Miután a tanítvány kellő mértékben begyakorolta a helyes testtartást, napokkal, de talán inkább hetekkel később Szeráfim atya új feladatot ad neki: "Elmélkedj úgy, mint a pipacs!"

Szeráfim atya most sem ereszti bő lére a magyarázatokat és instrukciókat: nem észbeli tudást akar átadni, hanem a megtapasztalásra akarja rávezetni a tanítványát. Érdemes megjegyezni, hogy az orthodoxia ebből a szempontból közelebb áll a keleti, nem keresztény spirituális hagyományokhoz, mint a nyugati kereszténység racionalitásához.

Octogon.jpgA "pipacsként elmélkedés" a tudatunk előkészítése a szemlélődésre, egyfajta attitűd kialakítása. A tanítvány, mint pipacs, a következő négy fontos dolgot tapasztalja meg:

- A pipacs a Nap felé törekszik, növekedésének van egy határozott iránya. Ugyanígy a szemlélődésnek is kell hogy legyen egy irányultsága. Ez pedig nem más, mint a keresztény élet célja és lényege: a theózisz, azaz az átistenülés.

- A pipacs virul. "Legyen ez az Eucharisztia örömömre, egészségemre és vigadozásomra..." - imádkozzák orthodoxok és görögkatolikusok Szentáldozás után. A pipacs virulása ez az "öröm, egészség és vigadozás" ami az Istennel való találkozás kegyelmi ajándéka, és amely megszenteli életünket. Az Eucharisztiában testileg vesszük magunkhoz Krisztus testét, a szemlélődés során pedig spirituális síkon tapasztaljuk meg Istent.

De ne értsük félre! A pipacs a Nap felé nő, de sosem fog fölérni odáig. Ugyanakkor mégis virul, mert a napsütésben van. Ezen a szinten is megtapasztalunk már valamit Isten végtelen kegyelméből, de ez nem valami nekünk névre szóló, személyes juttatás, nem egy extra bónusz nyeremény. Ez Istennek az általános, mindenre és mindenkire kiterjedő szeretete; mely mint ahogy a Nap az égen, mindenhova egyformán sugárzik. Rajtunk múlik, hogy kijövünk-e a napsütésre sütkérezni vagy maradunk az árnyékban. Ezen a szinten mindössze annyi történik, hogy már kijöttünk az árnyékból a szabad ég alá, Felé fordítottuk az arcunkat, de még nem kerültünk Hozzá közelebb, és még csak nem is beszélünk egymással.

- A pipacs úgy érzi, a Nap illatozást vár tőle. Márpedig mint tudjuk, a pipacsnak nincs illata. Isten azt várja tőlünk, hogy hozzunk áldozatot, tegyünk erőfeszítéseket és lépjünk tovább, kerüljünk egy újabb lépéssel közelebb Hozzá, mert pipacsként sosem fogunk tudni az Ő kedvére illatozni.

- A pipacs mulandó és törékeny. Még a szűkszavú Szeráfim atya is fontosnak tartja, hogy erre fölhívja a figyelmet. A törékenység alázatra, a mulandóság pedig a jelenidő fontosságára, az "itt és most" megragadására figyelmeztet bennünket.

Ez a szint tehát a tudat előkészítése, egy helyes tudati attitűd kialakítása a szemlélődéshez. Itt már megjelenik Isten is - a tudatunkban. Természetesen amúgy is jelen van; mint mindig, most is itt van velünk, de ezen a szinten még nem kerülünk Hozzá közelebb, mint porszívózáskor vagy autóvezetéskor. Ezen a szinten mindössze az történik, hogy saját magunkban tisztázzuk az Istenhez való viszonyunkat.

De hogyan is tegyük ezt meg? Szeráfim atya tanítványa ült, mint egy hegy és elmélkedett mint a pipacs, hosszú napokon, talán heteken át. Mi viszont, nagyvárosi remeték és hétköznapi hészükhaszták, naponta ha egy-egy órára ki tudunk szakadni a világ forgatagából hogy leüljünk Isten elé. Mi két módon tehetjük ezt meg, mindkettő igencsak ajánlott.

ablak.jpgAz egyik az elmélkedés (meditáció), mely során újra és újra átgondoljuk Istenhez fűződő viszonyunkat, a meditáció tárgyát képező aktuális aspektusból. Az elmélkedést nem kell feltétlenül összekötni időrendben a szemlélődéssel, de fontos, hogy hasonló intenzitással gyakoroljuk. Kétlovas kocsival utazunk: az egyik ló a Kontempláció, a másik a Meditáció, együtt kell hogy haladjanak. (Bár létezik olyan módszer is, például a Lectio Divina, ahol a kettő szorosan egymásra épül.)

Az elmélkedésnek több iskolája alakult ki a katolicizmusban, de mindegyik azonos sémára épül fel. Ennek a lényeges elemei az imádságos előkészület, a tulajdonképpeni elmélkedés a kiválasztott témáról, az elmélkedés tárgyának a saját életre való vonatkoztatása, majd elhatározások a jövőre nézve, valamint az imádságos lezárás. (Valamikor majd ezekről, illetve az orthodox módszerről is szó lesz részletesebben).

