a pogány vallásokban is léteztek. A "vacsora" tulajdonképpen még ma is az ember életének egyik legfőbb rituális és jelképes eseménye.

A keresztény Eucharisztia olyan étkezés, amely kifejezetten az ószövetségi húsvéti étkezéssel van kapcsolatban. Élete végén Krisztus, a zsidó Messiás, tanítványaival együtt elfogyasztotta a húsvéti vacsorát. A húsvéti vacsorán eredetileg arra emlékeztek, hogy az izraeliták megszabadultak az egyiptomi fogságból. Krisztus egy olyan emlékezéssé változtatta ezt a húsvéti vacsorát, melyben Őrá, az örök húsvéti Bárány életére, halálára és feltámadására emlékezünk. Arra, aki megszabadítja az embert a gonosz, a tudatlanság és a halál szolgaságából, és átviszi Isten Országának örökkétartó életébe.

Vacsora közben Krisztus fogta a kenyeret és a bort, és meghagyta tanítványainak, hogy úgy egyék és igyák azt, mint az Ő saját Testét és Vérét. Így ez a cselekedete a keresztény élet középpontjává vált, a Feltámadt Krisztus jelenlétének megtapasztalásává Népe között (Mt 26, Mk 14, Lk 22, Jn 6 és 13, Ap.Csel. 2, 41-47, 1 Kor 1O-11).

Az eucharisztia szó jelentése - hálaadás. Ezt az elnevezést kapta a szent étkezés, nemcsak maga a kenyér és a bor, hanem az egész esemény: az összejövetel, az imádkozás, a Szentírás felolvasása, Isten Igéjének a hirdetése, a Krisztusra való emlékezés és az ő Testének és Vérének elfogyasztása, ővele, az Atyával és a Szent Lélekkel való közösségben. Az Eucharisztia elnevezést azért használjuk, mert ez fejezi ki legteljesebben az Utolsó Vacsorát, amely hálaadás mindenért Istennek, Jézus Krisztusban és a Szent Lélekben, mindenért, amit tett a világ teremtésével, megmentésével és megdicsőítésével.

Az Eucharisztia szentségét szent koinoniának, kommuniónak, azaz "közösségnek" is szokás nevezni, mivel ez az embereknek Istennel, egymással és Istenben minden emberrel, sőt minden dologgal való titokzatos közössége Krisztus és a Szent Lélek által. Az Egyház minden vasárnap, az Úr Napján, és minden ünnepnap tart eucharisztikus liturgiát. A kolostorok kivételével azonban ritkán tartanak naponta liturgiát. Örömteli és feltámadási jellege miatt az ortodox keresztényeknek nem szabad Szent Áldozáshoz járulni a Nagyböjt hétköznapjain, kivéve az Előreszentelt Adományok Liturgiáján. Az Egyház minden tagja járulhat Eucharisztiához, így azok a csecsemők is, akiket már megkereszteltek és megbérmáltak. Az áldozás mindig két szín alatt, kenyérrel és borral történik. Az Eucharisztiát úgy éljük át, mint Krisztus valóságos jelenlétét, a kenyér és a bor színében Krisztus valóságos Teste és Vére titokzatos, misztikus módon van jelen, melyet az ő nevében ajánlunk fel az Atyának, és amelyet Isten Szent Lelke szentel meg.

A keresztény gondolkodás történetében különböző módon próbálták megmagyarázni, hogy a liturgia folyamán a kenyér és a bor hogyan alakul át Krisztus Testévé és Vérévé. Sajnos ezek a magyarázatok gyakran túl racionálisak voltak, és túlságosan szorosan kapcsolódtak bizonyos filozófiákhoz.

Ennek egyik legsajnálatosabb eredménye az lett, hogy vitatni kezdték Krisztus Testének és Vérének valódiságát az Eucharisztiában. Míg egyesek azt állították, hogy az eucharisztikus adományok, a kenyér és a bor, Krisztus valóságos Teste és Vére, addig mások azon a véleményen voltak, hogy mindez nem valóságos, csupán a Test és a Vér szimbolikus vagy misztikus jelenlétéről van szó. Mindkét megközelítésben az a tragikus, hogy azt, ami valódi, szembeállították azzal, ami szimbolikus vagy misztikus.

Másrészt viszont az ortodox hagyomány a "szimbólum" kifejezést is használja az eucharisztikus adományokra. "Misztériumnak" is nevezi, és magát a liturgikus áldozatot "eszmei és vértelen" áldozatnak. Mind a liturgia mind az Egyházatyák használják ezeket a kifejezéseket.

Az Ortodox Egyház mindezeket a kifejezéseket azért használja, mert az ortodoxiában az, ami valóságos nem áll ellentétben azzal, ami szimbolikus, misztikus vagy eszmei. Ellenkezőleg! Ortodox meggyőződés szerint a valóság minden része - a világ és maga az ember is - annyira valóságos, mint amennyire szimbolikus vagy misztikus, mivel a valóságnak Istent kell felfednie és kinyilatkoztatnia a számunkra. Így az Ortodox Egyházban az Eucharisztia éppen azért Krisztus valóságos Teste és Vére, mert a kenyér és a bor számunkra Isten Krisztusban való igazi jelenlétének és kinyilatkoztatásának a misztériuma és szimbóluma. A Szent Lélek által titokzatos módon konszekrált kenyér és bor elfogyasztása által tehát valódi közösségünk van Istennel Krisztuson keresztül, Aki maga az "élet kenyere" (Jn 6, 35):

"Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, és az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én oda fogok adni a világ életéért." (Jn 6, 51)

Az Eucharisztia kenyere tehát Krisztus Teste és Krisztus Teste az eucharisztikus kenyér. A kettő eggyé válik. Az ortodox szóhasználatban a "szimbolikus" szó pontosan ezt jelenti: "összeilleszteni, egyesíteni". Ugyanerről tanúskodnak Pál apostol szavai is:

"Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: «Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.» Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: «E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.» Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen." (l Kor 11, 23-27)

A Szent Eucharisztia titka meghaladja a pusztán racionális, logikus elemzést és magyarázatot. Azért, mert az Eucharisztia - mint maga Krisztus - valóban Isten Országának a titka, amely, Jézus szavaival, "nem e világból való". Mivel az Eucharisztia Isten Országához tartozik, ezért teljes mentes a bukott emberiség "földi" logikájától.

Az Eucharisztiának az Egyházban való szerepéről bővebben lesz majd szó a Szent Liturgiáról szóló fejezetben.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Szerettem volna egy rendes bloghoz illően én is egy linkajánló rovatot csinálni. Valami technikai zűr - vagy talán a technika Ördöge? - miatt azonban nem sikerül. Bár létezik a felületen ez a funkció, de valahogy sohasem aktiválódik. Így inkább majd egy-egy bejegyzést szentelek az általam felfedezett, témámhoz kapcsolódó internetes oldalaknak. 

Az első ajánlatom mi más is lenne, mint a www.chotki.eoldal.hu a Jézus-ima oldala. Már többször meghivatkoztam, és anyagot is vettem át onnan. Most is onnan veszem át ezt az imádságot:

Ima a keresztények egységéért

"Ó Jézus Krisztus, Urunk és Szabadítónk,
Te azt ígérted, hogy mindenkor velünk lakozol.
Te valóban meghívtál minden keresztényt,
hogy közeledjen Hozzád,
és részesüljön Testedből és Véredből.
De bűneink megosztottak minket,
és már nincs elég erőnk,
hogy együtt részesüljünk Oltáriszentségedből.
Megvalljuk, hogy ez a mi bűnünk.
Kérünk Téged,
bocsáss meg és segíts,
hogy akaratod szerint
szolgáljuk a kiengesztelődést.
Gyújtsd lángra szívünket
a Szentlélek tüzével!
Add meg nekünk a bölcsesség és a hit lelkét,
a bátorság és a türelem lelkét,
az alázat és az állhatatosság lelkét,
a szeretet és a bűnbánat lelkét
a Boldogságos Istenszülő
és minden szent imája által!"
Ámen.

Szergej Bulgakov atya imája

A képen VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi ökunenikus pátriárka békecsókot vált. Az esemény 1964-ben történt meg, ez után került sor a katolikus és az orthodox egyházak kölcsönös kiátkozásának a visszavonására. (A kép egy másik honlapról való, már nem tudom honnan.)

Ebben a posztomban egy kommentben felvetődött témáról próbálok meg valamit írogatni, feltéve, ha eljutok egyáltalán a lényegig. De előbb egy másik kommentről.

Szeráfim atya leckéi kapcsán, ahol a testhelyzetről írtam, Refuse/Resist! linkelte be a meditációs zsámolyt, ami az alábbi képen is látható. Ez az eszköz tényleg praktikus eszköz a szemlélődéshez. A linket - ahol az elkészítése is látható - ezúton is köszönöm!

A bonyolultabb téma a Jézus Krisztus Apostoli Egyháza(i) írásomhoz kapcsolódik. Abban a témában még két rész fog következni, egyik a rítusokról és a keleti katolikus egyházakról, a másik pedig az indiai Tamás-keresztényekről. Felician azonban egy nagyon érdekes témát vetett fel kommentjében, azt tehát most elolvasásra javaslom. Hogy az Úrvacsorában jelen van-e Jézus Krisztus; és mi van akkor ha igen; illetve mi van akkor, ha mégsem - nos, ez nem csak kényes, de bonyolult kérdés is. De erre valószínűleg csak legközelebb fogok rátérni, mert kicsit távolabbról indítom a témát.

