Most az "Orthodox kereszténység" című oldalt ajánlom szíves figyelmetekbe. Számos jó írást és hasznos linket találhattok rajta. Majdnem találomra csak kettőt emelnék ki.

Például itt olvasható egy teljes lista a magyarországi orthodox egyházakról, illetve az összes orthodox templomról, megyénkénti bontásban. 

De nagyon tanulságos az interjú Gabriel Bunge atyával, aki idős korában bencés szerzetesként tért át az orthodoxiára. Ebből az írásból idézek is néhány gondolatot:

"- Ön idős korában tért át az Orthodoxiába. Az emberek ritkán hoznak ilyen súlyos döntéseket ilyen idős korban.

- Ez személyes életutam következménye. Születésemtől kezdve találkoztam a megosztott kereszténység drámájával: apám protestáns volt, anyám katolikus. Engem a Katolicizmusban kereszteltek meg. 21 éves koromban szerzetes szerettem volna lenni, de nem tehettem meg, mert apám ellenezte.

Akkor, bölcsészkaros diákként más diákokkal együtt két hónapra Görögországba mentem. Ott találkoztam az Orthodox Egyházzal. E két hónap végén a bennünket fogadó athéni görög teológus-diákok és köztem vita alakult ki, ahogy az fiatal emberek között sokszor megtörténik. Egyiküknek, aki később híres teológus lett, azt mondtam: „Minden nagyon szép nálatok, minden nagyon tetszik. Kivéve azt, hogy elszakadtatok tőlünk”. Ő így felelt: „Tévedsz. Ti szakadtatok el mitőlünk”.

Ez igazi sokkhatásként ért engem. Ahhoz a Katolikus Egyházhoz tartoztam, amelynek több mint egymilliárd híve volt, ismertem a protestánsokat is. Itt viszont hirtelen valami egészen mással szembesültem. A Görög Egyházat részben Pál apostol alapította, tehát nem lehet azzal vádolni, hogy a Római Katolikus Egyházból szakadt ki.

Így kezdődött el a gondolkodási folyamat. Később mégis szerzetes lehettem. Előbb egy németországi bencés monostorba mentem. Azonban a szerzetesek nagyon hamar észrevették a keleti kereszténység iránti csodálatomat. Az elöljáró – nem minden sajnálkozás nélkül, mivel nagyon szeretett engem – Chevetogne-ba küldött [egy keleti rítusú bencés monostorba, Belgiumban – szerk. megj.]

Belső küzdelmem itt is folytatódott. Tanulmányoztam a történelmet, sokat olvastam, elmélyültem az egyházszakadás kérdésében. Úgy láttam, hogy a nyugati és a keleti kereszténység közötti megbékélés csak a közös gyökerek felfedezésének útján lehetséges. Hiszen az egységes Egyház reálisan létezett az első évezred folyamán. Bizonyos értelemben létezik napjainkban is, hiszen ez az évezred nem tűnt el nyomtalanul. Reménykednünk kell abban, hogy vissza tudunk térni ahhoz, a korábbi alaphoz. Nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta.

Az az ok, amiért én idős koromban mégis úgy döntöttem, hogy áttérek az Orthodoxiába, nagyon szomorú. Mindenesetre a katolikusoknak nagyon kellemetlen erről hallani. Arról van szó, hogy arra a meggyőződésre jutottam: az Orthodox Egyház és a Katolicizmus közötti megbékélés a hierarchia, az egyházi struktúrák szintjén lehetetlenség. Ez soha nem fog megtörténni, mivel a Kelet és a Nyugat túlságosan eltávolodtak egymástól a történelmi fejlődés során. Nem kívánok senkit sem vádolni. Nincsenek konkrét vádlottak. Csak a történelmi tényekről beszélek. Azután, hogy tudatosodott bennem a két egyház egyesülésének lehetetlensége, arra jutottam, hogy csak egyféle kiút létezik: saját magam szintjén kell ezt megtennem. A megbékélést személyes életemben kell véghezvinnem.

Nagyon sokat imádkoztam, gondolkodtam, jegyzeteltem, mivel egyedül Isten akaratát kívántam teljesíteni. Azt mondtam magamban: „Ha ez nem a Te akaratod, akkor add tudtomra, képes vagy megakadályozni ebben”. Ezután – néhány hónnappal később – Milánóban találkoztam Hilarion (Alfejev) metropolitával. Beszélgettünk erről a kérdésről. Ez egy próbakő volt, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Ha Isten akarata, akkor meg fog történni. Ha nem, akkor nem. Ezután minden önmagától haladt. Most itt vagyok Oroszországban és önnel beszélgetek, és nagyon örülök ennek."

Az Orthodox Egyházban a püspöki hivatal végzi a vezető egyházi szolgálatot. A görög episkopos (püspök) szó jelentése: felügyelő. Minden püspöknek pontosan ugyanazt a feladatot kell ellátnia. Az Egyházban egyik püspök sem áll a többi püspök "fölött", és valójában maga a püspök sem áll az egyházi közösség "fölött", hanem ő maga is az Egyházon belül van, egyike az Egyház tagjainak. Ő az, aki Isten és ember előtt felelős, és számadással tartozik saját egyházi közösségének életéért.

Az Orthodox Egyház minden püspöke egy bizonyos földrajzi területért felelős, amelyet egyházmegyének neveznek. Címüket általában e terület legfontosabb városáról kapják. Egy olyan nagyobb földrajzi egység fővárosának a püspökét, amelyben több, saját egyházmegyével rendelkező püspökök is található, metropolitának vagy érseknek nevezik. A metropolita szó annyit jelent, mint a legfontosabb város, a "metropolis" püspöke. Az érseki cím egy adott terület "vezető püspökét" jelöli, de olykor személyes vagy tiszteletbeli okokból más püspökök is megkaphatják ezt a címet. Egy olyan nagyobb földrajzi egység fővárosának a püspökét, amelyben több metropólia és egyházmegye van, patriarchának nevezik. Ma ez a cím általában egy nemzeti egyházat fog össze.

Az Egyházi Kánonok előírása szerint egy-egy terület püspökeinek rendszeres időközönként tanácskozniuk kell. Ilyen alkalmakkor a metropolita elnököl, egy nagyobb terület, illetve nemzeti egyház esetében pedig a patriarcha.

