A Nagyböjt közeledésének első nyoma már öt vasárnappal kezdete előtt megjelenik. Ezen a vasárnapon az Evangéliumi olvasmány Zákeusról, a vámszedőről szól. Elbeszéli, hogyan vitt Krisztus üdvösséget a bűnös ember számára, és milyen döntő módon változtatta meg életét, egyszerűen azért, mert "szerette volna látni, hogy ki az a Jézus" (Lk 19, 3). A vágy és az erőfeszítés, hogy meglássuk Jézust, ez a Nagyböjt Húsvét felé vezető útjának és egyben üdvösségünknek a kiindulópontja.

A következő vasárnap a Vámos és a farizeus történetének van szentelve. Ennek középpontjában két ember áll, akik fölmentek a templomba imádkozni. Az egyik a farizeus, aki valóban tisztességes, igaz és vallásos ember volt, a másik a vámszedő, aki teljes egészében bűnös, mert becsapta az embereket. Az első, jóllehet valóban igaz ember volt, dicsekedett Isten előtt és Krisztus szerint ezzel ítéletet vont magára. A második, jóllehet valóban bűnös ember volt, Isten irgalmáért esedezett, és miután ezt elnyerte, megigazulva ment haza (Lk 18, 9-14). Azon kell itt elgondolkodnunk, hogy sem a farizeus vallásos buzgósága, sem pedig a vámszedő bűnbánata önmagában nem hozhat számunkra üdvösséget. Hanem arra kell törekednünk, hogy Krisztus tanításának a fényében olyannak lássuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk, és irgalomért esedezzünk.

A harmadik Nagyböjtöt előkészítő vasárnap a Tékozló Fiúról szól. Hallva Krisztus példabeszédét Isten megbocsátó szeretetéről nekünk is "magunkba kell szállnunk", észre kell vennünk, hogy "távoli vidékre" kerültünk, messze az atyai háztól, és vissza kell térnünk Istenhez. A Mester pedig arról biztosít bennünket, hogy az Atya örömmel, boldogan fogad majd bennünket. Csupán "útra kell kelnünk, el kell mennünk", be kell vallanunk, hogy saját hibánkból, bűnös módon, nagy szakadék választ el bennünket attól a "háztól", ahová valójában tartozunk (Lk 15, 11-24).

A negyedik vasárnap a Húshagyó vasárnap, mert ez az utolsó nap a Nagyböjt előtt, amikor még húst ehetünk. Krisztus példabeszéde jelenik meg előttünk az Utolsó Ítéletről (Mt 25, 31-46). Ez a vasárnap arra emlékeztet bennünket, hogy nem elég csupán meglátni Jézust, és látni önmagunkat, hogy milyenek is vagyunk, nem elég tékozló fiak módjára Istenhez jönnünk. Hanem fiaivá kell válnunk úgy is, hogy követjük Krisztust, egyszülött isteni Fiát, hogy Krisztust vesszük észre és szolgáljuk minden embertársunkban. Üdvösségünk, végső ítéletünk tetteinktől függ majd, és nem csupán szándékainktól, vagy Isten irgalmától, személyes együttműködésünktől és engedelmességünktől függetlenül.

"Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg." (Mt 25, 35-40)

Nem csupán imádság és böjt révén, nem csak "vallásos gyakorlatok" által üdvözülünk, hanem azáltal, hogy az embereken keresztül Krisztust szolgáljuk. Ez az a cél, amely felé végsősoron minden vallásos érzület, minden imádság irányul.

Végül, a Nagyböjtöt megelőző utolsó napon, Vajhagyó vasárnap, vagy a Megbocsátás vasárnapján Ádámnak a paradicsomból való kiűzetéséről énekelünk. Azonosítjuk magunkat Ádámmal, siratjuk a teremtés kezdetén megvolt szépségünk, méltóságunk és örömünk elvesztését, bánkódunk a bűn és a romlás fölött. Ezen a napon halljuk az Úr tanítását is a böjtről és a megbocsátásról, és úgy akarjuk kezdeni a Nagyböjt idejét, hogy megbocsátunk egymásnak, hogy így Isten is megbocsáthasson nekünk. Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket. (Mt 6, 14-15)

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor 

Az istentiszteletek Húsvéti körének van szentelve két különleges liturgikus könyv: a Böjti Triódion és a Húsvéti (szó szerint a "Virágos") Triódion, melyet Pendikosztárionnak is nevezünk. E könyveket azért hívjuk Triódionnak, mert ebben az időszakban az istentiszteletek során gyakran "három ódát" énekelünk.