Annak az írásomnak az volt az egyik lényegi mondanivalója, hogy az apostoli folytonosságú egyházak őrzik az Egyház szentségi jellegét, az Egyházból kiszakadó protestáns (kisbetűs) egyházak pedig nem. Azon túl, hogy maga a szentségi jelleg is fontos dolog, nem csak ez a különbség az apostoli és nem apostoli egyházak között. Az apostoli egyházak lelkiségének egyik lényeges eleme a Mária-kultusz, a másik pedig a monasztikus hagyomány. Nem véletlen, hogy ez a két dolog a "szentségi" egyházakban megőrződik, a "nem szentségi" egyházakból pedig úgy kiveszik, mintha sosem lett volna a kereszténység része. Pedig dehogynem! Sőt, ezek nélkül a kereszténység nem is teljes kereszténység, legfeljebb csak valami olyasmi-szerűség.

Mielőtt azonban ezekre részletesebben rátérnék, egy másik, igencsak fontos jelenségre szeretném ráirányítani a figyelmet, amiről véletlenül sem szabad megfelejtkeznünk. Az apostoli folytonosságú egyházak sem változatlanok, jól példázza ezt napjainkban a római katolikusoknál éppen aktuálisan zajló diskurzus: most akkor Trient vagy Vatikán, háttal misézzünk, vagy szemből. De ezek, és az ehhez hasonló változások csak gazdagítják az Egyházat és lelkiségét.

A protestantizmussal azonban egy teljesen másfajta változás indult el, amely szinte lavinaként egyre inkább csak dagad és dagad: a nyugati egyház osztódással szaporodik. A protestáns felekezetek után megjelennek a neoprotestáns majd a karizmatikus közösségek is, és köztük olyanok is, melyek már kereszténynek sem mondhatók. A hitújítók sokszor felkészült teológusok, jószándékú, istenfélő emberek. Mégis, a sok jószándékú vallásreform odáig vezet, hogy az az Egyház, amelyik eredetileg például ilyen formában jelenik meg a világban: [1. VIDEÓ 1 perc] lépésről lépésre odáig jut, hogy ez lesz belőle: [2. VIDEÓ 1 perc]

Aki csak a folyamat valamelyik két, közvetlenül egymást követő fokát látja (pl. katolikus-anglikán vagy anglikán-metodista stb.), annak fel sem tűnik, hogy itt egy tendenciózus spirituális elsilányosodásról van szó. Viszont a folyamat két végpontját egymás mellé rakva azt hiszem nem kell tovább ecsetelni, hogy mi a különbség egy szentségi jelleggel bíró, apostoli folytonosságú egyház, és egy szentségi jelleggel nem rendelkező felekezet között.

Természetesen szó sincs arról, hogy minden (neo)protestáns vagy karizmatikus felekezet "ilyen" lenne. Azt viszont látni kell, hogy azokból a "nem ilyen" felekezetekből születtek meg ezek az "ilyen" közösségek is, és mindössze csak egy-két mutációval. Senki ne gondolja, hogy a folyamatnak vége! Ez csak a pillanatnyi állapot. A spirituális züllés a saját törvényszerűségei mentén folytatódni fog, az "ilyen" közösségek "mégilyenebb" felekezeteket fognak kitermelni magukból. A szentségek nélküli spirituális életnek tehát ez az egyik igen nagy veszélye.

Ez nem azt jelenti, hogy szentségek nélkül ne lehetne spirituális magasságokba jutni, mert lehet. Ez történik más vallások esetében is, például a keresztény szentségekben értelemszerűen nem részesülő szufi és buddhista irányzatok követői sokszor igencsak jó példával járnak elöl a spiritualitás útján. De keresztényként szentségek nélkül egyrészt sokkal nehezebb, és több is a buktatója; másrészt pedig minek nélkülöznénk a szentségeket, ha élhetünk is vele. Ezt most közösségi szinten, a különböző keresztény közösségekre értettem, de ugyanúgy igaz az egyén szintjén is: egy hétköznapi hészükhaszta meghatározott rendszerességgel járuljon a szentségekhez, hogy spirituális élete kiteljesedhessen.

Illusztrációként a protestáns (tehát nem apostoli) egyházak családfája látható, persze csak a jelentősebb irányzatokat jelölve. Aki a betűket nem tudja elolvasni, az ide klikkelve jobban jár.

És most visszatérek a Mária-kultuszhoz. Annak nyilván nem sok értelme lenne, hogy a Szent Hagyomány talaján állva árnyékbokszoljak olyan teológiai spekulációkkal, amelyek a Szent Hagyományt nem hogy nem ismerik el, hanem dafke elvetik. Legyen hát "sola Scriptura" - egyedül a Szentírás.

(Zárójelben azért megjegyzem, hogy sok neoprotestáns és karizmatikus közösség már ehhez a jó öreg protestáns elvhez sem képes tartani magát - a számukra kényelmetlen igehelyekről egyszerűen nem vesznek tudomást.)

Mária nem sokszor szerepel az Evangéliumokban, viszont annál hangsúlyosabban. Példának okáért, amikor Krisztus a kereszten megfeszítve halála előtt Máriát és Jánost mint anyát és fiút egymásnak ajánlja. Mivel János volt Krisztus legkedvesebb tanítványa, és az egyetlen apostol, aki a Golgotán jelen volt, nem túlzás ezt az igehelyet úgy értelmezni, hogy János ott a teljes Egyházat képviselte, amikor Mária fiává fogadtatott.

A másik lényeges esemény az rögtön Krisztus legelső csodatételénél volt, amikor Mária közben járt az emberek érdekében Krisztusnál ezért a csodáért. Ezt az igehelyet sem kell tovább ragozni.

De talán a leglényegesebb, ami nélkül az Örök Ige nem testesülhetett volna meg itt a földön, az Mária "igen"-e. Ez egyértelműen az Isten-ember dialógusnak az emberi felét, és annak fontosságát jeleníti meg. Az emberi tényező fontossága a spirituális utazásunk során nem hangsúlyozható eléggé: Máriát követve nekünk is folyamatosan igent kell mondanunk, hogy Krisztus mindig megszülethessen a mi életünkben is. Az emberi törekvés és az isteni kegyelem viszonyát Gillet írja le nagyon frappánsan, de kitér konkrétan a Mária-tisztelet evangéliumi gyökereire is.

A Mária-kultusz kapcsán a böjti sorozatom legutóbbi írásában említettem a nesztoriánus egyházat: bár ők Máriát nem Istenszülőnek, hanem Krisztusszülőnek tartják, ez semmit sem változtat azon, hogy tisztelik. Képe ott van a templomaikban, ünnepét megtartják és böjttel készülnek rá - akárcsak a többi apostoli egyházak. Annak ellenére, hogy teológiailag másképp ítélik meg jelentőségét. Ezzel szemben a protestánsok, akik szemben a nesztoriánusokkal ugyanazt vallják Krisztus isteni természetéről, mint a katolikusok és orthodoxok; következésképpen Máriát elviekben Istenszülőnek tekintik, soha ki nem ejtenék a szájukon ezt a kifejezést, továbbá a kultuszát úgy irtották ki a hitéletükből, mintha muszáj lett volna.

Önmagában az még nem feltétlenül baj, hogy egy keresztény felekezet nem fektet hangsúlyt Mária kultuszára. Talán még az sem - bár teljesen érthetetlen - ha határozottan küzd ez ellen a kultusz ellen.

Az az összefüggés azonban rendkívül sokatmondó, hogy a Krisztus által személyesen alapított, apostoli egyházakban van Mária-kultusz, a különböző, hitújító emberek által alapított felekezetekben pedig annak ellenére sincs, hogy elvileg ugyanazt gondolják Mária üdvtörténeti szerepéről, mint az apostoli egyházak többsége. Nem véletlen az, hogy a Mária-tisztelet azoknál a felekezeteknél szűnik meg az egyházban, ahol a szentségi jelleg is eltűnik.

A keresztény spiritualitás másik lényeges eleme - mint már fentebb említettem - a monasztikus hagyomány. A remeteség és a szerzetesség intézménye önmagában nem keresztény jelenség. Sőt, minden, a spiritualitás terén előrehaladottabb vallási rendszerben fellelhető valamilyen formában. Talán túlzás nélkül mondhatjuk azt is, hogy szerzetesség és/vagy remeteség nélkül nem vallás egy vallás. Ennek oka rendkívül egyszerű. Ahogy arról volt szó már többször is, a - bizonyos fokú - spirituális előrehaladás szükséges feltétele a - bizonyos fokú - aszkézis. Nagyobb fokú aszkézis pedig csak a világtól elvonultan valósítható meg.

A keresztény monasztikus hagyománnyal kapcsolatban ugyanazt lehet elmondani, amit a Mária-kultuszról is: él és virul a szentségi jelleggel bíró apostoli egyházakban; és a lelkiségben tátongó űrt hagyva maga után teljesen hiányzik ott, ahol a szentségi jelleg és az apostoli folytonosság megszakad. Ennek a hiánynak - a Mária-tisztelethez képest - még fájdalmasabbak a gyakorlati következményei. Az aszkézisben élő testvérek és nővérek személyes tapasztalata és útmutatása nélkül a világban élő emberek magukra maradnak - amolyan "vak vezeti világtalant" módon kénytelenek ténferegni a spiritualitás rögös útján. A szerzetesi hagyománnyal nem rendelkező felekezetek lelkiségi irodalma általában gyér és egysíkú - vagy pedig egyáltalán nincs is. Márpedig ha mi világiak nem tudunk következetesen aszketikus életet élni, elengedhetetlen, hogy legalább lelki vezetőink egy részének legyenek ilyen megtapasztalásai.