De még egyszer világosan le kell szögezni azt, hogy szentségileg minden püspök azonos és egyenlő. Szentségi helyzetüket illetően egyik sincs magasabb pozícióban, mint a másik, az Egyházhoz kötődő életük szempontjából egyik sincs a másik "fölött".

Pusztán emberi és gyakorlati ügyekben a metropolita és a patriarcha a saját egyházmegyéjénél nagyobb terület fölött is elnökölhet és vezetést gyakorolhat, de püspöki hivatalát illetően nem rendelkezik nagyobb befolyással vagy felsőbbséggel, mint a többi püspök. Az Orthodoxiában egy püspök sem tévedhetetlen, egyiknek sincs különleges "hatalma" papjai, diakónusai, népe és más püspökök fölött, vagy nélkülük. Mindannyian szolgái Krisztusnak és az Egyháznak.

Az Orthodox Egyházban a VI. század óta az a szabály, hogy püspök csak nőtlen vagy özvegy férfi lehet. A püspökök rendszerint legalább az első szerzetesi fogadalmat leteszik.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Ez a bizonyos "fizita" lehet miafizita, monofizita és diafizita. Chotki hívta fel rá a figyelmemet, hogy a sokat használt miafizita fogalmat nem ártana tisztázni. Jelenleg két félkész posztom is szunnyad a szerveren, tehát szokásomhoz híven belevágok ebbe az újabba is, aztán majd kiderül, melyikkel végzek előbb.

A csúszások oka az, hogy jó dolog ez az internet, de a könyvtárat még mindig nem tudja pótolni. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy alapművek a világhálón olvashatóak legyenek. Így tehát egy-két dolognak könyvtárban kell utánajárnom, végül pedig terjedelmi okok miatt mindig az az infó marad ki az írásomból, ami miatt csúsztam a megírással... Az alábbi képen a híres és titokzatos vatikáni könyvtár egyik terme látható, (én sajna nem ide vagyok beiratkozva) mely teljes állományának digitalizálása már folyamatban van. A Vatikán tehát példát mutat a Guttenberg-galaxis neumannizálásában.

Akkor tehát rátérek a mostani témámra, néhány krisztológiai fogalom tisztázására. Nem tudom, milyen hosszúra sikeredik az írás, de a téma fajsúlya miatt kávét készítsen magának mindenki. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a teológia ezen mélységei már nem tartoznak az erősségeim közé. De ahogy próbáltam utána járni a témának, szomorúan tapasztaltam, hogy másnak sem. A források nagyon ellentmondóan nyilatkoznak ugyanarról a kérdésről. És itt nem csak az enyémhez hasonló, magánlelkesedésből születő blogokra gondolok, hanem sokkal komolyabb, tudományosan hitelesnek tekintett forrásokra is. Mást ne mondjak, még a Katolikus Lexikonban sem szerepel a miafizitizmus fogalma, és a miafizita egyházakat következetesen monofizitának állítja be. 

Olybá tűnik, hogy a mindössze 20 év alatt lezajló első két egyház-szakadás (Efezus 431. és Kalkédón 451.) nem is annyira krisztológiai tanok miatt történt - hanem a helyzet sokkal tragikusabb. Nem azért szakítottunk valójában, mert "te rosszul mondtad"; hanem azért, mert "én úgy gondoltam, hogy te rosszul mondtad".

Krisztológiai kurzusunkat kezdjük ezzel az egyszerű ábrával. Nagy előnye, hogy logikus szerkezete miatt könnyen megjegyezhető. Jegyezzük meg, mert szükséges a továbblépéshez, de rögtön felejtsük is el, mert ez így ebben a formában nem igaz!

Középen az ismert kalkédóni dogma: Krisztus kettős (isteni és emberi) természete egy személyben. Az alsó szegmens jelöli a monofizitizmust: egy természet egy személyben. A fölső szegmens ennek ellenkezője, a nesztorianizmus: két természet két személyben, azaz Krisztusnak az emberi természete emberi személyben, isteni természete pedig az attól elkülönülő isteni személyében van. Nos ezeket a kijelentéseket a későbbiekben annyira árnyalni fogjuk, hogy már teljesen mást fognak jelenteni.

A jobb oldalon az az elképzelés helyezkedik el, hogy Krisztus ember, de nem (vagy nem teljesen) Isten, egyik példának az arianizmust egy másiknak pedig az adopcianizmust hozza fel. Ez utóbbi azt a tanítást jelenti, miszerint Krisztus emberként született, és csak a Jordánban való megkeresztelkedésekor fogadta Fiává (adoptálta) a Mennyei Atya. Értelemszerűen a túloldalon foglal helyet az az álláspont, miszerint Krisztus Isten, de nem (teljesen) ember, az ábra példának a doketizmust említi.

A következő ábra kicsit már részletesebb, de egy szintén könnyen áttekinthető logikai struktúrában jelöli a különböző krisztológiai elképzeléseket, - rosszemlékű, ámde tartalmilag helytálló kifejezéssel élve - az eretnek tanításokat. Az ábrának ugyanaz a típushibája, mint az előzőnek: nem teljesen igaz.

Középen az orthodox krisztológiai tanítás, négy irányból a négy fő állításával körülbástyázva. A bal alsó állítás, hogy Krisztus "egy személy". Az ezzel kapcsolatos téves elképzelés a nesztorianizmus, miszerint Krisztusnak két személye van. (De ezt ugye, nemsokára el kell felejteni!)

A jobb alsó állítás az, hogy Krisztusban "két természet" van. Az állítással kapcsolatos tévedés az eutükhianizmus, miszerint Krisztusnak egyetlen, istenemberi természete van, amely eredetileg kettő - az emberi és az isteni - természet összekeveredése. Méghozzá érthetően aszimmetrikus módon: az isteni természet úgy oldja fel az emberi természetet, mint az óceán egy csepp ecetet. Igazából ez a monofizitizmus lényege. Az óceán-ecetcsepp erőviszonyból adódik, hogy Krisztus egylényegű az Istennel, de nem egylényegű az emberrel. (Ez kicsit arra hajaz, mintha nem is az ábra jobb alsó sarkában járnánk, hanem valahol jobb fölül - de mivel olvasmányaimban ezt eddig még senki nem hozta így összefüggésbe, inkább én sem firtatom.)

