Emlékeznünk kell itt arra, hogy a negyven napos időszak számos esetben jelenik meg a Bibliában és a befejezettség, teljesség időtartamát jelöli. (Teremtés 7, 17; Kivonulás 16, 35; 24, 18; Bírák 3, 11; 1Sámuel 17, 16; 1Királyok 19, 8; Jónás 3, 4; Máté 4, 2) Jézus a szenvedése utáni negyvenedik napon mennybe ment, hogy dicsőségben az Isten jobbjára üljön. (ApCsel 1, 9-11; Márk 16, 19; Lukács 24, 51) Krisztus mennybemenetele, feltámadása után, fizikai szempontból is végső búcsút jelentett e világtól. A Messiás, az Üdvözítő e világba szóló küldetésének ünnepélyes befejezését. Dicsőséges visszatérését az Atyához, aki elküldte Őt erre a földre, azzal, hogy elvégezze azt a munkát, amelyet rá bízott. (János 17, 4-5) ...felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták  Őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. (Lukács 50-52)

Az Egyház, más ünnepekhez hasonlóan, nem pusztán Krisztus élete egy eseményének a felidézéseként ünnepli a mennybemenetelt. Magát a mennybemenetelt sem úgy kell felfognunk, mint egy olyan, emberrel kapcsolatos természetfölötti eseményt, aki lebegve az ég felé emelkedik, majd eltűnik a szemünk elől. A Szentírás hangsúlyozza Krisztus fizikai távozását e világból és megdicsőülését Istennel az Atyával, és azt a nagy örömet, melyet tanítványai éreztek, amikor megkapták a Szent Lélek ígéretét, akinek azért kellett eljönnie, hogy az Úr jelenlétét biztosítsa számukra, és képessé tegye őket arra, hogy tanúi legyenek a föld végső határáig. (Lukács 24, 48-53; ApCsel 1, 8-11; Máté 28, 16-20; Márk 16, 16-19)

Az Egyházban a Krisztusban hívők ugyanezt a valóságot ünneplik meg, azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus távozása e világból érettük és minden emberért történt. Az Úr azért távozik, hogy megdicsőüljön Istennel az Atyával, és magával bennünket is megdicsőítsen. Azért megy el, hogy "helyet készítsen számunkra" és bennünket is magával vigyen Isten jelenlétének a boldogságába. Azért megy el, hogy utat nyisson minden embernek "az igazi képmásába", a "nem emberkéz alkotta szentélybe... magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk". (Zsid 9, 24) Azért megy el, hogy elküldje a Szent Lelket, aki az Atyától származik, aki tanúságot tesz róla és evangéliumáról e világban, azáltal, hogy hatalommal jelenvalóvá teszi Őt tanítványai életében.

A mennybemenetel ünnepi liturgikus himnuszai mindezt megéneklik. A Szent Liturgia antifonjainak versei a 47., 48. és 49. zsoltárból származnak. Az ünnep tropárionja, melyet a Kis Bemenetnél énekelünk, az Áldozás után újra felcsendül:

"Mennybe mentél dicsőséggel Krisztus Istenünk, megörvendeztetvén tanítványaidat, a Szent Lélek ígéretével; Bizonyságot nyertek azok a Te áldásod által, hogy Te vagy az Istennek Fia, a világnak Megváltója." (Tropárion) "Betöltvén a rólunk való gondviselést, és a földieket az égiekkel egyesítvén, mennybe mentél dicsőséggel Krisztus Istenünk, el nem válva egyiktől sem, hanem távozás nélkül köztünk maradva, és így kiáltva azokhoz, kik szeretnek Téged: Én vagyok tiveletek, és senki ellenetek." (Kondákion)

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.