Még egy megjegyzés: az anglikánoknál és a lutheránusoknál - ha csak kis számban is - de azért léteznek szerzetesi közösségek; továbbá több protestáns felekezetnél elviekben létezhet(ne) Mária-tisztelet is valamilyen formában - gyakorlatilag azonban általában mégsincs. 

És akkor itt most egyelőre abba is hagyom, legközelebb konkrétabban már a szentségekről lesz szó. Köszönöm a türelmet!

Hogy áttekinthetőbb legyenek majdan a továbbiak, érdemes ebből a táblázatból kiindulni, hogy mely egyházak melyik böjtöt tartják, illetve mik a lényeges megegyezések és különbözőségek. 

Rögtön látjuk, hogy a katolikusok alig böjtölnek a többiekhez képest. Ez a római katolikusokra vonatkozik, a keleti katolikusok elviekben a saját rítusuk szerinti böjti előírást követik. De az már korábban kiderült, hogy ez például a görgökatolikusoknál nem így van. Elviekben ugyan az orthodox böjti fegyelmet követik, de a gyakorlatban ezt egy lényegesen könnyített formában teszik.

Ahogy azt például ez az ikon is látványosan szemlélteti, a kereszténység legnagyobb és egyben központi ünnepe a Húsvét, a feltámadás ünnepe. Ezt rendszeres olvasóim természetesen tudják, de rengetegen vannak, akik csak évente egyszer érzik szükségét, hogy templomba menjenek. Ők valahogy mindig a karácsonyi éjféli misére érnek oda, és sohasem a húsvéti feltámadási szertartásra. (Ha esetleg olvassák e sorokat... úgyis a Húsvét közeleg...) Az összes egyházban tehát a legfontosabb böjt a Húsvétot megelőző böjt, ez a leghosszabb, és általában a legszigorúbb is.

A másik ünnep, amit mindegyik egyházban böjt előz meg, az Krisztus születése, a Karácsony. Itt azonban már vannak eltérések. A katolikusoknál ez igen fontos ünnep, ezt mutatja az is, hogy más böjtöt nem is tartanak. Keleten ez valamelyest másképp van. Aranyszájú Szent János ugyan az "ünnepek anyjának" nevezte Karácsonyt, hiszen bizonyos értelemben minden más ünnep "kiváltó oka" az Örök Ige földi megtestesülése. Ettől függetlenül az orthodoxiában mégis nagyobb ünnep a Vízkereszt, mint a Karácsony. Ennek oka egyszerű: Karácsony "csak" Krisztus születése, Vízkereszt pedig a teljes Szentháromság kinyilatkoztatása. Arra még később kitérek, hogy hogyan is van ez, hogy bár nagyobb ünnep, mégis kisebb a böjtje, most csak maradjunk annyiban, hogy az orthodoxiában a karácsonyi böjt az enyhébb böjtök közé tartozik. (Na persze még így is hosszabb is és szigorúbb is, mint a katolikus Advent.)

Amit - a katolikusokat leszámítva - minden egyház megtart, az az Istenszülő böjtje. És szemben a Karácsonnyal, az orthodoxoknál ez bár rövid, de a szigorúbb böjtök közé tartozik. Az Istenszülő böjtjével kapcsolatban az asszír egyházzal kapcsolatosan is szükséges egy dolgot tisztázni. Nesztoriosz másképp értelmezte Krisztus isteni és emberi természetét, mint az Efézusi Zsinat atyái, ezért ő Máriát nem Istenszülőnek, hanem Krisztusszülőnek nevezte. Ebből többen azt a téves következtetést vonták le, hogy a nesztoriánus (asszír/káld) egyházban nincsen Mária-kultusz. Ez nem igaz, az asszír egyházban is tisztelik Máriát. Ahogy az alábbi képen is látszik, Mária képmása ott van a templomaikban, megtartják Nagyboldogasszony ünnepét, sőt, böjttel készülnek rá.

Úgy tűnik, minden teológiai különbség ellenére a Mária-kultusz a keresztény spiritualitás lényegi eleme minden - apostoli folytonosságú - Egyházban. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a Mária-kultusz ott szűnik meg, ahol az apostoli folytonosság megszakad. Ennek nem spirituális okai vannak, hanem pontosan ellenkezőleg: a spiritualitástól való eltávolodás, a puszta emberi spekuláció az oka.

A római katolikus és az örmény egyházat leszámítva a többi egyházban böjttel készülnek Szent Péter és Szent Pál, azaz az Apostolfejedelmek ünnepére is.

A szír, asszír, kopt és indiai egyházakban van egy böjt, a "Jónás böjtje", vagy a "Ninivei böjt". Ez egy háromnapos böjt a Nagyböjtöt megelőző időszakban. Érdekessége, hogy ez az egyetlen böjt, amely ószövetségi gyökerű. További érdekesség, hogy az ószövetségi zsidó vallásban viszont nincs ilyen böjt. 

Az indiai egyház böjtöt tart Pünkösd előtt is. Nyilván közismert a Húsvét és a Pünkösd közti spirituális összefüggés, az orthodoxia és a katolicizmus például emiatt nem készül külön böjttel a Pünkösdre. Ugyanakkor kétségkívül meg van a sajátos spirituális tartalma az indiai hagyománynak is: Krisztus a feltámadás után negyven napig az apostolai között van, majd fölmegy a Mennyekbe. Az apostolok, illetve az egész emberiség rövid időn belül másodszor marad magára, Isten távozik közülünk, és csak tíz nap múlva tér majd vissza. Krisztus távozása és a Szentlélek eljövetele közötti időszak ebből a megközelítésből ugyanolyan várakozással teljes időszak (ha nem nagyobb), akárcsak a Nagyböjt, vagy az Advent.

Az asszír egyházban a Vízkeresztnek van még külön böjtje, a föntebb részletezett jelentősége miatt. Ez a böjt létezik az orthodoxoknál is, igaz ott csak egy napos. Mondhatjuk, hogy az örmény egyház is böjttel készül Vízkeresztre, hiszen ők a Vízkeresztet és a Karácsonyt ugyanazon a napon tartják. Ez korábban az egész Egyházban így volt, később vált ketté az ünnep, és Krisztus születésének ünnepét december 25-re tették át a Római Birodalom keresztényei. Mivel időrendben a Karácsony megelőzi Vízkeresztet, ezért az ünnepet követő "szabad hét" egy naposra szűkíti a Vízkereszt előtti böjtöt az orthodox egyházban.

Az örmény egyházban tartanak még két böjti időszakot, egyiket Urunk színeváltozása, a másikat pedig Szent Kereszt Felmagasztalása előtt. Ezek a többi egyházban is fontos ünnepek. Azonban a többi liturgikus naptárban Urunk színeváltozása az Istenszülő böjtjére esik, ezért nincs külön böjtje. Szent Kereszt Felmagasztalása pedig az orthodoxiában bűnbánati és szigorú böjti nap.

Múltkoriban a görögkatolikus böjti szokásokról volt szó, másik alkalommal pedig általában az ételkategóriákról. Most az orthodox böjttel folytatom. Annál is inkább, mert gyakorlatilag ugyanarról a böjti fegyelemről van szó, mint a görögkatolikusoknál, csak lényegesen szigorúbb felfogásban. Tehát abból indulunk ki, hogy böjt = növényi táplálék, azaz se hús, se hal, se tojás, se tejtermék. Vannak enyhébb napok, amikor ezek közül egyedül a hal engedélyezett, és vannak különböző fokozatú szigorúbb napok is.

Az első, amit tudni kell, hogy az év minden szerdája és péntekje szigorú böjt, azaz az olaj sem engedélyezett, vízzel főzünk. Ez alól csak a néhány szabad hét szerdái és péntekei kivételek.

A négy böjti időszak közül a Nagyböjt a leghosszabb és a legszigorúbb. Most nem térek ki arra, hogy hogyan is jön ki a 40 nap, ha 2 nappal hosszabb, mint a római katolikusoknál. Lényeg az, hogy hét héttel Húsvét előtt kezdődik, de nem szerdán, hanem már hétfőn. 

A nagyböjtöt azonban előkészíti a két, közvetlen előtte lévő hét. A nagyböjt előtti második hét szabad hét, ilyenkor tehát szerdán és pénteken nem kell, sőt, nem is szabad böjtöt tartani.

Ezt a hetet a Húshagyó vasárnap zárja le, mert másnaptól - egészen Húsvétig - húst már nem veszünk magunkhoz. A hal, tojás és tejtermék ilyenkor még megengedett. Ez tehát az orthodox felfogás szerint még nem böjt, csak amolyan félutas megoldás, előkészítés a böjtre.

A hetet a Vajhagyó vasárnap zárja le, egyes nyelveken Sajthagyónak hívják. Másnaptól tehát már semmilyen állati eredetű táplálékot nem eszünk, ezzel már megkezdődik maga a Nagyböjt.

