23. (22.) Zsoltár

Az Úr énnékem pásztorom, nincs semmiben hiányom; 
kövér gyepeken ád helyet tanyáznom. 
Csendes vizekre terel engemet; 
és felüdíti lelkemet. 

S az ő nevéért az igazság ösvényein vezet. 
Ha járok is setétlő völgyeken, 
nem félek semmi bajtól, mert te vagy ott velem. 
A te védőhusángod, a te pásztorbotod: 
bizakodásom nékem ott.

Asztalt terítesz énnekem, 
azok előtt, kik törnek ellenem.
Homlokomat olajjal hízlalod, 
színültig az én serlegem. 

Jóság és kegyelem kíséri 
életem minden napjai sorát, 
S hajlékom lesz az Úrnak hajlékában 
hosszú-hosszú időkön át.

(Sík Sándor fordítása)

Kommentelésben került elő Anthony de Mello S.J. Jézus-imával kapcsolatos írása. Ez érint egy olyan témát is, amiről már korábban ígértem, hogy visszatérek rá; illetve felvet még más kérdéseket is. De Mello írását itt olvashatjátok a lap alján, de ha már ott jártok, a felette lévő Jálics-szöveget is ajánlom figyelmetekbe. Mivel most egy szubjektív írás szubjektív kritikája következik, - Nagy Szent Bazilt idézve - úgy olvassátok a két írást, ahogy a méhek szállnak virágról-virágra: szedjétek össze a nektárt, és hagyjátok ott a mérget!

1. De Mello arra utal, hogy a Jézus-ima gyakorlata a hindu mantra hatására alakult volna ki. Én úgy sejtem, hogy a kulturális kapcsolatok és kölcsönhatások népek, birodalmak, vallások között sokkal intenzívebbek voltak régen, mint ahogy ma azt gondoljuk. De a Jézus-ima nem kulturális import. A szüntelen imádkozás Jézus tanítása. A Jézus-ima útja történelmileg is viszonylag jól rekonstruálható: a Szentföldről a Szkétéi sivatagba, onnan a Sianaira, majd Áthoszra, tovább Oroszországba és onnan mindenfelé. Idegen hatás tudományosan sem igazolható.

Kétségtelenül nagy a hasonlóság a Jézus-ima recitálása és a mantrázás között, de ennek más oka van. A szemlélődésben (kontemplációban) az ember teste, tudata és tudatalattija vesz részt valamilyen módon. Márpedig testünk, tudatunk és tudatalattink kultúrától függetlenül azonos. (A tudat és tudatalatti tartalma persze rendkívül eltérő lehet, de maga a tudat mint olyan, és a tudatalatti mint olyan azonos.) Mint ahogy ugyanúgy használja minden ember a lábát a járásra, a szemlélődésben is csak hasonlóan tudjuk használni a testünket és az elménket.

2. De Mello a Jézus-imát egyfajta önszuggesztióként interpretálja. Nem tartozom azok közé, akik a Jézus-imával kapcsolatban mindent a Szentléleknek tulajdonítanak. Nem csak a természetfeletti létezik, hanem a természetes is. A teremtett világban is számtalan lehetőség rejlik, amiket messze nem használunk ki, különösen mi, modern nyugati emberek nem. Egyetértek de Melloval, hogy az imának (nem csak a Jézus-imának) természetes hatása is van, nem csak természetfeletti. Például akár az önszuggesztió.

De nem szabad itt leragadni. Az imával igenis a természetfelettit kell megragadni. A Jézus-ima, olyan mint egy ikon: egyszerre több dimenzióban működik. Az ikon egyfelől elénk vetít egy evangéliumi eseményt, illetve Isteni vagy emberi személyt. De ezt a szintet meghaladva fel is tárja témájának a teológiai hátterét, és még ezt a szintet is meghaladva bevonja a szemlélőt az "üdvösségbe". Ha az ikon áldásos sugárzásának (közvetítő szerepének) csak a legalsó szintjét vennénk figyelembe, nem lenne több egyfajta "biblia pauperumnál", és lényeges spirituális lehetőségektől fosztanánk meg magunkat. Ugyanez vonatkozik a Jézus-imára is: ha csak önszuggesztiónak tekintjük, akkor az is marad. Sokat fog javulni tőle az életünk, de Istenhez nem jutunk közelebb.