A Pünkösdöt követő vasárnapok és hetek szolgálatait tartalmazó könyv az Oktoichosz, mely szó szerint "nyolc hangot" jelent. Az Oktoichosz tartalmazza a hét minden egyes napjának a szolgálatát. A vasárnap mindig Krisztus Feltámadásának van szentelve. Szerdán és pénteken Krisztus szenvedésére és keresztre feszítésére emlékezünk. A hétfői szolgálatok középpontjában a "Testnélküli Hatalmak", az angyalok állnak. A keddi nap Keresztelő Szent János emlékének van szentelve. Csütörtök az Apostoloknak és Szent Miklósnak, szombat pedig Isten Szülőjének és az elhunytakról való megemlékezésnek.

A hét minden napján, az Úr Napja, vasárnap előestéjétől kezdve, az istentiszteleteknek ugyanaz a zenei dallama, a "hangja". A szolgálatoknak is nyolc változata van, nyolc különböz  "hangon" (ez magyarázza az Oktoichosz elnevezést), melyek újból és újból visszatérnek az egész év folyamán. Ily módon például a Pünkösd utáni II. vasárnap az első hangot énekeljük, a III. vasárnap a másodikat, a Pünkösd utáni IV. vasárnap a harmadikat, egészen a X. vasárnapig, mely újból az első hangé. A "hangoknak" ez a visszatérő köre az év minden egyes hetére érvényes, jóllehet a böjti időszak közeledtével a hangsúly ismét a Húsvét ünnepének az előkészítésére esik.

Az istentiszteletek Húsvéti és a "Pünkösd utáni hetek" körét kísérik azok az istentiszteletek, amelyeket az Egyház az év egy meghatározott napján egy szentéletű embernek, vagy egy szent eseménynek áldoz. Minden egyes hónapnak megvan a maga liturgikus könyve, a Minea, mely az adott hónap minden napjának a megfelelő szolgálatait tartalmazza. Az egyes napok ünnepélyessége az azon a napon ünnepelt szent vagy esemény fontosságától és népszerűségétől függ.

Tizenkét nagy ünnep van, melyet az egész Egyházban mindenütt megtartanak: Karácsony, Vízkereszt, Az Úr Templomi Bemutatása (melyet az Úr templomi "Fogadásának" is neveznek), Krisztus Színeváltozása, Szűz Mária Születése, Örömhírvétele, Templomi Bevezetése és Elhunyta; a Szent Kereszt Felmagasztalása; a Húsvéti ünnepkörből pedig Virágvasárnap, az Úr Mennybemenetele és Pünkösd ünnepe. A Húsvétot azért nem említjük a tizenkét nagy ünnep között, mert az Egyház kivételes ünnepnek, az "ünnepek ünnepének" tekinti.

Az egyes helyi Orthodox Egyházak az év bizonyos napjait, fontosságuk és jelentőségük szempontjából, külön is kiemelik. Oroszországban például nagy ünnepélyességgel emlékeznek meg Szent Szergiusz napjáról, Görögországban Szent Szpiridonéról, Amerikában pedig Szent Germán ünnepéről. Más ünnepeknek a népszerűsége viszont egyetemes az Egyházban. Ilyen például Szent Péter és Pál napja, Szent Miklós, vagy Szent Mihály Arkangyal ünnepe.