A nagyböjt első hete, valamint a Nagyhét a legszigorúbb böjti időszak. Nagyböjt első hetén - amit szokás Tiszta hétnek is nevezni - kétszer eszünk. Nem naponta: egész héten! Hétfőn, kedden valamint csütörtökön nem étkezünk, csak vizet ihatunk. Szerdán és pénteken (mint mindig az év folyamán) vízzel főzünk. De csak egyszer étkezünk, a templomi szertartás (Előszenteltek Liturgiája) után. Aki nem bírja ezt a szigort az enyhíthet: kedden és csütörtökön ehet üres kenyeret, de csak este, a Vecsernye után. Hétfőn viszont semmiképp sem szabad enni.

A hétvégék bizonyos értelemben ünnepnek számítanak: a vasárnap a feltámadásé (Újszövetség), a szombat pedig a teremtés utáni megpihenésé (Ószövetség). Erről valamikor még lesz szó, most csak annyit, hogy szombaton és vasárnap sosincs szigorú böjt: az olaj és bor megengedett.

A Nagyböjt hétköznapjai pedig - a Tiszta hetet és a Nagyhetet leszámítva - szigorú böjti napok, tehát vízzel főzünk. Azonban vannak, akik szerdánként és péntekenként szárazböjtöt tartanak, tehát csak nyers ételt esznek.

Üdítő kivétel a Virágvasárnap, és az Örömhírvétel ünnepe, ilyenkor nemcsak az olaj és bor, de a hal is engedélyezett. Azonban ha az Örömhírvétel Nagyhétre esik, nincsen könnyítés.

Nagyhéten hétfő, kedd, szerda ugyanaz, mint Tiszta héten. Nagycsütörtökön olaj és bor engedélyezett. Nagypéntek és Nagyszombaton viszont semmi, esetleg csak kenyér és víz a szertartás után. Nagypénteken tartható teljes böjt is, tehát semmit nem eszünk.

Szigorúságban a sorban következő az Istenszülő böjtje, augusztus 1-14. között. Előfordulhat, hogy maga Nagyboldogasszony is böjti nap, amennyiben szerdára vagy péntekre esik: ilyenkor olaj, bor és hal megengedett. Ha más napra esik, természetesen nem böjti nap.

A kéthetes böjtnek van egy enyhébb és egy szigorúbb változata. Az enyhébb változat szernit hétköznap vízzel főzünk, szombaton és vasárnap olaj és bor megengedett. A szigorúbb változat szerint szerdán és pénteken naponta egyszer (délután) kenyér és víz, a többi napon vízzel főzünk. Hétvégén a bor megengedett, de az olaj nem. Ez az egyetlen eset, amikor az olaj és bor külön elbírálás alá esik.

Erre a böjtre esik Urunk színeváltozása, ilyenkor olaj, bor és a hal is megengedett. Nem böjt, de a böjthöz kapcsolódó hagyomány a szőlő fogyasztásák tilalma. A szőlőt nem szabad megenni, hanem Urunk színeváltozásáig gyűjteni kell, vagy méginkább le sem kell szedni. Urunk színeváltozása napján az első szőlőtermést megáldják a templomban, majd oda szokás adni a kolostor szerzeteseinek, esetleg szétosztják a szegények között. Csak ez után szabad szőlőt fogyasztani az évben.

Egy fokkal még enyhébb a Karácsonyi böjt. Ez legalább könnyen átláthatóan kereken 40 nap, november 15. az első napja. Szokták Fülöp-böjtnek is hívni, mert az utolsó, böjt előtti kötetlen nap (nov. 14.) Szent Fülöp apostol napja. Hétfőn, szerdán, pénteken vízzel főzünk, kedden, csütörtökön engedélyezett az olaj és bor, szombat, vasárnap a hal. Kivéve az időszak legvégét, mert a Karácsony előtti hétfőtől, de legalább 20-val kezdődően csak vízzel főzünk. December 24. lehet szárazböjt is. Istenszülő templomba vezetése napján (november 21.) megengedett a hal.

A legenyhébb böjti időszak az Apostolfejedelmek böjtje, Péter-Pált megelőzően. A böjti időszak hossza a Húsvét időpontjától függően változhat. Előfordulhat, hogy Péter-Pál napja szerdára vagy péntekre esik, ilyenkor böjtölve ünneplünk, azaz a hal megengedett. A böjt alatt (mint az évben mindig) vízzel főzünk szerdán és pénteken, valamint az ünnepet megelőző napon, június 28-án. A többi napon olaj, bor és a hal is megengedett.

Szárazböjtöt tartunk Keresztelő Szt. János fejevétele napján (aug. 29.), Szent Kereszt felmagasztalásakor (szept. 14.), és a Vízkereszt előtti napon (jan. 5.). Azonban mindegyiknek saját tradíciója alakult ki, hogy mit ehetünk. Január 5-én csak kenyeret és vizet, vagy semmit sem fogyasztunk. Szeptember 14-én csak kenyeret és szőlőt ehetünk.

Szent János fejevételekor nem ehetünk semmit, ami gömbölyded, mert fejformára emlékeztet (pl. alma, narancs, káposzta) sem vörös színűt, mert annak olyan a színe, mint a vérnek. Emellett étkezéshez nem használhatunk sem tányért, sem tálcát, mert Szent János fejét tálcára téve mutatták be.

A bérmálás szentségét konfirmációnak is szokás nevezni, de az Ortodox Egyházban mindig a kereszteléssel együtt végzik. Ahogy a Húsvétnak nincs jelentése Pünkösd nélkül a világ számára ugyanúgy a keresztény számára a keresztségnek sincs jelentése a bérmálás nélkül. Ebben az értelemben - és gyakorlatban - az Ortodox Egyház különbözik a Római Katolikus és a Protestáns Egyházaktól, ahol a két szentséget gyakran különválasztják és másként magyarázzák, mint ahogy azt a hagyományos Ortodoxiában találjuk.

Az Ortodox Egyházban úgy szolgáltatják ki a bérmálás szentségét, a Szent Lélek ajándékát, hogy a test minden részét megkenik egy különleges olajjal, amelyet Szent Kenetnek hívnak. Ezt az olajat, Miront (mirhát) az Egyház püspökei készítik el Nagy Csütörtökön. Ezt használják a bérmáláskor, jelezve, hogy eredetileg Krisztus apostolain keresztül adatott meg az embereknek a Szent Lélek ajándéka (Ap. Csel. 18,14, 19,1-7), akiknek a világban hivatalos utódai az Egyház püspökei.

Bérmáláskor az ember "a fentről való erő" ajándékát kapja meg (Ap.Csel. 1-2), Isten Lelkének az ajándékát ahhoz, hogy élni tudjon a keresztségben elnyert új életben. Az ember úgy kapja meg ezt a kenetet, ahogy Krisztus, a Messiás is Felkentje Istennek. Az ember, az egyházatyák merész megfogalmazása szerint, Jézussal együtt "krisztussá" válik. A bérmálás által tehát "krisztussá", Isten Fiává leszünk, akiben a Szent Lélek lakozik, akiben a Szent Lélek él és működik erőteljes, szent sugallataival, addig, amíg ezt mi is akarjuk és együttműködünk Vele.

Így tehát csak a bérmálás után következik a keresztelési körmenet, csak ezután halljuk az Apostoli olvasmányt és üdvösségünk és megvilágosodásunk Evangéliumát.

A keresztelés és a bérmálás után az Isten családjában újonnan befogadott személyt megnyírják. Mivel a haj az erő szimbóluma (Bír 16,17) a hajnyírás során kereszt alakban levágják a hajat, ezzel jelezve, hogy az ember teljesen felajánlja magát Istennek. A 15. századig az Ortodox Egyház papjai, az ún. "hivatásos keresztények", egész életükön át viselték a "tonzúrát", jeléül annak, hogy erejük Istenben van.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Most egy átlagos blogbejegyzésnél valamivel hosszabb, és főleg: mindenféle adatokkal telezsúfolt iromány következik. Jelezném is, hogy mielőtt valaki nekikezd, készítsen magának oda kávét, valami rágcsát, miegymást. De elolvasva a bejegyzést, reményeim szerint átlátható lesz - persze csak nagy vonalakban - a keresztény egyháztörténetnek az az aspektusa, ami e blog tematikája számára kiemelten fontos. Talán sikerül tisztáznom azt is, hogy mi is az az apostoli folytonosság, kik azok a keleti keresztények, hányféle rítus létezik, és mi is a különbség a görögkeleti és a görögkatolikus között. (E két fogalom körüli zavart - amellett, hogy én is folyamatosan tapasztalom - Chotki említette egy korábbi kommentjében, én pedig megragadom az alkalmat, hogy ismételten figyelmetekbe ajánljam az ő színvonalas honlapját a Jézus-imáról.)

Jézus Krisztus, Isten Fia nem csak spirituális értelemben alapította meg Jeruzsálemben az Egyházát, hanem szervezetszociológiai értelemben is. Tanítványai közül tizenkét püspököt (apostolt) választott, és közülük is kiválasztott egyet, Pétert. A püspökök Krisztustól kapott spirituális, szervezeti és kánonjogi hatalma a püspökszentelés szertartásával hagyományozódik; az ősegyházi kortól napjainkon át, egészen az idők végezetéig. A keresztény tanításnak ez lényegi eleme. Péter kiválasztottsága is a tanítás lényeges része, bár nyilvánvalóan másképp értelmezték ezt a Pentarchia idején, mint a skizma után, de erre most lehetetlen lenne kitérnem.

A keresztényüldözések után következett el az Egyetemes Zsinatok korszaka. Az első Egyetemes Zsinat 325-ben volt Nikaiában, latinosan Niceában; a második pedig Konstantinápolyban 381-ben. Ezeken fogalmazódik meg a kereszténység hitvallása, a Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallás, melyben megvalljuk többek között azt, hogy hisszük az "Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Anyaszentegyházat".

A harmadik Egyetemes Zsinatra Efezusban került sor, 431-ben. És itt következik be az első egyházszakadás. Nesztoriosz szír szerzetes a többiektől eltérően értelmezte Krisztus isteni és emberi természetét, és ezért Máriát nem Istenszülőnek, hanem Krisztusszülőnek nevezte. A dologból egyházszakadás lett.

Az új egyház (de inkább: rész-Egyház vagy Egyház-rész) elnevezése Nesztoriosz után nesztoriánus egyház, de földrajzi-etnikai alapon nevezik asszír, keleti-szír, káld vagy káldeus egyháznak is. Bár maga Nesztoriosz Konstantinápolynak volt korábban pátriárkája, az asszír egyház az Antióchiai Patriarchátusból válik ki, és annak spirituális örököse. Jeletős missziós tevékenységet fejtenek ki Ázsia nagy részén, Perzsiában, Indiában, Kínában, Mongóliában. Emiatt nevezik még a kelet egyházának is illetve a hivatalos elnevezése is Keleti Asszír Egyház (gugliban: Assyrian Church of the East, vagy csak Church of the East). Az asszír egyháznak négy érseksége (1. Ausztrália és Újzéland 2. Libanon, Szíria és Európa 3. India 4. Irak és Oroszország) valamint az USÁ-ban több autonóm püspöksége van. Hívei lélekszáma kb. 400 ezer fő. A képen egy kínai nesztoriánus templom 7-8. századi freskója látszik (Virágvasárnap).

Az egyház (mármint az Egyház nagyobbik része) hogy megkülönböztesse magát a nesztoriánusoktól és a gnosztikus eretnekektől, Igazhitű (=Orthodox) Egyháznak nevezi magát.

A negyedik Egyetemes Zsinatot 451-ben Kalkédónban tartották meg. És itt kerül sor a második egyházszakadásra. A teológiai különbség most is Krisztus isteni és emberi természetének értelmezésében van.

Azt azért fontos megjegyezni, hogy mind a nesztoriánusok, mind az itt különváló egyházak ugyanúgy elismerik Krisztus kettős, isteni és emberi természetét mint a katolikusok, csak másképp értelmezik az isteni és emberi természet viszonyát. Szemben például az egyik történelmi magyar protestáns egyházzal, az unitáriusokkal, akik tagadják Krisztus isteni természetét és tagadják a Szentháromságot.

De térjünk vissza a zsinathoz. Az itt különváló részegyházakat-egyházrészeket közös néven nem-kalkédóni, vagy anti-kalkédóni egyházaknak szokás nevezni, mivel a kalkédóni tanokat nem fogadták el. Bővebb megfogalmazásban használatos a nem-kalkédóni orthodox egyházak kifejezés is, hiszen a fentebb ismertetett okokból magukat orthodoxoknak nevezik. Angol összefoglaló nevük az Oriental Orthodox Church, ami Keleti Orthodox Egyháznak fordítható. Teológiai nézeteik miatt korábban helytelenül a monofizita, ma már inkább - helyesebben - a miafizita egyház is használatos kifejezés. Ezek az egyházak szervezetileg, területileg és etnikailag teljesen különböznek, azonban kommúnióban vannak egymással.

Az egyházak egy része az Alexandriai Patriarchátusból válik ki. Ezek a kopt, etióp és eritreai egyházak. Ez három, földrajzi-etnikai alapon elkülönülő, de gyakorlatilag szinte mindenben azonos egyházat jelent. Alexandriában még Szent Márk evangelista alapítja meg az egyházat. Az efezusi zsinat után különváló felekezet hivatalos neve: Alexandriai Kopt Orthodox Egyház.

Tőle csak 1959-ben szakad el az Etióp Orthodox Tewahedo Egyház, de mint az az Aposotlok Cselekedeteiből ismert, már Szent Fülöp apostol megkereszteli az első etióp embert. A "tewahedo" ge'ez (etióp) nyelven azt jelenti, hogy "miafizita". Az etióp egyházból csak 1993-ban válik ki az Eritreai Orthodox Tewahedo Egyház. Mind az etiópok, mind az eritreaiak kiválása társadalmi-politikai természetű volt, nem pedig teológiai vagy liturgiai.

A kopt egyháznak jelenleg 10-14 millió tagja van Egyiptomban, és 2-4 millió a diaszpórában. Az etióp egyház 45 millió, az eritreai pedig 1,7 millió lelket számlál. Ezek az egyházak az alexandriai (kopt) rítust őrzik. Az alábbi etióp ikonon egy kerub látható, körülötte tizenkét angyal.

A sorban következő miafizita egyház az Antióchiai Patriarchátusból válik ki, bár nem közvetlenül, mert hívei már a nesztoriánus hitről térnek át. Hivatalos neve Antióchiai Szír Orthodox Egyház, egyszerűbben szír, vagy megkülönböztetendő a nesztoriánus keleti szírektől, nyugati szír egyház. Nevezik őket Jakob Baradai edesszai püspök után jakobitáknak is. Van egy autonóm részegyháza Indiában, Kerala államban, a Szír Jakobita Keresztény Egyház. Lélekszámuk 5,6 millió, ebből 1,2 millió az indiai hívő.

Létezik Indiában egy másik autokefál miafizita egyház is, a Malankár Szír Orthodox Egyház. A történelem folyamán többször is egy felekezetet alkottak az előzővel, de jelenleg szervezetileg ismét külön állnak. Teológiájuk és rítusuk nem különbözik. Lélekszámuk 3 millió fő.

Az Örmény Apostoli Egyház (teljes nevén: Egy Szent Egyetemes Apostoli Igazhitű Örmény Egyház) különleges helyet foglal el a többi keresztény egyház között. Örményország nem volt sem a Római, sem a Bizánci Császárság része, és legelőször tették államvallássá a kereszténységet, Krisztus után 301-ben. Ugyanakkor jelentős örmény diaszpóra élt a Konstantinápolyi, az Antióchiai és a Jeruzsálemi Patriarchátus területén is. Örményországot Perzsia megtámadta, ezért az örmények nem voltak jelen Kalkédónban a Zsinaton. A későbbiekben pedig a vitatott krisztológiai tanokat a miafizita értelmezésben ismerték meg, ezért ezt a nézetet tették magukévá.

Az örmény egyháznak elviekben két Szent Széke van, a Ciliciai (egykor az Antióchiai Patriarchátus, ma Libanon területén) és az Ecsmijadzini (Örményországban). Azonban ez utóbbi felügyeli az előbbit, akárcsak a két Örmény Patriarchátust, a Jeruzsálemit és a Konstantinápolyit. Az egyháznak 9 millió híve van.

Érdemes röviden összefoglalni az eddigieket. Az Antióchiai Patriarchátusból kiválik a keleti szír (más néven asszír, káldeus vagy nesztoriánus) egyház, melynek egy jelentős közössége Indiában él. Egy részük, a nyugati szírek (vagy egyszerűen csak szírek) áttérnek a miafizita hitre. Nevezik még őket jakobitának is. A jakobitáknak szintén egy jelentős közössége él Indiában, de létezik egy autokefál indiai miafizita egyház is, akiket malankárnak hívunk. Mindezzel egyidőben az Alexandriai Patriarchátusban a koptok is átveszik a miafizita tanokat, a megszülető kopt egyházból pedig később kiválik az etiópiai, majd ez utóbbiból az eritreai egyház. A császárság területén kívüli független örmény egyház szintén a miafizita tanokat teszi magáévá. A nesztoriánus és a miafizita egyházat összefoglaló néven szokás ókeleti egyházaknak nevezni.

A képen egy indiai templom díszkivilágítása látható, amit úgy kell elképzelni, hogy valójában a fények futnak, mozognak, a spirálok és a kerekek forognak. Ez a malabár Szent Tamás Katedrális. A malabárokról később lesz szó, ők azok az indiai asszírok/káldeusok, akik unióra léptek a katolikus egyházzal. Ez tehát egy optimista, életvidám katolikus templom, mely már külsejével is az Örömhírt hirdeti.

A rövid vizuális szusszanás után folytatom a témát. A kiválások ellenére a Pentarchia továbbra is létezik, és továbbra is Orthodoxnak, azaz Igazhitűnek nevezi saját Egyházát. A Római Patriarchátust egyáltalán nem, a Konstantinápolyit és a Jeruzsálemit pedig alig érintették a szakadások. Az Antióchiai Patriarchátusban a hívek jelentős hányada nesztoriánus lesz, majd a nesztoriánusok egy része jakobita (miafizita) hitre tér át. Az Alexandriai Patriarchátusban pedig a hívek túlnyomó része lesz miafizita.

Ennek ellenére mindkét Patriarchátus fennmarad napjainkig. Az Antióchiai Görög Orthodox Egyház joghatósága a Közel-Keletre terjed ki, de az Újvilágban is jelentős diaszpórái vannak. Lélekszámuk 3 millió fő. Az Alexandriai Görög Orthodox Egyház joghatósága pedig egész Afrikára kiterjed, lélekszámuk 1,5 millió fő. Mindkét Patriarchátus idővel átveszi a Konstantinápolyi Patriarchátustól a bizánci rítust, elsősorban erre utal a nevükben a "görög" jelző, nem az etnikumra. A kivált nesztoriánus és miafizita egyházak azonban megőrzik (és továbbfejlesztik) az eredeti alexandriai és antióchiai rítusokat. Ugyancsak átveszi a bizánci rítust a Jeruzsálemi Patriarchátus is, igaz, a bizánci viszont beilleszti liturgikus életébe a jeruzsálemi liturgiát, mely a legősibb az összes keresztény liturgia között.

Az első négyet még négy másik Egyetemes Zsinat követi. Az ötödik a II. Konstantinápolyi (553.); a hatodik a III. Konstantinápolyi (680-681.); majd 692-ben szintén Konstantinápolyban tartják meg az úgynevezett Trullai Zsinatot, mely a "quinisext" sorszámot kapja; és végül a hetedik Egyetemes Zsinat a II. Nikaiai (787.). E legutóbbi zsinatnak legnagyobb érdeme a képrombolók felett aratott győzelem, ezt jeleníti meg ez az alábbi ikon-részlet is.

Míg Alexandria, Antióchia, Jeruzsálem és Konstantinápoly egyre inkább összezár (ahol a dominancia Konstantinápolyé), addig a Pentarchia ötödik Patriarchátusa, Róma egyre inkább távolodik tőlük. Más irányba fejlődik a liturgia, de ez még nem lenne baj. Súlyosabbak azok a teológiai különbségek, melyek gyökerei már a 4. században is észrevehetők, és végül 1054-ben a harmadik egyházszakadáshoz, a "nagy skizmához" vezetnek.

Kettéválik az egykori Pentarchia: nyugati felét az egykori Római Patriarchátus, keleti felét pedig a másik négy patriarchátus alkotja, Konstantinápoly-Bizánc dominanciájával, de nem irányításával. Az Orthodox elnevezést a bizánci egyházak öröklik meg, a római egyház a Katholikosz, latinul Katolikus nevet kapja a köznyelvben, melynek eredeti jelentése "egyetemes".

A konstantinápolyi, jeruzsálemi, antióchiai és alexandriai mellett a következő orthodox egyházak jönnek létre a történelem folyamán: orosz, grúz, szerb, román, bolgár, ciprusi, görög, lengyel, cseh-szlovák, albán, amerikai, észt. Ezek az egyházak természetesen kommúnióban vannak egymással. Van jó néhány vitatott orthodox egyház is, egy részük liturgiai különállásuk miatt (például az orosz óhitűek) mások pedig szervezeti okok miatt (mint például a szerbektől elszakadni kívánó makedón egyház), de ezeket nem sorolom fel. Magyarországon a román, szerb, bolgár, görög és orosz orthodox egyház van jelen szervezetileg. Az "őslakosok" összlélekszáma 20 ezer fő körüli, ehhez jön még hozzá óvatos becslések szerint is legalább 15 ezer hazánkban letelepedett hívő. Összehasonlításképpen a hitgyüli csak 30 ezer főt számlál, de róluk mégis több szó esik, mint az orthodxokról. Szégyenszemre sokszor még katolikus körökben is.

Az orthodox egyháznak is több elnevezésük létezik. A pravoszláv kifejezés az orthodox tükörfordítása, ugyanúgy igazhitűt jelent. Sokan idegenkednek a használatától, pedig különösen a szláv nyelvű orthodox egyházak esetében nyugodtan használhatjuk, hiszen ők maguk is ezt teszik. Több nyelvben a bizánci rítusra utalva görög egyháznak is nevezik őket. Régebben a magyar nyelvben is így volt. Levéltári adatokban a "görög kereskedő" sok esetben orthodox volt ugyan, de nem görög, hanem szerb. Később a félreértések elkerülése végett, hogy a görögkatolikusoktól megkülönböztessék, megjelent a görögkeleti egyház kifejezés. A különbségtétel nem sikerült, a kettőt azóta is keverik, néha még a katedrán is rosszul hangzik el. A guglizáshoz nem árt tudni, hogy az angol szakirodalom őket Eastern Orthodox Church névvel illeti, míg az Oriental Orthodox Church a miafizita egyházakat jelöli. Mindkét kifejezést Keleti Orthodox Egyháznak kellene fordítani, az angolban két külön szó van a keletre, a magyarban csak egy.

A mindeddig tárgyalt nesztoriánus, miafizita és orthodox egyházakat nevezzük együttesen keleti keresztény egyházaknak. A keleti keresztény egyházak és a római katolikus egyház az apostoli folytonosságú egyházak. Az apostoli folytonosságú egyházak együttesen alkotják Jézus Krisztus Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Anyaszentegyházát - nem csak spirituális síkon, de szervezeti szinten is.

És itt egy óriási szakadék tátong az apostoli folytonosságú egyházak, és a nem apostoli folytonosságú felekezetek között. A nesztoriánusok, miafiziták, orthodoxok és katolikusok egymástól csak karnyújtásnyira vannak. De még az ezekhez legközelebb álló lutheránusok és anglikánok is jóval messzebb, épp hogy csak még hallótávolságon belül vannak, nem is beszélve méginkább eltávolodott felekezetekről, közösségekről.

A fenti kép egy hittan-könyvből származik, és - az én előbbi hasonlatomhoz képest - a sokkal radikálisabb orthodox álláspontot jeleníti meg. A kép címe az Élet Fája, melyre Jézus Krisztus van fölfeszítve. Ő ugyanakkor nem csak a megfeszített, de a megdicsőült Krisztus is, hiszen nem töviskorona, hanem glória van a fején. Az Élet Fája az Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Anyaszentegyház. Az alsó lehulló ágacska jelképezi a nesztoriánusokat és miafizitákat. A villám a nagy skizma, a lehulló vastag ág a Római Katolikus Egyház. A fölötte lévő ágacska a rómával egyesült keleti egyházakat jelenti. (Róluk még lesz szó.) A dús, élő lombkorona az orthodox egyház. A vastag ágról lehulló levelek pedig a protestáns, neoprotestáns és karizmatikus felekezeteket jelentik, jónéhány meg is van nevezve. A lombkupac alatt a felirat: "Egyházak Világtanácsa: eretnekség az eretnekség felett". Az elszakadás eleve eretnekség, de ha valaki az elszakadt egyházakat nem visszavezetni akarja eredeti gyökereihez, hanem más alapon akarja őket újraegyesíteni - az a legnagyobb eretnekség a világon!

Miután a Tisztelt Olvasó kellően meghökkent e szókimondó rajzocskán, visszatérek a saját gondolatmenetemhez. Minden ember és közösség, akit-akiket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében vízzel kereszteltek, együttesen alkotja spirituális értelemben az Egyházat, Krisztus Titokzatos Testét. Azonban akiket apostoli folytonosságú egyházban keresztelnek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ők nem csak spirituális síkon alkotják ezt a Testet, de szervezetileg is, mondatnánk úgy is, hogy hétköznapi, fizikai síkon.

A protestáns, neoprotestáns és karizmatikus "egyház"-alapítók minden bizonnyal nagy kaliberű, jó emberek. Az Egyház-alapító Jézus Krisztus viszont nem csak nagy kaliberű, jó ember, hanem az Élő Isten Fia, a Második Isteni Személy. Az Egyház a Szentségét Istentől kapta, és ez a Szentség a püspökszenteléssel hagyományozódik át nemzedékről nemzedékre. Ahol ez a püspöki (=apostoli) folytonosság megszakad, megszűnik az Egyház szentségi jellege, attól kezdve legfeljebb csak mint kisbetűs egyházról beszélhetünk róla.

Paradox módon, azok a felekezetek, akik csak spirituális szinten tartoznak Krisztus titokzatos Testéhez, de szervezetileg nem, pont spirituális síkon veszítik a legnagyobbat, a szentségi jelleget. Mindemellett "egyházuk" közösségi jellege megmarad - és akár példaértékűen is működhet. Míg azok a felekezetek, melyek szervezetileg is Krisztus Egyházához tartoznak, éppen spirituálisan nyerik el a legnagyobbat: az Egyház szentségi jellegét. Ez paradox, de teljesen logikus: közösségi szinten a "szervezet" és "szentség" ugyanolyan egymást feltételező aspektusok, mint az egyén szintjén a "test" és "lélek".

Ez az ábra jól szemlélteti az eddig leírtakat. A szürke törzs Krisztus Egyháza, melyből először az asszír (sárga) majd a miafizita egyházak (lila) ágaznak le, aztán a törzs kettéágazik az orthodox (kék) és katolikus (piros) ágra. Ezekben az egyházakban az apostoli folytonosság a mai napig fennáll. A katolikus ágból kiválnak a különböző protestáns irányzatok (zöld), itt az apostoli folytonosság már a kiválás pillanatában megszakad.

Megjegyzendő, hogy a keleti keresztényeknél, különösen az orthodoxoknál is vannak ilyen kiválások, akiket ezek után nemes egyszerűséggel már csak szakadárnak és eretneknek titulálnak. Azonban ezek nagyságrendben messze elmaradnak a nyugatitól: úgy látszik az osztódással szaporodás tipikusan nyugati betegség.