3. Jézus-ima vagy saját egyéni fohász? A keleti kereszténységben általában a Jézus-ima valamelyik változatát recitálják. A nyugati hagyományra más fohászok jellemzőek, sőt, a saját, személyes fohász keresése-megtalálása is jellemző. De Mello is ezt a hagyományt képviseli. Ez majd úgyis külön téma lesz egyszer, most csak egy rövid megjegyzést teszek. Én a Jézus-ima mellett foglalok állást. A Jézus-ima az egész Evangélium lényege, költőibben szólva szíve vagy ha úgy tetszik ikonja. Szemlélődéskor nem figyelünk a szavak jelentésére. De nem csak szemlélődni, hanem elmélkedni is kell időnként az imáról. Erre pedig nincs is alkalmasabb a Jézus-imánál, mivel lényegre törő, ugyanakkor kifinomult teológiája van. Ha saját imát választunk, az szemlélődésre minden bizonnyal tökéletes lesz. Azonban nem biztos, hogy elmélkedéskor olyan mély dimenziókat tud majd föltárni az Örömhírről, mint a Jézus-ima. Mindezek mellett közel kétezer év ima-tapasztalata áll a Jézus-ima mögött.

4. A rózsafüzér, mint szemlélődő ima. Nem értek ezzel egyet, de tudok esetről, amikor működik. Mindenekelőtt Boldog II. János Pál is "szemlélődő imának" nevezi a rózsafüzért apostoli levelében, de a szöveget olvasva kiderül, hogy mást ért alatta, és a rózsafüzér elmélkedő imádáság. Nem tudom már melyik (talán bencés) szerzetes könyvében olvastam, hogy ő a rózsafüzért (is) használja szemlélődő imaként. Szerzetesnél működhet: aszkézisben él és naponta egy misét és hét imaórát imádkozik végig. Más a spirituális kondíciója, mint nekünk világiaknak. Mi inkább hallgassunk János Pálra, és elmélkedjünk a rózsafüzéren.

5. Önállóan vagy tanítóval? Ez is külön téma lesz majd egyszer. Most csak annyit, hogy De Mello azt írja, hogy az imát "ne engedjük le" a szívünkbe, mert ilyen-olyan negatív következményei lehetnek Hacsak nem egy tapasztalt mester felügyelete mellett. Bevallom nem tudok mit kezdeni a "leengedni" kifejezéssel. Ezt nem lehet tudatosan sem siettetni, sem visszatartani. Kitartó gyakorlás után ez tőlünk és minden tudatosságtól függetlenül bekövetkezik, vagy éppen nem következik be. Szóval ezt én nem értem.

6. Végezheti-e keresztény hívő más vallások lelkigyakorlatát? Egyik korábbi írásomban már felvetődött a téma, és azt ígértem visszatérek rá. De Mello mintha kissé meghökkentően fogalmazna a hindu mantrákkal kapcsolatban: "Ha hasznosnak találod ezeket a formulákat, én nem tétováznék Urunk Jézus Krisztusra való alkalmazásukban. Ezek a kifejezések ugyanis joggal illetik meg őt. Ő az igazi Krisna, az igazi Visnu és az igazi Rama." 

Feltételezem ezt nem nekünk, hanem az indiaiaknak tanácsolja de Mello. (Ha mégsem, akkor pardon!) Olyanoknak, akik már megtették az első lépést a kereszténység felé, de még nem szánták rá magukat a másodikra. Vagy olyanoknak, akik már keresztények, de megtartották hindu vallásukat is. Ázsia-szerte vannak vidékek, ahol magától értetődő, ha valaki több vallásnak is hódol. Nem lehet ott könnyű misszionálni... 

Kérdés most az, hogy hívő keresztény végezheti-e más vallás lelkigyakorlatait? A kérdésre ugye a zsigeri válasz a határozott "nem!". 

Na de akkor mi lenne de Mello nyájával, ha nem a fenti tanácsot kapják? Gondolnának a mantrázás után valaha is Krisztusra, ha a megtiltják, hogy a Krisna-mantra közben Reá gondoljanak? 