A jobb fölső állítás az, hogy Krisztus "igazi ember". Ehhez a hittételhez egy kisebb mértékben, és egy nagyobb mértékben téves tanítás kapcsolódik. A kisebb tévedés az apollinarizmus, miszerint Krisztus nem teljesen ember. Ezen tanítás lényege, hogy Krisztus bár egy személy és kettős természetű, de emberként nincsen emberi lelke, hanem az emberi lélek szerepét az isteni Ige (Logosz) tölti be. A súlyosabb tévedés a doketizmus ("dokein"=látszani), mely szerint Krisztus egyáltalán nem ember. Ez a különböző gnosztikus irányzatok jellegzetes tanítása volt: Krisztusnak csak látszólagos teste volt, mert Istenként nem kerülhetett közvetlen kapcsolatba az anyagi testtel.

A bal felső állítás szerint Krisztus "igazi Isten". Ezzel a tétellel kapcsolatban is egy enyhébb és egy súlyosabb tévedéssel állunk szemben. Az enyhébb az arianizmus, miszerint Krisztus nem teljesen Isten. Közvetlenül az Atyától lett Krisztus, de nem az Atya lényegéből, tehát nem egylényegű vele és még csak nem is hasonló. Mivel azonban az idők előtt lett, ezért a teremtmények fölött áll. A másik, súlyosabb tévedés az ebionizmus, a zsidókeresztény ebionita szekta tanítása. Eszerint Krisztus nem öröktől való és nem Fiúisten (szerintük ilyen nincs is), ő csak egy teljesen átlagos ember, és mint ilyen tölti be a Messiás szerepét.

Gondolom föltünt, hogy a miafizitizmus még mindig nem került szóba. A szó gyöke a "physis", azaz "természet", mivel Krisztus "természetével" kapcsolatos teológiai állítás. A monofizitizmusról volt szó: egy, de kevert (istenemberi) természet, ami eredetileg kettő (isteni és emberi) természet keveredése. Ellentettjének tekinthetjük a diafizitizmust (vagy dyofizitizmus) mely szerint Krisztus egy személyében kettő (egy isteni és egy emberi) természet "a maga teljességében, elkülönülés és keveredés nélkül" van jelen. Ez a hivatalos kalkédóni dogma, csak maga a "diafizitizmus" kevésbé közismert kifejezés. 

A miafizitizmus a monofizitizmus és a diafizitizmus meglehetősen érdekes elegye. Egyetlen istenemberi természetről beszél, ennyiben a monofizitizmussal rokon. Ugyanakkor ez az istenemberi természet nem kevert, hanem egy isteni és egy emberi részből ("lényegből") áll össze és ez a két rész a "a maga teljessségében, elkülönülés és keveredés nélkül" van jelen - ez pedig már szó szerinti egyezés a diafizitizmussal. A fenti ábra úgy lenne igazán pontos, ha jobb oldalt a piros és kék téglalapok ugyanúgy egymáshoz lennének passzintva, mint a bal oldalon. Végsősoron azt lehet mondani, hogy a nem-kalkédóni miafizita tanok majdnem azonosak a kalkédóni dogmával, csak a "természet" helyett a "lényeg" terminust használják. A "természet" kifejezést pedig egy olyan kategóriára alkalmazzák, mely elvi síkon eltérő, de gyakorlatilag mégis a "személy" fogalmát lefedő kategória.

Ezt a nagyfokú egyezést mind orthodox, mind miafizita részről komolyan veszik és respektálják. Bár hivatalos megegyezés még nem jött létre, de egyes helyeken a két egyház a gyakorlatban már kommúnióban is áll. Az újraegyesülés felé vezető tárgyalások ha lassan is, de már folyamatban vannak.

Zárójeles megjegyzés: történelmileg úgy alakult, hogy a monofiziták egyik irányzataként jelent meg a miafizitizmus, ezért ragadt rajtuk a monofizita elnevezés is, bár ők ezen kifejezés ellen tiltakoznak.

A nesztorianizmus az első két ábrán úgy szerepelt, hogy Krisztusban két személy van, egy isteni és egy emberi. Na ez az, ami ebben a formában nem igaz. Nesztoriosz pontos krisztológiai tanítását nehéz rekonstruálni, az azonban bizonyos, hogy a Szentháromságból következően - magától értetődően - ő is csak egy személynek tekintette Krisztust. Továbbá azt is tudjuk, hogy határozottan megkülönböztette isteni és emberi természetét. Tehát az a kevés, amit tudunk róla, az nem különbözik a kalkédóni dogmától.

Az efezusi zsinat egyházszakadása igazából nem is a teológiai különbségek miatt történt. Részben félreértések miatt, ami az alexandriai és az antióchiai iskola hagyományos különbségeiből adódott, részben pedig a nyelvi problémákból. A szír és a görög teológiai szaknyelv ugyanis nem volt teljesen kompatibilis abban az időben. Mindezek mellett politikai jellegű intrikák is közrejátszottak a szakadásban. Kürillosz (Cirill) tanait már elfogadta a zsinat és elítélte Nesztorioszt, még mielőtt ő megérkezett a zsinatra. Így gyakorlatilag saját álláspontját meg sem tudta védeni, a félreértéseket nem tudta tisztázni.  

A fenti ábra nesztorianizmus lényegét próbálná modellezni. Bal oldalon a "hüposztatikus egység", Alexandriai Szent Kürilllosz (Cirill) tanítása látható, amit az efézusi zsinaton képviselt - Nesztorioszéval szemben - és amely a kalkédóni dogma közvetlen előzménye. A felső két kör az "emberi lényeg" és az "isteni (igei) lényeg". A két lényegből nyíl vezet az alsó kék körhöz, ami a "személyt" jelzi. A "hypostasis" = személy felirat alatt "Krisztus megtestesülése" olvasható. A zöld téglalapban a magyarázat: "egyértelmű különbözőség a 'Logos' (Ige) és a 'sarx' (test) között." Jelölhették volna ezt a körön belül szaggatott vonallal is, mint ahogy a jobb oldalon, de nem ezt tették. A narancsszínű nyíl alatt a felirat: "Jézus Krisztus születése"; alatta pedig "Theotokosz" = Istenszülő.