Az ábra közepén azonban látszanak összenövések is. A sárga, lila és kék vonalak egy pirossá állnak össze. Ők a keleti rítusú katolikusok. A rajz nagyon leegyeszerűsített, hiszen nem egy, hanem több piros vonalat kellene megjeleníteni. A keleti rítusú katolikus, vagy röviden keleti katolikus egy összefoglaló név. Azokat a különböző, egykor nesztoriánus, miafizita vagy orthodox közösségeket jelöli, akik átvették a katolikus teológiát és elismerik a római pápát; viszont megtartották eredeti szír, káld, kopt, örmény bizánci stb. rítusukat, tradiciójukat. A keleti katolikusok kommúnióban vannak a római katolikusokkal és egymással. Értelemszerűen apostoli folytonossággal bíró egyházak. Rítusuk, hagyományuk alapján a keleti keresztény egyházakhoz soroljuk őket is, de szervezetileg a nyugatihoz tartoznak.

Joggal vetődik fel, hogy miért nincsenek kék vonalak is az ábra közepén. Miért van görögkatolikus, és ezzel szemben miért nincs latinorthodox? Erről akár több doktori disszertációt is lehetne írni, de most ettől eltekintek. A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a két eltérő lelkiségnek, az orthodoxnak és a katolikusnak, teljesen különböző a viszonya a misszionáláshoz. Az orthodox olyan, mint a népkonyha: kiáll a kondérral, és aki kér belőle, az majd szépen odamegy és sorba áll. Ezzel szemben a katolikus pedig olyan, mint az utcai szociális munkás: búvóhelyről búvóhelyre járja a zugokat, és minden hajléktalannak a kezébe nyom egy túlélőcsomagot, ha kell neki, ha nem.

Ennek kapcsán egy dologra érdemes odafigyelni. Az orthodoxia ezzel a hozzáállásával a buddhizmussal van egy platformon, nem pedig a katolicizmussal. Ezt a zárójeles megjegyzést azért tartottam fontosnak megtenni, mert már máskor is, teljesen más területen ugyanez volt a helyzet.

A keleti katolikus egyházakkal egy másik alkalommal folytatom, legalább lesz alkalom arra is, hogy a kereszténység különböző rítusait sorra vegyük. Tehát folytatás következik, addig is köszönöm a kitartó figyelmet azoknak, akik idáig tudták rágni magukat a fenti betűdzsungelen! 

Egy egyre inkább kaotizálódó mátrixban zsonganak a fejemben a különböző keleti keresztény felekezetek különböző böjtjeinek különböző szabályai. Reménytelennek tűnik az a vállalkozás, hogy egyházanként veszem sorra a böjtöket; de az ellenkezője is, ha böjtönként veszem sorra az egyházak eltérő szokásait. Úgyhogy muszáj egy harmadik, ősi módszerhez folyamodnom, amely szerint mindenkit a hasánál lehet megfogni. Állítólag ez mindig beválik, ezt fogom hát tenni én is a Tisztelt Olvasóval, de még saját magammal is. Most tehát a kajáról fogok beszélni, hogy általában mi micsoda, és általánosságban mit szabad, és mit nem.

Tegnap a hazai görögkatolikus böjti szokásokról írtam. Többeknek már az is elrettentő volt, de most meg fogják látni, hogy az csak elkényeztetett csemeték babazsúrja az igazi keresztény böjthöz képest. És egyben föl is hívom mindenki figyelmét arra, hogy ez a szigor nem az aszkéták és hészükhaszták böjtjét jellemzi (az övék még szigorúbb), hanem a világi hívekét, a hétköznapi emberekét: kőfejtőkét, favágókét, halászokét, faekével szántó-vetőkét, hegyvidéki vagy félsivatagi legelőkön hosszú mérföldeket talpaló pásztorokét. A kiindulópontunk a következő:

A böjt a kizárólagosan növényi étrendet jelenti!

Tehát nem csak a húsfélék, belsőségek, de a tojás és a tejtermék is tiltott. A görögkatolikusoknál ez már a szigorított böjt fokozata, a keleti keresztény egyházakban pedig mindenhol ez az alap.

Létezik a könnyített böjt is, amit orthodox liturgikus naptárak általában a "hal megengedett" megjegyzéssel jelölnek. Tehát szemben a görögkatolikus hagyománnyal halat sem fogyaszthatunk a böjt alatt, csakis kivételesen, a könnyített napokon!

A csak növényi eredetű ételekből álló egyszerű böjt az "olaj és bor megengedett", vagy sokszor "böjt olajon" jelzéssel szerepel a naptárakban. A "bor" és az "olaj" elvileg két külön kategória, de legtöbbször együtt tiltják vagy engedélyezik őket. 

Előző írásomban részleteztem, hogy mit értünk hús, tej, tojás és hal alatt. A továbbiakban is ez az érvényes. Most lássuk, mi is az "olaj és bor". Az egyszerű böjtben ez még nem fontos, hiszen fogyaszthatjuk, majd egy szinttel lejjebb lesz jelentősége, a szigorú böjtben, ahol ezektől az ételektől-italoktól tartózkodnunk kell. 

A legszűkebben véve az "olaj és bor" konkrétan az olívaolajat és a szőlőbort jelenti. Ennek ugye van egy szép szimbolikája, de azért valljuk be, az erről való lemondás böjtnek - különösen szigorú böjtnek - édeskevés. Komoly ember nem nevetteti ki magát Isten előtt azzal, hogy bort ugyan nem iszik, de egy jó kis pálinkát azért besuhint. Tehát induljunk ki abból, hogy a bor és olaj jelent mindenféle szeszes italt és mindenféle étolajat, ideértve még a szilárd változatát, a margarint is. Ez lenne tehát a lehető legkevesebb, amiről mindeféleképpen le kéne mondani.

Az "olaj és bor" kifejezés tulajdonképpeni definíciója a "különféle magvak és gyümölcsök sajtolásának ehető és iható termékei" volna. Ez már egy elég tág kategória. Ide tartoznak kapásból a mindenféle gyümölcslevek is. Furcsa, hogy ezen értelmezés szerint a narancsot megehetjük, de a kifacsart levét nem ihatjuk meg. De egy hétköznapi hészükhaszta Istent keresi a böjtben, nem a logikát. Ezt a kategóriát mindenesetre hosszasan lehet értelmezgetni: a darált dió szabad, mert azt daráláskor tulajdonképpen csak lereszeljük, de a darált mákot nem, mert azt bizony daráláskor szétpasszírozzuk. De aki nem akar az élelmiszeripari gyártástechnológiában ilyen mértékben elveszni, az saccperkábé határozzon meg magának valamit szabályt. Mindegy, hogy ki mit rak az "olaj és bor" kategóriába, a Jóistennek biztos tetszeni fog. Csak az a fontos, hogy következetesek tudjunk lenni hozzá, de azért a lemondás-jellege is meglegyen. Egyébként garantáltan meglesz, ennek a szabálynak már eleve van egy nagy trükkje, de erről később. 

A különböző értelmezési eltérések több okból fakadnak. Egyik az, hogy az eleve böjtös koszton élő szerzeteseknek a böjt az önmagában még nem böjt. Általában van tehát egy világiaknak szánt enyhébb, és egy szerzeteseknek javallot szigorúbb értelmezés.

A másik ok pedig a világ változásaival függ össze. Régebben egy-egy területen kevesebb nyersanyag volt elérhető, ezekből kevesebb elkészítési módon kevesebb féle étel készült, és ami talán még jelentősebb, hogy a beszerezhető élelmiszerek jelentős hányada széles rétegek számára így sem volt elérhető. Ahogy számos új termék egyre tömegesebben jelent meg a piacokon, a szűkebb-tágabb helyi közösség utólag próbálta őket beilleszteni az ezer-kétezer éves böjti hagyományrendszerébe, és ez nem mindig sikerült egyformán.

Hasonló vonatkozik az édességekre, desszertekre, különböző nassokra is. A böjti előírások nem azért nem szólnak róluk, mert ez megengedett. Az ilyesmi nem egyeztethető össze a böjt lényegével! De régen a nassolás, csemegézés, a sütemény az eleve csak az ünnepekhez kötődött, és akkor sem engedhette meg mindenki magának. Tehát egyszerűen azért nem tiltották, mert teljesen magától értetődő volt, hogy ilyesmit nem fogyasztanak az emberek. (Na jó, aki nagyon akar, az a halas napokon összedobhat valami sütit, persze csak tejtermék és tojás nélkül.)

Szóval egyes napokon lemondunk az "olajról és borról" is, ez tehát a szigorú böjt, de szokás úgy is mondani, hogy "böjt vízen". Ez az ételek elkészítési módjára utal, azaz hogy olaj nélkül, csak vízzel főzünk. Kiveszőben lévő, ízes magyar kifejezése ennek a "sóba-vízbe": sóba-vízbe leves, sóba-vízbe főtt bab, stb. Ezek mind azt jelzik, hogy zsiradék nélkül készül az étel.

És tulajdonképpen ez itt az igazi nehézség, nem a nyersanyagok hiánya. Sült-főtt-párolt ételeink szinte mindegyike állati vagy növényi zsiradékkal készül. Hát bizony, szigorú böjtben nem! Ez ennek a szabálynak a nagy trükkje, amire fentebb céloztam. Képzeljük el megszokott ételeinket: párolt rizs helyett csak vízben főtt rizs; krumpli csak vízben főzve vagy hajában sütve; bármilyen főzelék rántás és habarás nélkül, esetleg kis liszttel sűrítve; a lecsóhoz, gombapörkölthöz nem piríthatjuk meg a hagymát olajon, hanem csak belefőzzük; párolt zöldségek is olaj nélkül. Brrr!!!

