Lassan kezd hasonlítani ez a blog egy kereskedelmi tévécsatornához: tele van sorozatokkal. ...És ha ez még mindig nem lenne elég, íme, most kezdek bele egy újabba is. Méghozzá egy olyanba, amely szorosan véve talán nem is tartozik a témához - kicsit távolabbról tekintve azonban mégiscsak.

A nemrég megtartott ökumenikus imahét is ad némi aktualitást a dolognak: katolikus szemszögből nézve kivel is állunk szorosabb, és kivel kevésbé szoros "oikoumene"-ben? Mintha ezen a téren is meglehetősen általános lenne a félreértés. Napjaink felekezeti burjánzásában hogyan is értelmezendő az Egyház "Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli" volta?

Ha baráti beszélgetéskor vagy egy szomszéd blogon, fórumon előkerül az ökumenizmus mint téma, akkor katolikus részről általában elsősorban az úgynevezett történelmi protestáns és esetleg a kevésbé történelmi neoprotestáns felekezetekre, és a feléjük való valamiféle nyitásra szokás asszociálni. Ezzel önmagában még nincs is baj.

A baj ott van, hogy ez az ökumenikus gondolkodás csak ritkán terjed ki az orthodox és más ősi, apostoli alapítású keleti keresztény egyházakra - melyek pedig a katolikus egyháznak sokkal természetesebb szövetségesei, mint a mégoly történelmi protestáns egyházak bármelyike.

Arról már nem is beszélve, hogy sok helyütt tapasztalható az is, hogy az "ökumenikus" tulajdonképpen a "nemzeti"-nek egyfajta fedőnevévé vált. Az éppen aktuális katolikus-református-evangélikus esemény nem ritkán valami magyar-magyar összejövetelt takar, példának okáért egy határon inneni magyar és határon túli magyar közösségi találkozót. Jól kihagyva ebből az állítólagos "ökumenéből" az esetlegesen érintett szerb vagy román orthodox parókiákat, sőt, még az érintett szlovák katolikus közösségeket is, a helyi katolikus cigányságról pedig végképp nem is beszélve. Nem akarok a témafelvetéssel ebbe az irányba elmenni, csak annyit jegyeznék meg határozottan, hogy az "oikoumene" nem a "nemzeti gondolat" szolgálóleánya! 

Az "egyház", mint teológiai fogalom többszintű. Az Egyházat, mint Krisztus titokzatos testét, minden "Krisztusban keresztelkedett" ember együttesen alkotja. Amely emberek azonban különböző felekezetekhez tartoznak, és ezen felekezetek pedig inkább széthúznak, mintsem összetartanak. Az ökumenikus imahét - mint ahogy az köztudott - ezen széthúzást próbálná meg saját lehetőségeinek korlátain belül orvosolni. De az egyháznak és az ökumenének ezzel a spirituális értelmezésével most nem kívánok foglalkozni.

Jézus Krisztus követői, a keresztények, társadalmi szinten nem csak egy szellemi irányzathoz vagy egy vallási mozgalomhoz csatlakoztak. Bár kétségtelen, hogy a kereszténységnek mindig is volt, és kell is hogy legyen egyfajta mozgalmi jellege is.

De mindezek mellett a keresztények egyháza egy nagyonis konkrét, határozottan hierarchikus szervezetként és intézményként jelent meg a társadalomban. Ezt a püspökök köré szerveződő hierarchikus közösségi rendszert maga Jézus Krisztus alapította meg a tizenkét apostol kiválasztásával. Jézus őket személyesen hívta meg tanítványai sorába, míg mások maguktól csatlakoztak hozzá. Ezen számos tanítványa közül ismételten kiválasztotta a tizenkettőt, megjelent nekik a feltámadása után, megígérte és elküldte nekik a Szentlelket. Kereszténynek lenni tehát nem csak abból áll, hogy "Krisztusban keresztelkedtünk", hanem abból is, hogy egy püspök nyájához is kell hogy tartozzunk. Kivéve természetesen, hacsak nem mi magunk volnánk püspökök. 