Korábbi írásomban Hugo Enomiya-Lasalle S.J. példáját idéztem fel: ő Japánban élve rendszeresen gyakorolta a zent, és arról számol be, hogy ezáltal elmélyült a katolikus hite. Talán maradt volna inkább távolabb Istentől, mert az úgy keresztényibb? Persze, hogy nem!

Vagy például ki szabad-e mondani, hogy "Dicsőség legyen Istennek"? Igen. Ki szabad-e mondani többször is? Igen. Azt is ki szabad mondani, akár többször is, hogy "Hála legyen Istennek", vagy azt, hogy "Isten a leghatalmasabb"? Igen, igen, igen. De ha ezt 3 x 33-szor mondom ki, akkor a teszpihet, az iszlám olvasót imádkoztam el. Szóval most akkor mi van?

Félretéve most a Katekizmust, a hittantanárt és Kitudja Mitszóla szomszédot, más szempontból közelítem meg a kérdést. Ennek a blognak a hétköznapi hészükhia a címe, azt próbálja körüljárni, hogy hogyan valósíthatunk meg nyüzsgő, zajos, felszínes környezetünkben egy nyugodt, csendes, elmélyült belső világot. 

Ehhez mindenekelőtt minden csapongástól mentes nagyfokú összeszedettség szükségeltetik, az élet minden területén. Különösen a hitélet, vagy lelki élet területén. Ami azt jelenti, hogy nem csak vallások között, de saját valláson belül is egyféle lelkiségnél kell megmaradni.

Ez persze nem szerzetesi örökfogadalom, idők során változhat. És nem is kell görcsösen ragaszkodni hozzá, lehet, sőt, időnként rendkívül hasznos kiruccanni más irányba is. De tudatosítani kell, hogy ezek csak kirándulások, üdítő kitérők egy hosszú úton, és visszatérni a sajátunkhoz.

Ha valami oknál fogva nem csatlakozunk egyetlen közösséghez, vagy lelki irányzathoz sem, kialakíthatunk egy saját, "testreszabott lelkiséget" is. Bár ezeket általában az Élet (Jn 14,6) hozza magával. Erről valószínűleg még lesz szó.

Nagy Szent Bazil (330-374) egyik hasonlatával kezdtem írásomat. Nemrég, január 1-én volt az ünnepe a görögkatolikus egyházban. Több teológiai munkát írt, hozzá fűződik a bizánci rítus Bazil-liturgiája, ő írta a meg a keleti szerzetesség reguláját.

A fenti méhecskés-nektáros hasonlattal egy nagyon kiélezett vita végére tett pontot. Abban az időben nagyon sok keresztény az antik (pogány) irodalom megsemmisítését követelte. Bazil volt az, aki mértékletességre intette a népet.

"Kijelentette, hogy a görög klasszikusok tanulmányozása még a Szentírás jobb megértését is elősegítheti! A klasszikusok olvasása hozzájárulhat a keresztény ember lelki, szellemi tökéletesedéséhez. Az olvasáshoz azonban szükség van keresztény szempontra, ha ez megvan, a pogány írók műveinek olvasása nem lehet ártalmas." (Vanyó László) 

Korábbról van egy elmaradásom. Az alapfogalmak tisztázásánál addig eljutottam, hogy van az elmélkedés; erre épül, de annak meghaladása a szemlélődés. A szemlélődés a keresztény hitélet egyik legfontosabb eleme. Tehát ha egy keresztény szemlélődik (közkeletű, de helytelen kifejezéssel élve: meditál) az nem valami démoni befolyás, hanem ellenkezőleg, üdvös dolog.

Amivel most folytatni kéne, az az, hogy a keresztény szemlélődés hogyan viszonyul ahhoz a szemlélődéshez, amit Buddha tanított. Ugyanaz-e, más-e, ha más akkor nagyon más vagy csak épphogy, és jobb-e vagy rosszabb?

De előtte néhány linket ajánlok. Aki Buddha tanításának alapjait szeretné megismerni, az legjobban jár, ha itt olvas róla, mert itt közérthető magyar nyelven, idegen szakszavak nélkül teheti ezt meg, és lényegre törően rövidek az írások: első második harmadik negyedik ötödik

Nagyon tanulságos az is, hogy mint vélekednek azok a keresztény szerzetesek, akik hosszú ideig Ázsiában élve személyesen is megismerték-megtapasztalták Buddha tanítását. Nemeshegyi Péter S.J. a buddhista és keresztény lelkiséget hasonlítja össze egy rövid, olvasmányos tanulmányban, ezt feltétlenül olvasásra ajánlom. A zenről ír Hugo Enomiya-Lassalle S.J. és Thomas Merton O.C.S.O. is, ezek azonban már könyv hosszúságúak.