Azok a háziasszonyok, akiknek sokszor egy átlagos napon is gondot jelent, hogy jaj-mit-is-főzzek-ma, vizes böjtkor igazán bajban vannak: megfeleljen az előírásoknak, laktató is legyen és persze finom is, de legalábbis ehető. Bizonyos nyelvű főzős blogokon és fórumokon jobban pörögnek a böjti receptek, mint a normálisak. De a Jóisten minden bizonnyal számon tartja háziasszonyaink kettős böjti áldozathozatalát!

A böjti időszakokról majd máskor írok, most csak hogy tovább borzoljam az idegeket, egyetlen hozzávetőleges adat: orthodoxoknál - természetesen a szabad heteket leszámítva - minden szerdán és pénteken vizes böjt van. Ez nagyjából évente 86 nap, azaz közel 3 hónap az év 12 hónapjából! Aki még mindig bírja, annak azt is megsúgom, hogy a négy böjti időszak minden napján kötelező valamilyen böjtöt tartani, ami azt jelenti, hogy a naptár játékától függően évente összesen kábé 190-220 napot böjtölhetünk. Cirka 7 hónapot a 12-ből.

De térjünk vissza az étlapunkhoz, mert még így is maradt rajta elég kihúzni való! A szigorú böjt még szigorúbb fokozata az úgynevezett "szárazböjt". Ilyenkor csak kenyeret, sót és nyers gyümölcsöt, zöldséget szabad fogyasztani. Ez utóbbiakat fogyaszthatjuk szárítva és aszalva is. Megengedettek még az olajos magvak és a pattogatott kukorica, ez utóbbi természetesen olaj és egyéb adalékanyagok nélkül. Inni csak tiszta vizet ihatunk, szódát, szénsavas ásványvizet nem. Egyes napokon megengedett a tea vagy gyógytea, de csak magában, citrom, cukor, méz nélkül.

Következő fokozat a népmesék közismert börtönkosztja: a kenyér és víz.

És olyan is van, hogy egész nap nem eszünk...

... sőt, nem is iszunk semmit.

Jó étvágyat!

Pár hét kényszerszünet után ismét személyesen is jelen vagyok, az elmúlt időszakban csak az előre programozott írások jelentek meg. Rögtön tehát bele is vágok egy aktuális témába, a keleti keresztény egyházak böjti szokásaiba. Azt nyilván nem kell hangsúlyoznom, hogy a téma nem csak a nagyböjt okán aktuális, hanem szervesen kapcsolódik állandó témámhoz, az aszkézishez, a hészükhaszta életmódhoz is.

Nemrég tettem közzé Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök idei nagyböjti tanácsait. Ehhez kapcsolódva én is maradok a görögkatolikus hagyománynál, ami tulajdonképpen a meglehetősen összetett orthodox böjti szokásrendnek a lényegesen egyszerűbb és egyúttal enyhébb változata. Ám még így is számottevően bonyolultabb és szigorúbb, mint a jelenleg érvényes római katolikus böjti előírás. 

Fülöp püspök atya részletes útmutatást adott a böjt lelki vonatkozásairól, és ismertette az elsősorban szerzetesek számára ajánlott szigorúbb - gyakorlatilag az orthodoxszal megegyező - étrendet. Én tehát nem fogok kitérni a spirituális aspektusra, hanem a világiak körében élő, enyhébb görögkatolikus étkezési szokásokat, hagyományokat, vagy ha úgy tetszik iránymutatásokat fogom csak bemutatni. 

A böjt étkezési szabályai három dolgot jelentenek: az étkezések számának korlátozását, ettől nem teljesen függetlenül a jóllakás korlátozását és a bizonyos ételektől való tartózkodást. 

Eredetileg mint az orthodoxiában, csak napi egy étkezés volt engedélyezett. Ez a korlátozás mára megszűnt, de az étkezések közti nassolás semmi esetre sem ajánlott. A több étkezés megjelenésével kialakult olyan felfogás is, hogy étkezni ugyan lehet többször, de jóllakni csak egyszer szabad. Az enyhébb változat ennek a fordítottja: naponta egyik étkezéskor ne lakjunk jól. Ma már ez sem szigorú előírás, de értelemszerűen ajánlható.

A ma élő görögkatolikus hagyományban két fokozata van a böjtnek. Ez határozza meg, hogy mely ételektől kell tartózkodnunk. A böjt a "hústól" való tartózkodást jelenti, a szigorú böjt pedig "hústól, tejtől és tojástól" való tartózkodást. A "hal" mindkét esetben megengedett. "Húsnak" számít mindenféle szárnyas és négylábú állat húsa, vére, belsősége, csontja és bármi származéka, tehát a zsíroskenyér, a véreshurka, a párizsi, a csontleves, a kakastöke-pörkölt, a kocsonya de még a zselatin is. Hasonlóképpen a "tej" alatt minden tejtermék értendő, még az értéktelen savó és a tejpor is, mint ahogy a "tojás" a tojásport is jelöli. Ezek fogyasztása tehát a böjt fokozatától függően kerülendő.

"Hal" alatt nem csak a halakat, de minden vízi állatot értünk, kaviárt, kagylót, rákot, tengeri herkentyűket, sőt, egyes értelmezés szerint még a tengeri emlősöket is. Ezek fogyasztása tehát még szigorú böjt alatt is megengedett. Azonban mégsem ajánlott bálnát vagy fókát enni, mert védett állatok; de őszintén szólva a homárt vagy kaviárt sem ajánlanám nagyböjtben egy hétköznapi hészükhasztának. Éticsigát viszont ehetünk, mert az is ebbe a csoportba tartozik, csak vigyázzunk, nehogy valahol a déli határnál ottfelejtett aknamezőn szedjük.

A görögkatolikusoknál négy hosszabb böjti időszak és négy böjtös nap van, illetve annyival több, ahány pénteket még pluszban bevállalunk. 

Nagyböjt: két nappal korábban, mint a római katolikusoknál, már a hamvazószerda előtti hétfőn elkezdődik. A nagyböjt első napja és Nagypéntek szigorú böjt, ez a kettő ilyen van csak az egyházi évben. Az összes többi böjt az csak hústól való tartózkodás jelent. Ilyen nagyböjt első és utolsó teljes hete - leszámítva az említett két szigorú böjti napot - továbbá az összes nagyböjti szerda és péntek.

A másik három böjti időszakban csak pénteki napokon kell a hústól tartózkodni. Ezek a következők:

- A Karácsonyi böjt, ami november 15-én kezdődik, és Karácsonyig tart.

- Nagyboldogasszonyi böjt, ami auguszus 1-én kezdődik, és Nagyboldogasszony ünnepére készít fel minket, tehát 14-én ér véget.

- Az Apostolfejedelmek böjtje, mely Mindenszentek Vasárnapja után kezdődik és Péter-Pál előtti napon, június 28-án ér véget. Mindenszentek Vasárnapja a Pünkösd utáni vasárnap, a böjt hossza tehát a Húsvét dátumától függően 7-45 nap között változhat.

A négy böjti nap a Karácsonyt illetve Vízkeresztet megelőző napok (december 24. és január 5.), Keresztelő Szent János Fejevétele (augusztus 29.) és Szent Kereszt Felmagasztalása (szeptember 14.). Ezeken a napokon is tartózkodunk a hústól, kivéve ha vasárnapra esnek, mert akkor a hústilalom alól felmentést kapunk.

Szintén felmentést kapunk a hústilalom alól, ha valamely egyházi, sőt, állami ünnep böjti napra esik. Nem sok ilyen van, például ha Urunk Színeváltozása a Nagyboldogasszonyi böjt péntekjére esik, vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony esetleg Március 15. nagyböjti szerdára vagy péntekre. A két szigorú böjti napon nincs felmentés.

Ezen felül az év többi péntekén is tarthatunk böjtöt, belátásunk szerint. 

De vannak böjtöt tiltó időszakok is, az úgy nevezett szabad hetek, amikor sem pénteknapi, sem bármilyen egyéb, személyes böjtöt nem fogadhatunk meg! Ahogy a böjti időszakok a nagyobb ünnepeket előzik meg, a böjtöt tiltó szabad hetek pedig általában követik ezeket.

Általában, de nem mindig, és rögtön a kivétellel kezdem. Ez a Vámos és Farizeus Vasárnapja és a Tékozló Fiú Vasárnapja közötti hét, azaz két héttel a Nagyböjt előtt, gyakorlatilag a Nagyböjtre készít fel. Szabad hét továbbá a Húsvétot és Pünkösdöt követő egy-egy hét, és a Karácsony utáni időszak, január 4-gyel bezárólag.

Tudom, első olvasatra meglehetősen bonyolultnak tűnik a fenti rendszer, de hamar bele lehet tanulni, különösen ha gyakorolja is az ember. (Ez itt a szmájli helye.) De akinek sikerül átlátni az egészet az jól jár, mert az orthodox böjti hagyomány ugyanennek egy bonyolultabb változata, és amiről szándékaim szerint hamarosan írok.

Végül még egy záró megjegyzés, hogy a böjt elvileg csak "saját asztalnál" kötelező, azonban ha nem tudjuk az étkezési fegyelmet betartani "irgalmas cselekedettel" megválthatjuk. Ehhez annyit azért hozzáfűznék, hogy ha nem is otthon étkezünk, azért sok esetben csak rajtunk múlik, hogy a "más asztalánál" böjtös vagy nem böjtös ételt választunk. Az "irgalmas cselkedetek" gyakorlása pedig egy hétköznapi hészükhaszta számára magától értetődő, minden esetben.