Az elmélkedésnek számtalan tárgya lehet. Én ezek közül most csak néhányat említek meg, melyek - személyes véleményem szerint - kiemelten fontosak.

- A Jézus-ima. Ha már a Jézus-imával szemlélődünk, ajánlott, hogy időről-időre elmélkedés tárgyává is tegyük. Nagy mélységeket fog föltárni előttünk.

- A Szentírás. Nem szorul magyarázatra. Annyit tennék csak hozzá, hogy különösen jó, ha a napi Evangéliumról, olvasmányról vagy szentleckéről elmélkedünk. Így személyes lelki életünk belehelyeződik a liturgikus esztendőbe és az Egyház közös imaéletébe. Ha úgy alakul, hogy Szentmisén is részt tudunk venni, érdemes mise előtt elmélkedni. Így a mise homíliája értékes szempontokkal egészítheti ki saját elmélkedésünket.

- Rózsafüzér. Az imádságos elmélkedés gyöngyszeme, a katolikus hagyomány kincse, nagyszerűen ötvözi az elmélkedést az imádsággal. 

-Zsoltározás. A kolostori imaéletben, keleten és nyugaton a zsoltározás egyaránt központi helyet foglal el. Erre épülnek fel az imaórák is. Keleten a sivatagi remeték és kolostori szerzetesek magánájtatossága is mindössze a Jézus-imából illetve a zsoltárok imádkozásából áll. A Zsoltárok kifejezetten alkalmasak az elmélkedő imádságra. Zsoltáron való elmélkedésnél is érdemes követni a liturgikus előírást, a Szentmise napi zsoltárát vagy a Breviáriumot; ha a bizánci hagyományt követjük, akkor pedig a kathizmák illetve az imaórák rendjét. 

- Elmélkedés ikonok szemlélésével. Mint ahogy az egyik korábbi blogbejegyzés példázza, az ikonok különösen alkalmasak az elmélkedésre. A nyugati kereszténységben, mint ahogy a nyugati kultúrkörben általában, túlsúlyba került életünk verbális aspektusa a nonverbálissal szemben. Ha ikonokról elmélkedünk, egyéb áldásos hatása mellett valamit javíthatunk ezen a megbillent egyensúlyon is. Ez egyébként a szemlélődés szempontjából fontos is lehet.

Röviden tehát a rendszeres elmélkedés az egyik módszer, ami segít szemlélődésünket Istenre irányítani. A másik, amivel tudatunkat előkészítjük, nevezhetjük mondjuk ráhangolódásnak. Ezt közvetlenül a szemlélődéshez kapcsolódóan végezzük.

Miután fölvettük a megfelelő testhelyzetet, röviden ráhangoljuk tudatunkat a szemlélődésre. Több mai szerző, első sorban katolikusok, erre konkrét gyakorlatokat ajánlanak. Általában valamilyen tudati tartalmat idézünk fel, és elidőzünk benne. Oly módon, hogy nem csak gondolatokat ébresztünk, hanem a kapcsolódó érzelmeknek is szabad utat adunk. Felfogható ez egyfajta önszuggesztiónak is, de nem abban az összefüggésben, ahogy ez Anthony de Mello S.J. írása kapcsán korábban már szóba jött.  

A tárgya ennek a ráhangolódásnak is rendkívül sokféle lehet. Mivel a Jézus-imával szemlélődünk, a ráhangolódás szólhat az Istenszülő Szűz Máriáról és az ő "Igen"-jéről.

De elképzelhetjük Rubljov Szentháromság-ikonját is, amint személyesen helyet foglalunk az asztal negyedik oldalán, a számunkra fenntartott helyen.

Átérzehetjük, hogy testünk a Szentlélek temploma, és benne a szívünk Jézus Krisztus áldozati oltára. Felidézhetjük, hogy nemrég részesültünk a Szent Eucharisztiában, amivel testileg eggyé váltunk.

Gondolhatunk a napi Evangéliumra is, mintha mi is az események szemlélői vagy résztvevői lennénk. De felidézhetjük az igehely eszmei mondanivalóját, saját életünkre vonatkoztatva.

A sort a végtelenségig lehetne folytatni. 

Nem szabad azonban arról megfeledkezni, hogy ez csak egyfajta ráhangolódás a szemlélődésre. A célja nem az, hogy magára a szemlélődésre bármilyen konkrét gondolati befolyást gyakoroljon, hanem elsősorban az, hogy könnyebben magunk mögött tudjuk hagyni az aktuális hétköznapi gondolatainkat, érzéseinket, indulatainkat.

Mindezek mellett az imát úgymond jelentőségének teljes tudatában és teljes átéléssel kell imádkozni, folyamatosan a szemlélődés folyamán. A tartalom tudatosítása azonban nem jelent semmilyen gondolati tevékenységet, pontosabban fogalmazva ezt nem a szemlélődés során, hanem már korábban meg kell tenni. A teljes átélésnek is szintén egy mély, belső megélésnek és nem pedig valami emocionális felfokozottságnak kell lennie, ahol a rajongásig vagy az önmarcangolásig korbácsolnánk fel az érzelmeinket. Magában a szemlélődésben semmi gondolatnak, semmi heves érzelemnek helye nincs!

A bejegyzés trackback címe:

https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr13542626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása