Szeráfim atya először a helyes testtartásra, majd a megfelelő tudati attitűd kialakítására vezette rá tanítványát. Most ismét egy nagyon is testi dologra hívja fel a figyelmét: a helyes légzéstechnikára. Bár most sem ad túl konkrét instrukciókat, csak ennyit mond: "Elmélkedj úgy, mint az óceán!"

Mi - nyugati keresztények - szeretjük hangoztatni, hogy a kereszténység nem tagadja a testiséget. Hát a kereszténység valóban nem is, de sokszor megtagadjuk mi magunk. Testünket az imaéletünkben legfeljebb rövid idejű letérdelésre használjuk; egyébként meg igyekszünk úgy csinálni, mintha nem is létezne. És ha valahol szóba jön a légzésritmus és az ima összehangolása, akkor bepánikolunk és exorcistáért kiáltunk, mert az olyan démoni jóga-buddhista izé. Pedig nem.

Szeráfim atya Athosz-hegyi orthodox szerzetes, tanítása ízig-vérig keresztény. Mint ahogy a Filokália szerzői is ízig-vérig keresztények. Szerencsére a keleti kereszténység még őrzi azt a tradíciót, ami a nyugatiból már többé-kevésbé kikopott.

De rá is térek a témára, mert Ádám-Évától kezdem. Háromféle légzéstípust ismerünk, ebből kettőről még a női magazinok és a városi folklór is tud: a hasi és mellkasi légzésről. Harmadik a kulcscsonti, erről maximum az orvosok tanultak, de vizsga után ők is elfelejtették.

Hasi légzésnél belégzéskor a rekeszizom lefelé húzódik, a hasi szervek kidomborítják a hasfalat, ami kilégzéskor értelemszerűen visszahúzódik. Hasi légzésnél a tüdő alsó részét használjuk. Nyugodt légzés, a gyermekek is így lélegeznek. Bár úgymond pozitív hatású légzés, felnőtteknél hosszabb távon önmagában azonban ez is kevés.

A mellkasi légzésnél a bordáink emelkednek illetve süllyednek. Ezzel a légzéssel tüdő középső területét használjuk, ami kisebb mint az alsó, tehát kevesebb oxigénhez jutunk. Mellkasi légzéssel lélegzünk ha szorongunk, feszültek vagy idegesek vagyunk. Ördögi kör, mert ez a légzés inkább növeli, de mindenesetre fenntartja a feszültséget, akkor is, ha a kiváltó ok esetleg már megszűnt. Jó hír, hogy a dolog fordítva is működik (érdemes vele élni): ha idegesek vagyunk és tudatosan hasi légzést végzünk, akkor az idegfeszültségünk csökken, még ha tovább idegesítenek, akkor is.

Kulcscsonti légzésnél a kulcscsont és a felső bordák emelkednek meg, és csak a tüdőcsúcs vesz részt a légzésben. Ez még kevesebb oxigén-felvétellel jár, tehát méginkább ördögi kör. Ilyen légzés még nagyobb idegi feszültség és komoly stressz esetén fordul elő, de paradox módon légszomj is kiválthatja.

Szóval alapból háromféleképpen szoktunk lélegezni: nem igazán jól, nagyon nem jól vagy egyáltalán nem jól. Csoda, hogy még élünk.

Az ideális légzés az úgynevezett teljes légzés, a három kombinációja: hasi belégzéssel indítunk, folytatjuk a belégzést a mellkasi belégzéssel, és befejezzük a kulcscsonti belégzéssel; kilégzés ugyanebben a sorrendben, először a tüdő alsó részéből (hasi), majd a középső (mellkasi) végül a legfelső részéből (kulcscsonti) távozik a levegő. És ezt kéne csinálni percenként 14-18-szor, a nap 24 órájában. De nem így csináljuk.

Éppen ezért nem árt időnként tudatosan légzőgyakorlatokat végezni, különösen szellemi tevékenység előtt vagy közben. (Nem lesz ártalmunkra az sem, ha szemlélődő ima előtt is csinálunk néhány teljes légzést.) 