Fölöttébb érdemes lenne megvizsgálni a kérdést egy harmadik kívülálló, az objektív tudományosság szemszögéből is. De előbb találkozunk az Apokalipszis Lovasaival, mint azzal a szponzorral, aki ilyen témájú tudományos kutatásokat finanszírozna, erről tehát lemondhatunk. Természetesen fontos lenne a másik érintett fél, Buddha követőinek a véleménye is, de ők hallgatnak. Számukra ez a kérdés nem kérdés. A "tudat felszabadítása a tökéletes éberség által" szempontjából a dolognak körülbelül annyi a jelentősége, mint annak, hogy a szomszédbácsi tésztával eszi-e a halászlét, vagy kenyérrel.

És máris ott állunk egy kafkainál abszurdabb perben - na jó, a szentimentálisak kedvéért: békítőperben - ahol a másik fél nem szólal meg, a (békítő)bíró pedig el sem jött. Mi pedig csak mondjuk a magunkét, mondjuk, mondjuk, mondjuk és mondjuk (v.ö. ezzel) és önhatalmúlag a bíró szerepét is eljátsszuk. No ebből a szerencsétlen helyzetből indulunk.

De most már tényleg jöjjön az érdemi rész. Azzal mindenki tisztában van, hogy a keresztény szemlélődés egy meghitt személyes kapcsolat a személyes Istennel. Az is közismert, hogy Buddhánál nincs meg ez a kapcsolat. Az lenne tehát a kérdés, hogy az Istennel való szemlélődés azonos-e vagy különböző az Isten nélküli szemlélődéssel. Mielőtt elhamarkodottan rávágnánk a magától kínálkozó választ, járjuk körbe a dolgot.

A Buddhizmus Isten-nélkülisége (vagy még általánosabban: istennélkülisége) nem azt jelenti, hogy Buddha és tanítványai tagadnák az Istent. Egyáltalán nem. Buddha se nem állítja, se nem tagadja Isten létét, egyszerűen mással foglalkozik. Ő egyedül csak "a tudat felszabadítása a tökéletes éberség által" módszerét hagyta örökül. Hogy Istennel vagy Isten nélkül szabadítjuk fel a tudatunkat, ránk bízza. Az sem érdekli, hogyha elértük a Tökéletes Tiszta Tudat állapotát, akkor látjuk-e színről színre az Istent, meghalljuk-e Igéjét, esetleg a világmindenség végtelenjével válunk eggyé, vagy egész egyszerűen csak Vagyunk.

Keresztény szemszögből sem értelmezhető a kérdés. A hitét megélő keresztény Istent keresi, Isten kegyelmében él, Isten nélkül semmit sem tesz. Vele van a munkaértekezleten, a metrón és fogmosáskor. Szemlélődéskor is vele van, nem is tudna nélküle szemlélődni. Az előfordulhat, hogy a hétköznapi életben egy-egy pillanatra elfelejtkezünk Istenről, mondjuk ha kifut a leves. De szemlélődéskor vagy más lelki gyakorlatkor soha.

Egy hívő keresztény számára nem létezik "buddhista meditáció". Ő akkor is Krisztussal van, ha egy Buddha-szobor előtt lótusz-ülésben szemlélődik. Szeress, és tégy amit akarsz - mondja Ágoston. Akár még egy Buddha-szentélybe is elmehetsz meditálni - de csak ha "Szeretsz"! Enomiya-Lasalle Japánban megismerte és gyakorolta a zent. Ez nem térítette el, sőt, éppen ellenkezőleg, megerősítette saját katolikus hitében. Tehát itt sincs semmi démoni dolog. (Hogy miért nem ajánlatos mégsem ezt az utat követni, az szerintem egyértelmű, de a közeljövőben írok róla.) 