Az Egyház lélekszáma és ezzel együtt püspökeinek, püspökségeinek száma folyamatosan nőtt. Majd idővel bizonyos differenciálódás is bekövetkezett, különböző rítusok alakultak ki. Megjelentek teológiai különbségek is, és ezek időnként kiválásokhoz, szakadásokhoz vezettek az Egyházon belül. Itt most csak az "Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Anyaszentegyházról" van szó, a gnosztikusok és eretnekek most nem érdekelnek minket. Az összképet bonyolítja, hogy a rítusbéli különbségek és szervezeti különállások nem feltétlenül esnek egybe. Továbbá voltak különböző újraegyesülések is, amik azonban bizonyos értelemben növelték, nem pedig csökkentették a felekezetek számát. Az alábbi ábra meglehetősen leegyszerűsített, a valóság ennél lényegesen bonyolultabb:

Egyetlen dolog van, ami ebben a felekezeti burjánzásban mint valami közös alap, egyúttal mérce és mint vízválasztó Jézus Krisztus kora óta megkérdőjelezhetetlenül jelen van az Egyházban: az apostoli folytonosság, idegen szóval az apostoli szukcesszió. Erre a katolikus teológia nagy hangsúlyt fektet, a szentségtantól a kánonjogig az élet minden területét áthatja, és alapjában határozza meg a katolikus egyház létének mikéntjét és hogyanját. 

Ennek ellenére azonban az tapasztalható, hogy a hívők sokaságában ez a tény nem tudatosult kellően, sőt, sokszor mégcsak nem is ismert. Katolikusként szerethetjük a Károli-féle Biblia-fordítást vagy Szenczi Molnár Albert zsoltárait. Sőt, csinálhatunk ökumenikus esküvőt is, és élhetünk "ökumenikus házasságban" református vagy evangélikus párunkkal. De mindettől függetlenül az indiai malabár vagy malankár egyházak sokkal közelebb állnak - Isten előtt is - a katolikus egyházhoz, mint a protestánsok a szomszéd utcában vagy éppen a hálószobánkban. Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. 

Ma a magyar katolikusok jelentős része abban a helyzetben van, hogy viszonylag jól ismeri az unokatestvéreit (protestánsokat), talán a másod-unokatestvéreit (neoprotestánsokat) is; ugyanakkor az édestestvéreiről (keleti kereszténység) nem tud semmit, sőt, még az ikertestvérének (orthodoxia) is legfeljebb ha a neve eszébe jut... 

Ennek persze megint csak számtalan oka van: kezdve a nyugati ember általános kulturális egocentrizmusától, a közoktatás és a hitoktatás hiányosságain át még sok minden egyéb másig - amivel szintén nem kívánok jelen keretek között foglalkozni.

Ennek az új sorozatnak az a célja, hogy valamicskét bemutassak a kevéssé ismert apostoli folytonosságú (értsd: keleti keresztény) egyházak lelkiségéből és liturgikus hagyományából is. A többivel ellentétben ez nem egy részeiben egymásra épülő sorozat lesz, főleg nem egy egységes szöveg részletekben kiadagolva. Ennek ellenére azért mégiscsak illik valahol az elején kezdeni.

Ameddig első körben feltétlenül érdemes az időben visszanyúlni, az a Pentarchia időszaka. Később természetesen szó kell hogy essék majd apostolok koráról is. A szó a görög pente=öt és arché=szabály szavakból tevődik össze. A kifejezést I. Justinianus bizánci császár (uralkodott: 527-565) vezette be, aki meglehetősen konkrét jogi-szervezeti tartalmat is szánt a fogalomnak. Minket ebből most csak az érdekel, hogy az akkori keresztény világot öt, egyenrangú pátriárka vezette lelki és szervezeti értelemben egyaránt. Az öt patriarchátus központja a Mediterraneum öt akkori legjelentősebb városa volt:

Jeruzsálem: Bár a kereszténység bölcsője, de az öt közül ez lett a legkésőbb pátriárkai székhely.

Róma: Ekkor már nem birodalmi székhely, de továbbra is igen jelentős város.

Konstantinápoly: A Császárság fővárosa.

Alexandria: Az ókor legjelentősebb kulturális központja.

Antióchia: Jelentős keresztény szellemi központ.

Az elkövetkezőkben ezekről a városokról, illetve a fennhatóságuk alá tartozó területekről és keresztény közösségekről lesz szó kicsit bővebben. Az öt egykori pátriárkaság utódegyházaiban áll fenn az apostoli folytonosság, szemben a protestáns és neoprotestáns felekezetekkel, ahol ez megszakadt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.