Jobb oldalon a nesztoriánus tanítás látható. De az ábra rögtön tévedéssel indul. Nesztoriosz személyes tanításáról mindössze azt tudjuk, amit fentebb már írtam. Az itt látható proszopon-elmélet későbbi fejlemény, közel kétszáz évvel kiközösítése után, 612-ben fogadta el az asszír egyház. A két felső kék kör - a másik ábrával egyezően - az emberi és az isteni (igei) "ousia", ami az emberi és az isteni "hiposztázis"-ként "proszopón"-ban egyesül. Az "ousia" jelen esetben "ousia physis", azaz "elvont természet"; a "hypostasis" jelentés pedig nem "személy", mint az ábra bal oldalán, hanem "magában álló természetet". Az alsó kör, a "prosopon", jelentése szó szerint "megjelenési forma" de a Cirill féle "személy" (hypostasis) értelemben használatos. A körön belül szaggatott vonallal elkülönül a isteni és emberi "különbözőség". A zöld téglalapban arra utal, hogy az "isteni" és az "emberi" a fogantatáskor egyesül, ugyanezt jelzi a vízszintes vonal a kör felső részén is.

Ott tarunk tehát, hogy a rajzoló bármennyire is igyekezett eltérőnek feltüntetni a két elméletet, gyakorlatilag ugyanarról a színtiszta diafizita modellről van szó. Minimális különbség az, hogy a Nagy Babaisz (+628) nevéhez fűződő "nesztoriánus" elmélet megkülönbözteti a "természet"-en belül az "elvont természet"-et, és ennek konkrétabb vetületét a "magában álló természet"-et; míg Cirill ezt ebben a formában nem tartja fontosnak külön kiemelni. A másik különbség az eltérő fogalomhasználat.

Az ábra alsó részén a különbség annyi, hogy "Khristotokos" azaz "Krisztusszülő" szerepel. Bár az ábrából egyáltalán nem következik, hogy "Krisztusszülőnek" kell állni ezen az oldalon, de tény, hogy az asszír egyházban valóban ez az elnevezés él. Azonban itt is egy félreértést tisztázni kell. Az asszírok szerint a Krisztusszülő nem negálja az Istenszülő kifejezést, hanem csak pontosítja! A Szűzanya üdvtörténeti szerepe az asszír teológiában egész pontosan úgy fogalmazódik meg, hogy "Krisztusszülőként Istenszülő". Azaz Mária nem "Az" Istent szülte, hanem konkrétan Jézus Krisztust, és csak Ő általa Istent.

A nesztoriánus krisztológia tehát ugyanolyan következetes diafizita teológia, mint a kalkédóni dogma. Az asszír egyház mai álláspontja szerint is nem teológiai, hanem pusztán megfogalmazásbéli különbségek állnak fenn az orthodoxiával.

Nagy vonalakban sikerült végre összefoglalni a keleti keresztény egyházak krisztológiai tanait. Átrágtuk magunkat négy unalmas ábrán, melyek közül tulajdonképpen egyik sem volt pontos. Pedig még ezek voltak a legjobb szemléltető ábrák amiket sikerült az interneten fellelnem. Úgyhogy inkább nézzünk képeket, amíg az a kávé elfogy - én az első betű leütése óta már jónéhányat megittam. Itt egy indiai asszír templom látszik, a felvételek a templom újraszentelésén készültek. (Mar Mathai Templom, Marutichal, Trichur, Kerala, India, 2005., felső képen középen Dr. Mar Aprem indiai asszír metropolita). 

A Házasság Szentségében a nőnek és a férfinak megadatik az a lehetőség, hogy egy lélek és egy test legyen, amit önmagában semmilyen emberi szeretet sem képes biztosítani. A házasságban a keresztények a Szent Lelket kapják meg, azért, hogy ami a földön elkezdődött ne érjen véget a halállal, hanem beteljesedjék, és a legtökéletesebb módon folytatódjék Isten Országában.

Évszázadokon át nem volt külön esküvői szertartás az Egyházban. A keresztény pár kifejezte kölcsönös szeretetét az Egyházon belül, és megkapták Isten áldását egyesülésükre, amelyet Krisztus Szent Eucharisztiája pecsételt meg. Az Egyház hivatalosan elismerte a pár összetartozását, Krisztus Testének tagjává tette, így vált a házasság kereszténnyé, Isten tökéletes szeretetének teremtett képévé, amely örök, egyedülálló, oszthatatlan és örökké tartó.

Később külön szertartás alakult ki a házasság szentségére, melynek mintája a keresztség és bérmálás szentsége lett. Az Egyház a keresztségben részesülőkhöz hasonló módon szólítja meg a házasulandó párt. A házasulandók megvallják hitüket és Isten iránti szeretetüket. Ünnepélyesen vezetik be őket a templomba, ahol imádkoznak értük és áldásban részesülnek. Meghallgatják Isten Igéjét, majd fejükre koronát kapnak - Isten dicsőségének koronáit - annak jeléül, hogy Isten gyermekeivé és tanúivá (mártírjaivá) kell válniuk, és Isten Országa örökkévaló életének örököseivé. Ahogy minden szentség, így a házasság szentsége is a Szent Eucharisztiában való részesüléssel teljesedik be.

Az Orthodox Egyházban a házasság szentségének nincs "törvényi" jellege. A házasság nem jogi szerződés, nem tartalmaz sem fogadalmat sem esküt. A házasság szentsége lényegében az emberi szeretet "megkeresztelése és meger sítése" Istenben Jézus Krisztus által, a Szent Lelken keresztül. Az emberi szeretet "istenivé tétele" Isten örök Országának isteni tökéletességében és egységében, ahogy ez megnyilatkozott az Egyházban, és megadatott az embernek.

Természetesen a keresztény házasság szentségében csak azok részesülhetnek, akik az Egyházhoz tartoznak, azaz a megkeresztelt és rendszeresen áldozó hívők. Az Orthodox Egyház ma is szigorúan ehhez a tanításhoz és gyakorlathoz tartja magát. A keresztények közötti egység hiányának tragédiája miatt azonban egy orthodox keresztény összeházasodhat egy megkeresztelt, nem orthodox kereszténnyel az Egyház keretein belül, azzal a feltétellel, hogy mindketten őszintén munkálkodnak, és imádkoznak a Krisztusban való teljes egységükért, de anélkül, hogy bármilyen kényszert alkalmaznának, vagy erőszakkal uralkodni akarnának a másik felett. Annak az orthodox kereszténynek, aki házasságra lép egy nem orthodox kereszténnyel, az Egyház szentségi imáit és áldását kell megszereznie ahhoz, hogy az Orthodox Egyház tagja maradhasson, és továbbra is részesülhessen a Szent Eucharisztiában.

Az orthodox tanítás szerint csak egyetlen házasság töltheti be azt a tökéletes értelmet és jelentőséget, amelyet Krisztus életünk e valóságának szánt. Így az orthodox keresztény hagyomány arra bátorítja az özvegyen maradt asszonyokat és férfiakat, hogy maradjanak hűségesek házastársukhoz, akik már meghaltak ennek a világnak, de élnek Krisztusban. Az orthodox hagyomány ugyanezen az alapon az ideiglenes "együttélést", az alkalmi szexuális viszonyokat, a különféle emberekkel folytatott szexuális kapcsolatot, az azonos neműek közötti szexuális érintkezést és a házasságnak különéléssel és válással végződő megszakítását ellenkezőnek tartja azzal az emberi tökéletességgel, amelyet Isten Jézus Krisztusban nyilvánított ki. A bűnbánat, a bűnök őszinte megvallása, és a békés együttélés őszinte ígéretével azonban az Orthodox Egyház megtartja a második házasság szertartását is azok számára, akiknek nem sikerült teljesíteniük a házasságnak Krisztus által tanított eszményi feltételeit. Az is az Egyház gyakorlatához tartozik, hogy nem zárja ki második házasságban élő tagjait a Szent Áldozás szentségéből, ha őszintén akarják az Istennel való eucharisztikus közösséget, és ha teljesítik az Egyház életében való részvétel minden egyéb feltételét.

Krisztusra az embernek az élet minden területén szüksége van, és szilárd keresztény meggyőződés szerint Krisztus nélkül, vagy Krisztusnak a Szent Lélek által az Egyházban való jelenléte és ereje nélkül nem szabad és nem is lehet semmit tökéletesen csinálni. Ezért két keresztény ember nem kezdheti el az együttélést, és nem is osztozhat egymás életében - lelkileg, fizikailag, szellemiekben, társadalmi és gazdasági szempontból - teljes egységben, anélkül, hogy előbb Isten Országa örökkévalóságába ne helyeznék egységüket a Házasság Szentségén keresztül, az Egyházban.

Az orthodox tanítás szerint - amint ez a házassági szertartás során is kifejezésre jut - a gyermekek nemzése és a család keretein belül az irántuk való törődés és szeretet a férfi és a nő Krisztusban gyökerező szeretetének természetes beteljesülése. Ilymódon a házasság Isten teremt  és gondoskodó szeretetének, a Szent Háromság Három Személye tökéletes szeretetének az emberi kifejezése, azé a szereteté, amely kiárad a teremtésben és a világ iránti gondoskodásban.

Az a meggyőződés, hogy az emberi szeretetnek, mint az isteni szeretet követ jének ugyancsak teremtésben, és a mások iránti gondoskodásban kell kiáradnia még nem jelenti azt, hogy az utódok nemzése lenne önmagában a házasság egyetlen célja, létének egyedülálló, kizárólagos igazolása és törvényes elismerése. Azt sem jelenti, hogy egy gyermektelen házaspár ne tudna együtt igazi keresztény életet élni. Hanem azt jelenti, hogy egy házaspár tudatos döntése amellett, hogy nem vállal gyermeket a személyes kényelem, a lakás, a luxus és a szabadság utáni vágy, a felelősségtől való félelem, az anyagi javakban való osztozás elutasítása, vagy a gyermekek gyűlölete, és még számos egyéb ok miatt, nem vall keresztény magatartásra, és semmiképpen sem egyeztethető össze az Orthodox Egyház biblikus, erkölcsi és szentségi tanításával és tapasztalatával az élet, a szeretet és a házasság értelméről.

Az eddig elmondottak fényében a gyermekek fogamzásának ellenőrzése egy házasságban nagyon kényes téma. Alapvetően nem javasolt, és talán csak abban az esetben tekinthető lehetségesnek, ha igen alapos lelkiismeretvizsgálat, imádság és lelki vezetés kíséri.

A már megfogant gyermek abortusza az Orthodox Egyházban szigorúan tilos, és semmilyen módon sem igazolható, mert végrehajtása a legnagyobb erkölcsi kockázattal jár, és igen komoly bűnbánatot követel még olyan szélsőséges esetekben is, amikor az anyát helyrehozhatatlan sérülés fenyegeti, vagy a szülés alatt valószínűleg meghalna. Ilyen kivételes esetekben egyedül az anyának kell vállalnia a döntést, és fel kell készülnie arra, hogy tettéért Isten elé álljon, és az ő isteni irgalmát kérje.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

"Beteg-e valaki közöttetek? Hivassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből való imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok." (Jak 5, 14-16; lásd Mk 6, 13)

A hagyományos ortodox gyakorlatban a Kenet szentsége közösségi szentség. Ez azt jelenti, hogy a hívők közül ahányan csak tudnak összegyűlnek, hogy részt vegyenek az imában. Magához a szertartáshoz hét pap szükséges, az apostoli levelekből és az evangéliumokból pedig hét alkalommal olvasnak fel. Hét ima hangzik el, és hét ízben történik megkenés a szertartásra külön megszentelt olajjal. Bár nem mindig lehet a szentséget ilyen módon kiszolgáltatni, a szokásos gyakorlat még mindig az, hogy annyi pap és hívő gyűlik egybe, amennyi csak lehetséges.

A Szent Kenet szentségének kifejezett célja a gyógyítás és a bűnbocsánat. Mivel a testi gyógyulás nem mindig Isten akarata, ezért Krisztusnak az imája, hogy legyen meg Isten akarata, a szentség alapgondolatához tartozik. Ezen túlmenően, a szentség célja világosan az, hogy a beteg test megkenése által az ember szenvedése megszentelődjék, és eggyé váljon Krisztus szenvedéseivel. Ilymódon a test sebei megszentelődnek, és a beteg erőt kap ahhoz, hogy szenvedései ne a lélek halálára legyenek, hanem örök üdvösségre az Isten Országában eljövendő feltámadásban és életben.