A karácsonyi ünnepi liturgikus kör a Húsvét mintájára épül fel. Negyvennapos böjt előzi meg és utóünnep követi. Szűz Mária Elhunytának és Szent Péter és Pálnak az ünnepét szintén egy hagyományos, rövidebb böjti időszak készíti elő. A legtöbb nagy ünnepet liturgikus előkészület, előünnep előz meg és utóünnepi dicséret követ. Ennek az a jelentősége, hogy az egyházi szertartások már eljövetele előtt felhívják figyelmünket a nemsokára beköszöntő ünnepre, és elmúltával is énekekkel és imádságokkal dicsérik.

A nagy egyházi ünnepek a következők:

Szeptember 8.: Szűz Mária Születése (Kisboldogasszony)
Szeptember 14.: A Szent Kereszt Felmagasztalása
November 21.: Szűz Mária Bevezetése a Templomba
December 25.: Krisztus Születése
Január 6.: Vízkereszt: az Úr Megkeresztelése
Február 2.: Az Úr Bemutatása a Templomban
Március 25.: Szűz Mária Örömhírvétele
Augusztus 6.: Az Úr Színeváltozása
Augusztus 15.: Szűz Mária Elhunyta (Nagyboldogasszony)

A tavaszi napéjegyenlőség és a zsidó húsvét figyelembevételével ünnepeljük:
a Virágvasárnapot: Krisztus Bevonulását Jeruzsálembe,
HÚSVÉT ÜNNEPÉT: KRISZTUS FELTÁMADÁSÁT,
Krisztus Mennybemenetelét és
Pünkösdöt: A Szent Lélek Eljövetelének napját.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor 

Az Imaórák: az első, a harmadik, a hatodik és a kilencedik óra. Ezek az "órák" a reggel hat, kilenc, a déli tizenkettő és a délután három órának felelnek meg. Az imaórák főként olyan zsoltárok felolvasásából állnak, amelyek felidézik Krisztus szenvedésének a nap adott órájához fűződő stációit. A harmadik imaóra egyben a Szent Lélek pünkösdi alászállására is utal.

Az imaórákat kiegészíti a napi vagy az ünnepi tropárion. A Nagy Hét első napjaiban, valamint bizonyos nagy ünnepeken az Evangéliumból is hallunk felolvasást. Azokon a napokon, amikor Szent Liturgiát nem végeznek, a kilencedik óra után a Typikon által előírt zsoltárok szerepelnek. Ez a szolgálat a Szent Liturgia egyes elemeit, mint például a Liturgia zsoltárait, a Boldogságokat és a Hitvallást foglalja magában.

A Lenyugvási istentisztelet az Egyház "vacsora-utáni" szolgálata. A görög és a szláv elnevezések is erre utalnak. Ezt a szolgálatot, amely zsoltárokból és imákból áll, az esti istentisztelet végeztével, az esti étkezést követően végzik. Azokon a napokon, amikor a vecsernyei szolgálat összekapcsolódik a Szent Liturgiával, mint Karácsony és Vízkereszt ünnepének előestéjén, a hajnali istentisztelet előtt a Nagy Lenyugvási istentiszteletet is elvégzik, amely így alkot Virrasztó istentiszteletet. A Nagy Böjt első hetében Krétai Szent András bűnbánati kánonját olvassák a lenyugvási istentiszteleteken.

Az Egyház éjszakai szolgálata az Éjféli istentisztelet. Kolostorokban ezzel a szolgálattal kezdődik a szerzetesek éjjeli virrasztása. Ez a szolgálat zsoltárokat és más istentiszteleteken is előforduló imákat tartalmaz, mint a bevezető imákat, a Triszágion imáit, a Miatyánkot, a tropáriont, stb. Az éjféli istentisztelet témája természetesen az éjszaka, valamint a virrasztás szükségessége. A helyi egyházközségekben ezt a szolgálatot szinte kizárólag csak a húsvéti hajnali istentisztelet előtt végzik, amikor a halott Megváltó ikonját ábrázoló sírleplet beviszik a sírról az oltárba és az oltárasztalon helyezik el.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Ezután hangzik fel a tropárion, kolostorokban pedig a tropárion után minden nap a zsoltárok egy-egy meghatározott csoportját olvassák. Majd ismét a napnak megfelelő énekek következnek. Nagyobb ünnepeken külön magasztalást és zsoltárokat énekelnek, amelyek az Úr Napján Krisztus halottaiból való feltámadását dicsőítik. A főbb ünnepeken és vasárnap az Evangéliumból is hallunk felolvasást.