Amit eddig írtam az amolyan "off topic" volt a miheztartás végett, hogy a most következőket tudjuk mihez viszonyítani. Szemlélődéskor egy negyedik fajta légzést végzünk, ezért szükséges a megfelelő testhelyzet felvétele. Viszont ha a testhelyzet megvan, akkor a levegővételünk szinte automatikusan rááll erre a légzésfajtára; inkább csak tudatosítani kell a folyamatot mintsem korrigálni.

Lényeg az egyenes gerinc; a vállat pedig kihúzzuk: ne görnyedjen előre, de ne feszüljön görcsösen hátra sem, csak annyira húzzuk ki, amennyire ezt a lazaság határain belül meg tudjuk tenni.

Rekeszizom-légzést végzünk, ami azt jelenti, hogy a rekeszizom munkájával szívjuk be a levegőt, de lényeges különbség van a hasi légzéshez képest. Ilyenkor a rekeszizom hátsó része dolgozik intenzívebben, mintha a lélegzetet lefelé és hátrafelé akarnánk szívni, le egészen a keresztcsontunkhoz. (Ez persze csak egy érzet, valójában nem fog odáig érni a rekeszizmunk.) A hasfal ilyenkor nem, vagy csak nagyon minimálisan mozdul, mint ahogy a bordák és a kulcscsont is minimálisan emelkednek. A belégzés az aktív izommunka, a kilégzés pedig spontán elernyedés, nem kell izomból még rápréselni.

Ebben a légzésben döntően csak a rekeszizom dolgozik, de a légcserét tekintve mégis közel olyan hatékony, mint a teljes légzés, amiben viszont a teljes mellkasi izomzat részt vesz. Ugyanakkor éppen azért, mert döntően csak egy izom dolgozik, kevésbé energiaigényes és fárasztó a szervezet egészére nézve. Mondhatni, a rekeszizom-légzést direkte a kontemplációhoz teremtette a Jóisten.

A légzésre is ugyanaz igaz, mint a testhelyzet felvételére: akinek kezdetben nehézségei vannak, az gyakoroljon a szemlélődéstől függetlenül, amíg természetessé nem válik számára ez a fajta légzéstechnika. Addig szemlélődő imádság alatt elég, ha csak megközelíti az optimális légzési folyamatot. Lényeg a lazaság, testben és tudatban egyaránt.

Másik nagyon fontos dolog a légzésritmus. Erről annyit, hogy minél lassúbb annál jobb. De nem szabad erőszakot tenni magunkon, légzésritmusunk olyan, amilyen. Úgyis lelassul magától, ha kitartóan gyakorlunk. Esetleg egy kicsit lassíthatunk rajta, de csak annyit, amennyit még könnyedén tudunk. Véletlenül se legyünk görcsösek!

Néhány vonatkozó adat: felnőtt ember alaphelyzetben 14-18 légzést végez percenként. Ha felvesszük a kontemplációs testhelyzetünket és áttérünk a rekeszizom-légzésre, ez a szám önmagától is jelentősen csökken, akár 10/perc körüli értékre. A mai orthodox lelkiségi irodalom a percenkénti 5-10 lélegzetvételt (illetve értelemszerűen ugyanennyi Jézus-imát) tekinti az optimális ritmusnak. Az orthodox szerzetesek azonban ennél is nyugodtabb tempóban, percenként csak 3-szor lélegeznek a Jézus-imával való szemlélődés közben.

Az "óceán" Szeráfim atya tanításában a harmadik lépcsőfok. Az első kettő még csak előkészület a kontemplációhoz. A "hegy" a testet készítette elő, a "pipacs" a tudatot. Az "óceán" - a légzés fokozata - az már maga a kontempláció. Bizonyos spirituális élmények már az első két fokon is jelentkeztek, de ezen a szinten már Isten Csendje sejlik fel az óceán mélységében, a légzés-szünet pillanatnyi végtelenjében:

"Mindaz, aki figyelmesen hallgatja saját lélegzését, nincs messze Istentől - mondta az öreg Szeráfim. - Figyeld meg, ki van kilélegzésed végén, ki van belélegzésed forrásánál." 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.