A halál elkerülhetetlenül eljön az ember számára. Mindenkinek meg kell halnia, még azoknak is, akik a gyógyulás által ideiglenesen haladékot kaptak, hogy több időt tölthessenek a földön. Így a beteg gyógyulása önmagában nem cél, csupán eszköz, amit Isten irgalma és kegyelme jeléül ad, hogy további lehetőséget biztosítson az embernek arra, hogy Érte és embertársaiért éljen ezen a világon.

Az Egyháznak "a lélek és a test elválásának" órájára is vannak különleges imái, amikor az ember már minden kétséget kizáróan földi életének utolsó pillanatait éli. Egyértelmű tehát, hogy a Szent Kenet szentsége - mind testi mind szellemi értelemben - a betegek számára szolgál, és nem a halál órájára van fenntartva. A Kenet szentsége nem a "haldoklók szentsége", ahogyan ezt gyakran gondolják; maga a szertartás semmilyen módon sem sugallja azt, hogy csak végső esetben kellene kiszolgáltatni. A Szent Kenet a beteg ember lelki, testi és szellemi gyógyulásának szentsége, bármilyen legyen is a betegség természete és komolysága.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Nem minden bűn teszi szükségessé a szentségi gyónást. Ez nyilvánvaló, hiszen a keresztény ember soha nem lehet teljesen bűntelen. Bizonyos súlyos bűnök azonban, vagy a hosszú távolmaradás a szentáldozástól, szükségessé teszik a szentségi gyónást. Ezen kívül, a Krisztussal közösségben élő kereszténynek azért kell rendszeresen járulnia ehhez a szentséghez, hogy tudatosan megalázza magát Isten előtt, és az Egyház lelkészétől vezetést kapjon a keresztény élethez. Az Ortodox Egyház azt tanítja, hogy a szentségi gyónás szükséges mindazoknak, akik Szent Eucharisztiához járulnak, ha súlyos bűnöket követtek el, vagy hosszú ideig távolmaradtak az áldozástól.

A gyónás szentsége az Egyházban lehetőséget ad a bűnbánatra és a visszatérésre azoknak a keresztényeknek is, akik elszakadtak a hittől és az abban való élettől. A gyónásnak három fő része van: Az legelső az őszinte bánat, a bűn és az Istennel való közösség megszakítása miatt. A második a nyílt és szívből fakadó bűnvallás. Valamikor ez nyilvánosan, a templom közepén, az összes jelenlévő előtt történt, az utóbbi időkben azonban csak az Egyház lelkésze jelenlétében, aki az egész közösséget képviseli. A gyónás harmadik része a feloldozási ima, mellyel a bűnbánó szentségileg is elnyeri Krisztus által Isten bocsánatát.

A bűnbánat beteljesedése a Szent Eucharisztia magunkhoz vétele és a bűnbánó valódi megbékélése Istennel, és Krisztus parancsai szerint minden emberrel. Mindebből természetesen az következik, hogy a bűnbánónak őszintén kell törekednie arra, hogy távol tartsa magát a bűntől, megmaradjon az Isten iránti hűséges engedelmességben és a becsületes életben Isten és embertársai előtt.

A gyónás szentsége - mint minden szentség - az Egyház életének olyan alkotórésze, amely erős hitet és meggyőződést feltételez abban, hogy maga Krisztus jelen van az Egyházban Szent Lelkén keresztül. Az, aki még nem tapasztalta meg Krisztus jelenlétét az Egyházban, nem érti meg a szentségi gyónás jelentőségét, vagy a bűnök őszinte és nyilvános megvallásának a szükségességét. Ha az Egyházra úgy tekintünk, mint a Krisztusban való új életre, és mint valódi közösségre Istennel az Ő Országában, amely a szentségekben, a szent titkokban már a földön jelen van az emberek között, akkor nemhogy megértjük a szentségi gyónást és a bűnök megvallását, hanem vágyni is fogunk rá, mint Isten valóságos, nagy titkára, mint Istennel megvalósítandó újraegyesülésünk egyedülálló lehet ségére Krisztus bűnbocsánata által. Aki azért jött, hogy megmentsen minden bűnöst, aki megvallja bűneit, és törekszik arra, hogy változtasson életén, úgy, ahogyan maga Krisztus tanított erre.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az Ortodox Egyház szigorúan ragaszkodik a Bibliának ahhoz a tanításához, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, hogy ezt Krisztus által viszi végbe az Egyházban, és hogy a bűnbocsánat feltétele a valódi bűnbánat és a változásra tett ígéret, melyről a bűnvallással teszünk bizonyságot. A bűnvallás pedig a bűnök őszinte és nyilvános beismerése Isten és az emberek előtt.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Folytatom azt, amit a "Kommentek kapcsán" elkezdtem. Ott lényegileg azt írtam, hogy azok a felekezetek, melyek kiszakadnak az Egyházból, több mindent veszítenek el egyszerre: a szentségi jelleget, a Mária-kultuszt, a monasztikus hagyományt ez utóbbival együtt pedig a spirituális tudás jelentős aspektusait is. A Mária-tiszteletről és a monasztikus hagyományról volt szó kicsit részletesebben, most tehát lássuk a szentségeket, illetve azt, amivel kezdenem kellett volna, hogy mi is az az Egyház.

Hogy mi is az Egyház, azt egyszerűen rövidre lehetne zárni: az a megszervezett közösség, amit Jézus Krisztus hívott össze és szervezett meg, majd reá küldte a Szentlelket; és amely szervezet a püspökszentelések láncolatával a mai napig létezik. Azok pedig akik önként távoztak ebből a szervezetből és közösségből, azok értelemszerűen már nincsenek bent ebben a közösségben, azaz nem alkotják részét az Egyháznak.

Nos a dolog természetesen ennél bonyolultabb a valóságban. De azért a legelszántabb ökumenikus elkötelezettségünk ellenére se legyenek hamis illúzióink: a helyzet ugyan bonyolultabb, de azért nem sokkal. A bentmaradók és az eltávozók között sajnos lényegesen nagyobb a szakadék annál, semhogy csak úgy át tudnánk lépni rajta. Belepottyanni meg nem lenne célszerű.

Az Egyház először is az üdvösség háza. Az "egy" jelen esetben nem a számnév, hanem az "id" (=üdv) szónak a hangalak-béli változata. Ez a magyar nyelv sajátossága, a legtöbb nyelvben az egyházra ugyanazt a kifejezést használják, amit a templomra. Az Egyház nem csak a szervezetet jelöli, de spirituális tartalma is van, tehát teológiai fogalom is egyben. Ez keresztény sajátosság. A többi vallás esetében, mint például a zsidó, az iszlám, a hindu, a buddhista stb. elvont síkon vallási irányzatokról, konkrét síkon pedig vallási közösségekről beszélnek, de nem egyházról. Ezekben a vallásokban nincsen meg a kereszténységből ismert határozott egyházszervezeti struktúra; továbbá teológiai értelmezése sincsen a szónak. Más vallások önmagukra nem is alkalmazzák az egyház kifejezést. Amennyiben mégis, ez általában a világi szabályozás miatt van így - ez most éppen aktuális téma is Magyarországon: megkapják-e például buddhista vagy iszlám közösségek az egyházi státuszt vagy sem.

Jézus Krisztus egyetlen Egyházat alapított, ez viszont Egyetemes Egyház, méghozzá a szó legtágabb értelmében egyetemes: egyszerre égi és földi. Azaz van egy égi, spirituális dimenziója, és egy földi, társadalmi, vagy ha úgy tetszik szervezetszociológiai dimenziója. A kettő eleinte egybe esett, azzal a kitétellel, hogy az elhunytak természetszerűleg a földi egyházszervezet életében már nem vesznek részt, csak spirituálisan tartoznak az Egyházhoz.

Aztán később a dolog már a földi létben is szétcsúszott. Vannak, akik meg vannak keresztelve és egy felszentelt püspök közösségéhez tartoznak, ők spirituálisan is és szervezetileg is Krisztus Egyházához tartoznak. És vannak rengetegen, akik meg vannak ugyan keresztelve, de nem tartoznak egyetlen felszentelt püspök nyájához sem. A hasonlatnál maradva ők az eltévedt bárányok, akik szervezetileg nem tartoznak Krisztus Egyházához, hanem csak spirituálisan tartoznak "Krisztus Titokzatos Testéhez". Erről érintőlegesen volt már szó, és lesz is még, úgyhogy most maradjunk csak az első verziónál, ahol a Krisztus által kiválasztott püspökök, illetve ezek felszentelt utódai pasztorálják a híveket.

A keresztény embereket három dolog szervezi Egyházzá:

A közös hitvallás.

Az Eucharisztia közös ünneplése.

Az apostoli folytonosság, mely egyszerre jelenti az egyházszervezeti struktúrát valamint a Szent Hagyomány továbbadását és éltetését.

Érdemes megvizsgálni, hogy hogyan is állunk ezekkel a paraméterekkel. Most ugye azokról az egyházakról van szó, ahol az apostoli folytonosság fennáll, a harmadik pontot tehát kipipálhatjuk. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy ezek az egyházak, tehát a nesztoriánusok, miafiziták orhodoxok és katolikusok kölcsönösen elismerik egymás egyházainak apostoli folytonosságát. 

Nézzük a közös hitvallást. Ez a Nikaia-konstantinápolyi hitvallás, amit az első két egyetemes zsinat atyái fogalmaztak meg. Itt már probléma van, a hitvallás nem közös: a nesztoriánusok, miafiziták, orthodoxok az eredeti szöveget mondják, a katolikusok viszont betoldották azt a bizonyos "filioque"-t. Nincs mese, itt bizony a katolikusok a hunyók. A Római Patriarchátus volt az, amelyik egyedül önkényesen változtatott az eredeti szövegen - a Pentarchia másik négy patriarchátusával szemben. Természetesen árnyalni ezt a kérdést is lehetne, de a lényegen nem változtatna ezeregy árnyalás sem. Ismerve az adott történelmi korszakot azt is lehetne mondani, hogy ha nem emiatt, akkor viszont más miatt került volna sor egyházszakadásra. De ez a "mi-lett-volna-ha" fikciós kategória, mert a szakadás mégiscsak konkrétan a "filioque" miatt történt.

Ami viszont tény, hogy a közös hitvallás még önmagában nem elég, ha más az értelmezése. A nesztoriánusok, miafiziták és orthodoxok ugyanazt a hitvallást vallják, amely megfogalmazza Krisztus isteni és emberi természetét. Ezt a kettős természetet azonban a három irányzat háromféleképpen értelmezi. Ebben a kérdésben a katolikus álláspont értelemszerűen az orthodoxszal azonos. Az eltérő értelmezés vezetett végülis a harmadik és negyedik zsinat egyházszakadásaihoz. A fönti három pontból az első kapcsán tehát azt mondhatjuk, hogy az Egyház teológiailag négy részegyházra bomlott szét. Egyházszervezetileg még többre, de annak szerencsére nincsen - negatív értelemben - különösebb jelentősége.

Nézzük az Eucharisztikus ünneplést. Elvileg lehetne közösen ünnepelni, hiszen az apostoli folytonosság fennáll, csak a teológiai értelmezés más. De pont ezért nincs közös ünneplés, mert más a teológiai értelmezés: a hitnek nem csak az alanya a fontos, a hívő ember, de a tárgya is, a konkrét hitigazság. (Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen tartalmak vannak a tudatunkban - mondaná egy Buddha-tanítvány.) Eredetileg tehát mindenki csak az azonos teológiájú egyházakkal van kommúnióban.

A katolikus egyház volt az, amelyik először nyitott ebben a kérdésben a többi felé. Bár nem ajánlja, de indokolt esetben elfogadhatónak tartja, ha egy katolikus hívő más apostoli folytonosságú egyházban veszi magához az Eucharisztiát, vagy járul más szentséghez. Ugyanezt az álláspontot azóta magáévá tette az asszír egyház is. Azonban a dolog még nem kölcsönös, mert a többi egyház viszont nem szolgálja ki a szentségeket, csak a saját híveinek. A gyakorlat azért nem ilyen szigorú. Egy orthodox pap elmondása szerint indokolt esetben ők sem tagadják meg az Eucharisztia vagy más szentség kiszolgálását katolikusoktól sem. De ez csak tényleg nagyon indokolt esetben képzelhető el, például halálos betegségben vagy más közvetlen életveszélyben, illetve ha hosszú ideig olyan helyen él az ember, ahol saját felekezetű pap nem érhető el. Bár ilyenkor át szoktak térni az orthodoxiára - tette azért hozzá jelentőségteljesen.

Összefoglalva az eddigieket, Krisztus Egyháza jelenleg négy részegyház összessége, amit sajnos sokkal inkább a különállás, mintsem az "összegződés" jellemez.

Mi is az a szentség? A szentség az isteni kegyelmet közvetítő - látható - jel. Ebben egyúttal egy nagyon fontos dolog fogalmazódik meg: a jel az nem csak jelez, de egyúttal meg is jelenít, tehát valóságossá tesz! A másik oldalról, a kézzelfogható világ felől közelítve meg a kérdést, a dolgok pedig annyira valóságosak, amennyit közvetíteni képesek számunkra a misztikusból, az isteniből. A valóságos és a szimbolikus tehát nem választható szét egymástól. Amelyik vallási irányzat ezt mégis megteszi - márpedig nagyon sokan megteszik -, az a mélyebb spiritualitás útját vágja el maga előtt. (A szimbolikus és valóságos viszonyáról ír Hopko is, az Eucharisztia kapcsán.)

Ebben az értelmezésben maga az Egyház is szentség, hiszen az isteni kegyelmet számos látható módon közvetíti. Persze mi más is lehetne az Egyház, ha nem szentség, hiszen Jézus Krisztus, a Második Isteni Személy alapította, majd elárasztotta a Szentlélek, a Harmadik Isteni Személy. A katolikus teológia időnként az "analóg szentség" illetve az "ős-szentség" kifejezéseket használja az Egyházra, majd pedig a szokásos cizellált, részletező teológiájával az egyház gyakorlatán belül megkülönbözteti a "szentséget" és a "szentelményt".

Az orthodoxok sokáig nem is foglalkoztak ezzel a témával: számunkra minden szentség, ami az egyházban történik. Ettől függetlenül elfogadják a tanítást a katolikusok hét szentségéről, annál is inkább, mert ezek mindegyike az Egyház legősibb gyakorlatához tartozik. Ez egy kicsit paradox helyzetet teremt az orthodox felfogásban: minden szentség, ami az Egyházban történik, de ezen belül van hét, kiemelten fontos szentség, azonban a többi cselekmény sem kevésbé fontos, vagy kevésbé szentségi, mint eme hét.

Mint ahogy az a Hopko-sorozatban is látható, a szentségek között sorolja fel a szokásosak mellett az újszülött templomi bemutatását, a kismama tisztulási szertartását, de sor fog kerülni a szerzetességre, a temetésre és a gyászszertartásra is ugyanebben a felsorolásban. És cseppet sem foglalkozik azzal, hogy ez már jóval több mint hét, az orthodoxiában nem a mennyiség és a számszerű precizitás számít, hanem a minőség és a spiritualitás. De tulajdonképpen ugyanez mondható el az összes apostoli egyházra, még a katolikusra is, a szokásos tudományos precizitása és definíciós kényszere ellenére is.

Most csak felsorolás szintjén a katolikusok, orthodoxok és miafiziták által - mintegy konszenzusos alapon - kiemelt fontosságúnak tekintett hét szentségi jel a következő: a keresztelés, a bérmálás, az Euchariszita, a bűnbocsánat (gyónás), a betegek kenete, az egyházi rend és a házasság. Ezeket a Hopko-sorozat kellő részletességgel, de mégis lényegre törően és közérthetően mutatja be, szükségtelen tehát ezekre kitérnem.

A káldeus (asszír, nesztoriánus) egyház szentségeiről érdemes megemlékezni. Amit az egyház szentségi jellegéről fentebb írtam, mindaz itt is igaz. Annak tehát, hogy a káldeus egyház némileg eltérően sorolja fel a szentségi jeleket, a teológiai különbségek ellenére mégis inkább csak kulturális a jelentősége, nem annyira spirituális. Az asszír egyház a következő hét szentséget különbözteti meg: 1.) a papság, mely a többi szentséget kiszolgáltatja; 2.) a keresztség; 3.) az olajkenet; 4.) Eucharisztia; 5.) a bűnbocsánat; 6.) a Szent Kereszt áldása; 7.) a Szent Kovász.

A fentiekhez némi kiegészítés: az orthodox és miafizita gyakorlatnak megfelelően a bérmálást a keresztséggel együtt szolgálják ki, ezért nem tekintik külön szentségnek. (A kettőt az orthodoxoknál és miafizitáknál is csak később tekintik külön szentségnek.) Az olajkenet a betegek kenete, azonban egészségesen is fel lehet venni amolyan preventív célzattal, de leginkább azért, hogy megerősítsük vele Istenhez való tartozásunkat. A házasság nem szentség, mint ahogy eredetileg a többi egyházban sem volt az, a jegyeseket azonban a Szent Kereszttel áldja meg a pap. (A többi egyházban a későbbiekben ebből alakult ki a házasság szentsége.) Azt látjuk tehát, hogy a káldeus egyházban is minden ugyanaz, mint a többi apostoli egyházban, csak egy kicsit másképp.

Kivétel ez alól a Szent Kovász. Az utolsó vacsorán Tamás apostol a Krisztus által megtört kenyérből a saját részének csak a felét fogyasztotta el, a másik felét eltette. Ebből kovászt készített, amivel a húsvéti eucharisztikus kenyeret sütötte meg, amelyből ismételten félre tett egy részt a következő év Húsvétjára. Minden évben annyi kenyeret készítenek, hogy ne csak az Eucharisztiához legyen elég, hanem ahhoz is, hogy félretegyenek belőle kovásznak a következő Húsvétra is. Ily módon a káldeus egyház eucharisztikus kenyere fizikai valójában is visszavezethető Jézus Krisztushoz!

Dióhéjban ennyi lenne az, amit az Egyház szentségi jellegéről tudni kell. Legközelebb ott folytatom, ahol ez a szentségi jelleg megszűnik, és reményeim szerint el is jutok a felician által felvetett konkrét kérdésig. Nem győzöm azonban hangsúlyozni: itt most egy óriási szakadék tátong. A szakirodalom általában "a nagy skizma" névvel illeti az 1054-es orthodox-katolikus egyházszakadást. Hát ha az volt a nagy skizma, akkor mi a "giga skizmáról" fogunk beszélni.