Az Evangélium után egy hosszú közbenjáró ima következik, amelyet a Kánon követ. A Kánon ódák és felolvasások sorából áll, melyben az énekek alapját ószövetségi témájú dicséretek alkotják. Ezeket Mária éneke, a Magnificat követi (Lk 1, 46-55). A hajnali kis ekténiát követően hangzik fel a Nagy Doxológia. Mielőtt a hívek útra kelnek napi teendőik elvégzésére ismét elhangzik a tropárion.

Az Egyház hajnali istentisztelete alkalmat ad a reggeli zsoltárolvasás és imádság mellett a bibliai dicséretekben, az Evangéliumi olvasmányban és a nap eseményét felelevenítő zsoltárversekben és énekekben való elmélyülésre. A Hajnali istentiszteleten az isteni kinyilatkoztatás és a fény témája áll a középpontban.

 

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Az Orthodox Egyházban minden ima a Szent Háromságot jeleníti meg. A Szent Lélek által, Isten Fián, Jézus Krisztuson keresztül, és az Ő nevében imádkozunk az Atya Istenhez. Istent azért hívjuk a "mi Atyánknak", mert Jézus így tanított és felhatalmazott minket erre. Istent azért szólíthatjuk Atyának, mert a Szent Lélek által Isten fiai vagyunk (Róm 8). Az Egyházban Krisztushoz és a Szent Lélekhez is imádkozunk, azokhoz az Isteni Személyekhez, Akik egyek az Atya Istennel és örökké léteznek a Vele való tökéletes egységben, osztozva az Ő isteni létében és akaratában.

Az Egyházban a szentekhez is imádkozunk, nem ugyanúgy, mint a Szent Háromság Személyeihez, hanem úgy, mint segítőinkhez, közbenjáróinkhoz, társainkhoz az Egyházban, akik már megdicsőültek Istennél, és az Ő színe előtt vannak. Az Isten Országának dicsőségét élvező szentek és az emberi teremtmények között legelső Mária, Istennek Szülője, a Mennyek Királynője, Isten előtti szent közbenjáróink vezetője. A szent angyalokhoz is imádkozhatunk, hogy képviseljék ügyünket Isten előtt.

Az Egyház hagyományos katekizmusa háromféle imát különböztet meg: a kérő, hálaadó és dicsőítő imát.

Egy negyedik fajta imával is kiegészíthetjük a felsorolást, amelyet Isten előtti siralomnak nevezhetünk, amikor kérdésekkel ostromoljuk Istent az élet körülményeiről, létünk értelme felől, különösen valamilyen tragédia vagy lelki zavar idején. A Bibliában igen gyakran találunk példát mind a négy fajta imára.

Az imádkozás nem pusztán az ima szavainak ismétléséből áll. Imák elmondása nem egyenlő az imádkozással. Az imát titokban kell végezni, röviden, rendszeresen, sok szó nélkül, Isten iránti bizalommal, hogy Ő hall minket, és készséggel, hogy megtegyük azt, amit kíván tőlünk (Mt 6, 5-15; Lk 11 és l8; Jn 14-17).

Az Orthodox Egyház követi az Ószövetség gyakorlatát, a nap órái szerint előírt imák elmondását. A keresztényeknek arra kell törekedniük, hogy rendszeresen, reggel, este, étkezések előtt és után imádkozzanak, és végezzék azt a rövid imát is, melyet a nap folyamán bármilyen körülmények között el lehet mondani. Ebből a célból sokan gyakorolják a Jézus-imát: "Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!"