Most ott tartunk, hogy miután körbejártuk a témát, visszajutottunk oda ahonnan elindultunk, nem kaptunk választ a kérdésre. "A szó üres edény és te körbesétálsz a peremén". Nem, nem Buddha. Cseh Tamás - Bereményi Géza. Hamarosan tehát egy újabb kérdésfeltevéssel folytatom és talán le is zárom ezt a szálat.

Sevillai Szent Izidor (latinul Isidorus Hispalensis, spanyolul San Isidoro de Sevilla; 556 – 636. április 4.) ókeresztény író, egyháztanító. A Sevilla érseki székében őt követő Sevillai Szent Leander testvére.

633-ban ő elnökölt a IV. toledói zsinaton. Termékeny íróként több, a középkorban népszerű enciklopédikus munka megírása fűződik a nevéhez. Cassiodorus művei mellett közkedvelt tankönyvekként használták írásait, amelyeket a közérthető megfogalmazás mellett világos okfejtés is jellemzett.

II. János Pál pápa Sevillai Szent Izidort nyilvánította az internet és a tudomány és a technika után érdeklődők védőszentjének 1999-ben. Egyházi ünnepe április 4-én van. (wiki)

Jézus maga mondott tanítványainak arról "egy példabeszédet hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni." (Lk 18,1)  Ezt a tanítást komolyan vették az első keresztények, Szent Pál is írja a tesszaloniki közösségnek, hogy: "Szüntelenül imádkozzatok!" (1Tessz 5,17)

Szüntelenül imádkozni csak rövid imával lehet, ha azt a rövid imát szüntelenül ismételjük. Ez az ima Jézus Krisztus neve, "mert más név nem is adatott az embereknek" (ApCsel 4,12). Jézus maga is mondja: "bármit kértek az én nevemben, én megteszem azt" (Jn 14,13).

Tanítványai ezt meg is tapasztalhatták. Amikor közeledett Jézus a kolduló vak Bartimeushoz, az "elkezdett kiáltozni : Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" (Mk 10,47) Jézus pedig látóvá tette őt.

Bartimeus fohásza lett a Jézus-ima egyik alapja. A fohász Péter tanúságtételével egészült ki: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" (Mt 16,16). 

Az ima a vámos és farizeus történetéből ismert vámos őszinte, bűnbánó imájával teljesedik ki: "Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!" (Lk 18,13)

A Jézus-ima az Evangélium gyümölcse.

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, ...!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, ...!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj ...!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj ...!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, ...!

Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, ...!

Uram, Jézus Krisztus, ...!

Uram, Jézus Krisztus, ...!

Uram, ...!

Uram, ...! 

...!

...!

Démonológiában túlképzett hittestvéreink hajlamosak exorcistáért kiáltani, ha meghallják, hogy egy keresztény meditál. Azt képzelik, hogy ez ördögtől való szinkretizmus, amolyan "2 in 1" kutyuléka a vallásoknak. A kereszténység lassú, de biztos elbuddhistásítása, aminek végső célja az lenne, hogy a mi boldog mennyei öröklétünk angyalkástól-felhőcskéstől szertefoszoljon a nirvána semmijében. A buddhisták pedig még egyszer utoljára elégedetten megdörzsölik kezüket (tululú, úgykellett, úgykellett, káposztábahúskellett), majd pedig utolsóként ők is távoznak a semmi kapuján.

Erről persze szó sincs. A kereszténységben első pillanatától az utolsóig mindig is jelen volt-van-lesz a meditáció, méghozzá a lelki élet egyik legfontosabb elemeként. Hosszadalmas lenne itt kifejteni, de ha Krisztus az Ige - vagy ha úgy tetszik a Logosz - ez nem is lehet másképp.

A zavar abból támad, hogy ez a fajta meditáció, ez nem azonos azzal a meditációval, sőt, majdnem pont ellenkezője annak a meditációnak; ugyanakkor nálunk is létezik az a meditáció is, csak nem úgy hívják; sőt ha lehet mondani még fontosabb az a meditáció, mint ez a meditáció, mert az a meditáció amit úgy hívnak hogy meditáció, az csak az előszobája annak a meditációnak, amit nem úgy hívnak. Ugye, megmondtam, hogy zavar támad. 