Természetesen, az ima formája másodlagos és egyénenként változhat. Ami igazán fontos, az ima ereje, amely Istenhez emel minket, és megerősít az Ő isteni akaratának teljesítésében. Az otthon elmondott imák különböznek a templomi imáktól, hiszen a személyes ima más jellegű, mint az Egyház közösségi imája. E két fajta ima eltér egymástól, nem szabad összekeverni  ket. Amikor templomba megyünk imádkozni nem azért megyünk, hogy ott saját, személyes imáinkat mondjuk el. Ezeket az imákat otthon, a szobánkban, titokban kell elmondanunk és nem a templomban (Mt 6, 5-6). Ez nem azt jelenti, hogy ne tegyük hozzá személyes gondjainkat, kívánságainkat, bajainkat, kérdéseinket és örömeinket az Egyház imáihoz.

Ezt természetesen megtehetjük, és meg is tesszük. De a templomba azért megyünk el és azért visszük magunkkal nehézségeinket, hogy ott egyesüljünk az Egyház - Krisztus, Istennek Szülője, a szentek - örök imáival, és a mi saját testvéri közösségünk imáival.

A templomban másokkal imádkozunk, ezért vigyáznunk kell arra, hogy mindannyian együtt imádkozzunk, egy testként, egy értelem, egy szív és egy lélek egységében. Még egyszer ki kell hangsúlyozni, ez nem jelenti azt, hogy templomi imáink nem lehetnek személyesek és egyediek, ellenkezőleg, egész lényünket bele kell foglalnunk templomi imáinkba. Az Egyházban azonban mindenkinek a Krisztus Testével együtt végzett közös imába kell bekapcsolódnia, saját egyéniségével, személyiségének egyediségével. Ez az, ami értelmet ad az Egyház imájának, ez gazdagítja, ez teszi széppé, sőt azt is mondhatjuk "könnyűvé". Sok templomi istentiszteletet megnehezít az a tény, hogy elszigetelt egyének imáiból áll, akik csak fizikailag vannak együtt, de nincsenek együtt lelkileg.

Az Orthodox Egyházban a hivatalos istentiszteletek meglehetősen hosszúak. Ez azért van, mert nem csupán imádkozni megyünk a templomba. Hanem azért is, hogy együtt legyünk, együtt énekeljünk, együtt elmélkedjünk a hit értelméről, együtt tanuljunk, és Istennel mindannyian egységbe és közösségbe kerüljünk. Ez különösen érvényes az Egyház Szent Liturgiájára. Ha valaki kizárólag szíve csöndjében akar imádkozni, annak nem szükséges - és tulajdonképpen nem is lenne szabad - ebből a célból elmennie a templomi istentiszteletre. A templomi istentisztelet felépítése nem a csöndes imának szól, hanem Isten egész népének egymással, Krisztussal és Istennel való imádságos közösségének elérését szolgálja.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Az Orthodox Hagyományban úgy tekintenek a szerzetesi elhívásra, mint Isten személyes ajándékára az egyén lelki üdvössége és Krisztus Testének szolgálata céljából. A szerzetesi hivatás Isten hívása személyes bűnbánatra egy kizárólag Neki szentelt életben. A szerzetes vagy az apáca elsősorban az ima és a böjt útján, és a szegénység, tisztaság, alázat, engedelmesség erényeinek gyakorlásával akarja megszerezni a legmagasabb rendű keresztény erényt, a szeretetet.

A keresztény szerzetes általában nem végez külön papi, tanítói, betegápolói vagy szociális dolgozói szolgálatot az Egyházban. A szerzetes rendszerint világi és nem papi személy, és minden kolostorban csak annyi pap teljesít szolgálatot, amennyi szükséges a közösség liturgikus és szentségi életének a biztosításához.

Az orthodox kereszténység történetében számos térítő, tanító és püspök került ki azok közül, akik a szerzetesi hivatásnak szentelték életüket. A püspököket, évszázadok óta, hagyomány szerint a szerzetesek soraiból választják. Ezekre a további elhívásokra azonban úgy kell tekinteni, hogy bennük Isten akarata fejeződik ki Népe iránt, és nem úgy, mint magából a szerzetesi hivatásból fakadó célra vagy szándékra. Valójában egy embernek csak azzal az elhatározással kell belépnie egy kolostorba, hogy bűneit megbánja, szolgálja Istent és megmentse lelkét a szerzetesi aszkézis eszményei szerint. A szerzetessé avatás szertartása nagyon világosan utal erre.

Alaszkai Szent Germán például először a szerzetesi élettel kötelezte el magát, és csak később, lelki atyja áldásával hagyta el magányát és vált nagy térítővé.

A szerzetesség fokozatai

Az orthodox szerzetesi hagyományban négy fokozat van mind a férfiak, mind a nők számára.

Az első a novíciusé, mely az egyházi szóhasználat avatására szerint az engedelmesség fokozata. Ebben az első időszakban az avatására készülő szerzetes egyszerűen a kolostorban él egy lelki atya vagy anya irányítása alatt.

A második a reverenda-viselőé, ami azt jelenti, hogy valakit már hivatalos formában is befogadtak a közösségbe, és joga van arra, hogy viselje a szerzetesek öltözetét, a reverendát. Ezen a fokon a jelölt még nem kötelezte el magát teljesen a szerzetesi élettel.

A harmadik fokozat a kisfogadalom, ami már felavatott szerzetest jelöl. A szerzetes, férfi vagy nő, új nevet kap és viselheti a szerzetesi szhimát (a kereszt jelével ellátott ruhadarabot), a fátyolt és a köpenyt, a mantiát. Ezen a fokon fogadalmat kell tennie arra, hogy a szerzetesi közösségben marad, lelki vezetője és a kolostor elöljárója iránti állandó engedelmességben, akit apátnak vagy főnöknőnek (igumenosz, igumenia) neveznek. Az avatási szertartás, az énekeken és az imákon túl, egy egész sor olyan előírt kérdést is magában foglal, amelyek az elhívás hitelességére, a felnyírásra (a haj megnyírására) és a teljes szerzetesi ruha felöltésére vonatkoznak.

A szerzetesi rend utolsó fokozata a nagyfogadalom, vagy nagy szhima. Erre a végső lépcsőfokra csak igen kevesek lépnek, mert ez a szerzetesi eszmények legszigorúbb követését jelenti, mely rendszerint a világtól teljesen elvonult életet követel, szüntelen imádságban és szemlélődésben. Ennek az utolsó avatásnak a során a szerzetes ismét új nevet kap, és viselheti új megkülönböztető jelét - a nagy szhimát.

Az orthodox hagyományban nincs előírt szabály arra vonatkozóan, hogy egy embernek mennyi időt kell eltöltenie az egyik vagy a másik szerzetesi fokozatban. Ez a körülmény a hivatás hangsúlyozottan személyes jellegével magyarázható. Ezért vannak, akik gyorsan eljuthatnak az avatásig, míg másoknak ez hosszú éveket jelent, de akadhatnak olyanok is, akiket formálisan soha sem avatnak szerzetessé, mégis a szerzetesi közösségen belül maradnak. A döntés, amely a lelki vezető és a közösség elöljárójának a kezében van, minden esetben egyénileg történik.

A szerzetesség fajtái

Jóllehet az Orthodox Egyházban, a Latin Egyháztól eltérően, nincsenek szerzetesrendek, mind egyéni mind közösségi szempontból a szerzetesi élet különböző formái alakultak ki. Általában elmondható, hogy vannak olyan kolostorok, amelyek inkább a liturgikus életre összpontosítanak, mások az aszkézisre, ismét mások a misztikus hagyomány felé hajlanak, vagy a lelki vezetés és a világ felé való nyitottság a jellemzőjük a lelki gondozás és tanácsadás céljából. A szerzetességnek ezek a különféle formái, melyek egyetlen személyt de egy egész közösséget is érinthetnek, nincsenek formálisan előre meghatározva, vagy törvényben lefektetve. Hanem egy szerves fejlődés eredményeként jöttek létre, Isten élő kegyelmének az irányítása alatt.

A szerzetesi élet különféle lelki formái közül három alapvető szervezeti típust lehet kiemelni. Az első a cenobita. Ebben a formában a közösség minden tagja mindent közösen végez.

Lehet idioritmikus, amelyben a szerzetesek vagy az apácák együtt imádkoznak a liturgián, de egyénileg vagy kis csoportokban dolgoznak és étkeznek. Ebben a szerzetesi formában az is elképzelhető, hogy a közösség tagjai külön zsoltároznak, külön végzik a szolgálataikat, és csak az eucharisztikus liturgiára gyűlnek egybe, de erre is csak meghatározott napokon.

Végül a szerzetesség harmadik formája a remeteség, melyben az egyes szerzetesek vagy apácák valódi remeték, más néven anachoréták. Ezek teljes egyéni elzártságban élnek, soha nem vesznek részt a közösség liturgikus imádságában, és itt is csak a legnagyobb ünnepek képezhetnek kivételt. Igen ritkán az is előfordulhat, hogy a Szent Eucharisztiát viszik el a szerzeteshez vagy apácához, aki egész életét magányban tölti.

Ma a nyugati világban élő Orthodox Egyházban csak kevés közösségben élnek hiteles szerzetesi életet. A hagyományosan orthodox országokban a szerzetesség most is virágzik, akkor is, ha a szerzetesek száma, a politikai és a lelki körülményektől függően, jelentősen korlátozódik. Az utóbbi években, különösen az Egyház műveltebb tagjai, megújult érdeklődéssel fordulnak a szerzetesség felé.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A halotti (temetési) virrasztás alapvetően a hajnali istentiszteletre épül. A szokásos Triszágion imákkal és a 91. (90.) zsoltár éneklésével kezdődik, majd egy külön, a halottért mondott nagy ekténiával (könyörgéssel) folytatódik. Az Isten az Úr-t Alliluia helyettesíti, mint a Nagyböjtben, és ezután kerül sor a halotti tropárion eléneklésére.

A halottért elhangzó tropárion és a kondákion, akárcsak a halotti virrasztás többi himnusza, a halál tragédiáján és Isten irgalmán elmélkedik, és örök életet kér annak a számára, aki "elaludt".

“Aki bölcsességed mélységével emberszeret en mindeneket elrendezel, és megadod mindenkinek a hasznára való dolgokat, egyedülvaló Teremtő, nyugosztald a Te szolgádnak lelkét, mert Tehozzád fűzte reménységét, a mi Teremtőnkhöz, Alkotónkhoz és Istenünkhöz.” (tropárion)

“Szentek között nyugosztald, Krisztus, a Te szolgádnak lelkét, ahol nincs fájdalom, sem bánat, sem sóhajtás, hanem örökkévaló élet.” (kondákion)

A 119. (118.) zsoltár sorai, melyek -dicséreteikkel és könyörgéseikkel az Istenben való életért - felcsendülnek az elhunyt fölött, az igaz ember verbális ikonját jelenítik meg, akinek teljes bizalma van Istenben, és teljes odaadással és szeretettel ragaszkodik az Isteni Törvényhez - Jézus Krisztus verbális ikonjához. Ugyanez a zsoltár csendül fel Krisztus sírja előtt is, Nagy Pénteken. Ez az a zsoltár, amely az igazságosság és az élet győzelmét énekli meg a gonoszság és a halál fölött.

“Életem a porhoz tapad:
eleveníts meg igéddel! (119, 25)
Fordítsd el tekintetemet,
hogy ne nézzek hiábavalóságra,
a te utadon éltess engem! (119, 37)
Eleveníts meg igazságoddal,
mert vágyódom utasításaidra. (119, 4O)
Intelmeid örökké igazak,
tégy értelmessé, hogy éljek! (119, 144)
Pereld peremet, és válts meg,
ígéreted szerint tartsd meg életemet!” (119, 154)

A teljes zsoltár, a hozzá csatlakozó versekkel és imákkal, a szertartás kánonjának himnuszaival, majd Damaszkuszi Szt. János különleges, temetési énekeivel, egy az életről és a halálról szóló elmélkedést alkotnak. A Feltámadt Krisztus által hozott új életnek a fényében, Aki az Egyházban uralkodik, komoly, oktató intelemként szolgálnak mindazok számára, akik nem vetnek számot azzal az egész tragédiával, amit a bűn és a "zsoldja", a halál jelent.