A latin meditáció kifejezés magyarul elmélkedést jelent. Ez egy ízig-vérig racionális tevékenység, "a hit igazságainak és parancsainak logikusan következtető, személyes megfontolása." Ez az egyházi értelmezése a szónak, és nem szorul magyarázatra, hogy a hitéletünk lényeges eleme - kellene, hogy legyen.  

Buddha tanításának követői teljesen mást értenek meditáció alatt. De hogy kerülnek ők a képbe? Egész egyszerűen úgy, hogy a köznyelv nem azt érti meditáción, amit az Egyház, hanem azt amit a Megvilágosodott tanított Indiában, félezer évvel Krisztus előtt. Nem csak a magyar nyelvre igaz ez, hanem az összes nyugati nyelvre. Indiában természetesen nem a latin kifejezést használták. Páli nyelven úgy mondják, hogy satipatthána, és magyarra úgy lehetne átültetni, hogy "az éberség rögzítése".

A latin és a páli fogalom ellentétes. A latin értelmezés racionális koncentrációt feltételez, a páli pedig, az "éberség" egy racionalitást kizáró koncentrációt. A latin dinamikus (gondolatainkat továbbgondoljuk), páli statikus (az éberséget rögzítjük). Hogy miért alakult az úgy, hogy ugyanaz a szó két egymással ellentétes fogalmat jelöl, nem tudom. Mindenesetre a "meditáció" kifejezés világszerte elterjedt, és nem az értendő alatta amit eredetileg a latinban jelent, hanem az (vagy valami olyasmi), amit páli nyelven satipatthánának mondanak.

De létezik a satipatthánával közel azonos módszer a kereszténységben is. A kontempláció, magyarul szemlélődés, mely az "igazság megragadásának csendes, többnyire szótlan, racionális megfontolások nélküli állapota" mely során az ember "megtapasztalja Isten hallgatását a világban". "A szemlélődés nem a klauzúrás szerzetesek és remeték sajátja, hanem az igazság megismerésének egyik útja mindenki számára." "Az élet felgyorsulása a 20. sz. végére háttérbe szorította a szemlélődést, s ez az élet minőségének romlásához, hajszoltsághoz és a lelki betegségek terjedéséhez vezetett." - írja a Katolikus Lexikon. Tehát a szemlélődés is hitéletünk lényeges eleme - kellene hogy legyen.

Összegezve az eddigieket, a keresztényeknél létezik egyszer az elmélkedés, azaz a meditáció, mely előfeltétele a másiknak, a hitélet magasabb fokának, a szemlélődésnek, latinul a kontemplációnak. Buddha követői pedig az "éberséget rögzítve" szemlélődnek, de mi nyugatiak erre a szemlélődésre nem a kontempláció, hanem érthetetlen módon a meditáció kifejezést használjuk, ami ugye eredetileg pont a másik módszert jelenti. A további zavarok elkerülése érdekében érdemes a magyar elmélkedés és szemlélődés kifejezéseket használni. No meg amúgyis érdemes.

Három téma vetődött most fel, amelyik mindegyike külön-külön értekezést igényel. Tekintsük úgy, hogy ezzel adós vagyok.

1. A szemlélődésnek számos más, sokszor nagyon költői elnevezése is van a keresztény hagyományban. Ezek azért is fontosak, mert ezek szépen körülírják azt, amit leírni lehetetlen. Ezt csak szavak nélkül, """megragadni""" lehet - tripla macskaköröm, mert ahogy egyik sem, úgy ez sem a megfelelő szó. Isten szava a Csendesség Igéje.

2. Azt írtam, hogy az elmélkedés a szemlélődés előfeltétele, illetve más megközelítésből a szemlélődés az elmélkedés meghaladása az Istenhez vezető úton. Ez már a fentiekből is belátható, de érdemes vele foglalkozni, mert a kettő egymáshoz való viszonya adott, de más hagyomány kötődik hozzá a nyugati, és más a keleti kereszténységben.

3. És végül van még a kemény dió, a darázsfészek, a gordiuszi csomó, a fából vaskarika vagy akár az ördöglakat, kinek mi, tetszése szerint: mi a viszonya az "éberség rögzítésének" a szemlélődéshez? Lefordítom a Blikk-olvasók számára is: Jézus Krisztus vs. Sákjamúni Buddha.