A halotti virrasztásnak tulajdonképpen az eucharisztikus liturgia keretei között kellene végbemennie, amelynek során a hívők találkoznak a Feltámadott Úrral, és mindazokkal, akik  benne élnek az Élet Országának dicsőségében. Szomorú, hogy az utóbbi időben a halotti virrasztás elveszítette ezt az előkészítő jellegét, és önmagában, az eucharisztikus liturgiától elkülönülve, egyszerűen temetési szertartássá változott, ami nem teszi lehetővé sem magának a virrasztásnak a helyes megítélését, sem pedig az élet értelme, a halál és a feltámadás keresztény szemléletének maradéktalan megmutatását Krisztusban, az Egyházban és az Isten Országában.

Az a tény, hogy a Szt. Liturgia, ha egybe is kapcsolódik a halotti virrasztással, megelőzi azt, és egyfajta fájdalmas dologgá, "gyászmisévé" válik, amelyet az "elhunytért" ajánlanak fel, az utóbbi évszázadok újítása, római katolikus hatásra utal, és ez tovább torzítja a halál keresztény felfogását és tapasztalatát.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Az Egyház papjait a püspök szenteli fel, és ahhoz a közösséghez tartoznak, amelyben szolgálnak. A papi szolgálat ajándékát senki sem kaphatja meg egyénileg vagy személyre szólóan. Püspökétől és saját egyházi közösségétől függetlenül nem rendelkezik "hatalommal", és semmilyen szolgálatot sem végezhet. Minden olyan keresztény közösség oltárasztalán, amelyet papja és pásztora vezet, ott fekszik az a lepel, amelyet antimenzionnak neveznek, és amelyen a püspök aláírása látható. Ez valójában az engedély a közösség számára, hogy egybegyűlhessen, és Isten Egyházaként tevékenykedjen. Az antimenzion nélkül a pap és hívei tevékenysége nem lehet törvényes, egy ilyen közösség cselekedetei nem tekinthetők az Egyház hiteles részének.

Az Orthodox Egyházban nős férfi pappá szentelhető, ha mind ő, mind felesége részéről ez az első házasságuk. Ha viszont felesége meghal, nem nősülhet újra, és ha netán megteszi, nem folytathatja papi szolgálatát. Ha viszont nőtlen férfit szentelnek pappá, az nem nősülhet meg a papi szolgálat megtartása mellett.

 

A diakónusok

Az Egyház diakónusai eredetileg a jótékonyságban és a karitatív munka végzésében segítették a püspököket. Az utóbbi századok óta viszont majdnem kizárólag oltári szolgálatot látnak el, ők segítik az isteni liturgia és más templomi szolgálatok végzését. Napjainkban sokan állandó tisztségként viselik a diakónusi címet, és így végeznek teljes vagy részleges szolgálatot az Egyházban. De a diakónus nemcsak a püspököt és a papot segítheti a liturgikus szolgálatban, hanem nevelési programokat is irányíthat, ifjúsági csoportokat vezethet, kórházakat látogathat, missziós munkát láthat el, vagy a szociális munka szervezője lehet. Ezekben az esetekben a diakónusokat nem feltétlenül a teológiai hallgatók közül választják, hanem közvetlenül a helyi egyházi közösségből. A diakónusok házasságát illetően ugyanazok az egyházi előírások érvényesek, mint a papok esetében.

A püspökökön, papokon és diakónusokon kívül, akik az Egyház fő felszentelt szolgái, az orthodox hagyományban a hypodiakónus és a felolvasó sajátos szolgálatára is van külön áldás. A korai egyházban külön szertartás keretében iktatták be az ördögűző, az ajtónálló, a diakonissza és a laikus prédikátori szolgálatok végzőit. Ez utóbbi szolgálatot néhány helyi egyházban még ma is gyakorolják. Hasonlóképpen sok egyházban ma is külön szertartás keretében áldják meg és iktatják be az Egyház laikus szolgálattevőit, mint például az egyháztanács tagjait, a hitoktatókat, a kórus tagjait és a különböző egyesületek és programok vezető személyiségeit.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor