Szerzetesség

A szerzetesség, jóllehet nem tartozik az Egyház szentségei közé, mivel nem nélkülözhetetlen előfeltétele a keresztény életnek és nem szükségszerű formája Isten Népe létének, fontos szerepet játszott a kereszténység történetében és nagy értéket képvisel az Orthodox Egyházban.

prayer.jpg
Az Orthodox Hagyományban úgy tekintenek a szerzetesi elhívásra, mint Isten személyes ajándékára az egyén lelki üdvössége és Krisztus Testének szolgálata céljából. A szerzetesi hivatás Isten hívása személyes bűnbánatra egy kizárólag Neki szentelt életben. A szerzetes vagy az apáca elsősorban az ima és a böjt útján, és a szegénység, tisztaság, alázat, engedelmesség erényeinek gyakorlásával akarja megszerezni a legmagasabb rendű keresztény erényt, a szeretetet.

A keresztény szerzetes általában nem végez külön papi, tanítói, betegápolói vagy szociális dolgozói szolgálatot az Egyházban. A szerzetes rendszerint világi és nem papi személy, és minden kolostorban csak annyi pap teljesít szolgálatot, amennyi szükséges a közösség liturgikus és szentségi életének a biztosításához.

Az orthodox kereszténység történetében számos térítő, tanító és püspök került ki azok közül, akik a szerzetesi hivatásnak szentelték életüket. A püspököket, évszázadok óta, hagyomány szerint a szerzetesek soraiból választják. Ezekre a további elhívásokra azonban úgy kell tekinteni, hogy bennük Isten akarata fejeződik ki Népe iránt, és nem úgy, mint magából a szerzetesi hivatásból fakadó célra vagy szándékra. Valójában egy embernek csak azzal az elhatározással kell belépnie egy kolostorba, hogy bűneit megbánja, szolgálja Istent és megmentse lelkét a szerzetesi aszkézis eszményei szerint. A szerzetessé avatás szertartása nagyon világosan utal erre.

Alaszkai Szent Germán például először a szerzetesi élettel kötelezte el magát, és csak később, lelki atyja áldásával hagyta el magányát és vált nagy térítővé.

A szerzetesség fokozatai

Az orthodox szerzetesi hagyományban négy fokozat van mind a férfiak, mind a nők számára.

Az első a novíciusé, mely az egyházi szóhasználat avatására szerint az engedelmesség fokozata. Ebben az első időszakban az avatására készülő szerzetes egyszerűen a kolostorban él egy lelki atya vagy anya irányítása alatt.

A második a reverenda-viselőé, ami azt jelenti, hogy valakit már hivatalos formában is befogadtak a közösségbe, és joga van arra, hogy viselje a szerzetesek öltözetét, a reverendát. Ezen a fokon a jelölt még nem kötelezte el magát teljesen a szerzetesi élettel.

szerzetes.jpg
A harmadik fokozat a kisfogadalom, ami már felavatott szerzetest jelöl. A szerzetes, férfi vagy nő, új nevet kap és viselheti a szerzetesi szhimát (a kereszt jelével ellátott ruhadarabot), a fátyolt és a köpenyt, a mantiát. Ezen a fokon fogadalmat kell tennie arra, hogy a szerzetesi közösségben marad, lelki vezetője és a kolostor elöljárója iránti állandó engedelmességben, akit apátnak vagy főnöknőnek (igumenosz, igumenia) neveznek. Az avatási szertartás, az énekeken és az imákon túl, egy egész sor olyan előírt kérdést is magában foglal, amelyek az elhívás hitelességére, a felnyírásra (a haj megnyírására) és a teljes szerzetesi ruha felöltésére vonatkoznak.

A szerzetesi rend utolsó fokozata a nagyfogadalom, vagy nagy szhima. Erre a végső lépcsőfokra csak igen kevesek lépnek, mert ez a szerzetesi eszmények legszigorúbb követését jelenti, mely rendszerint a világtól teljesen elvonult életet követel, szüntelen imádságban és szemlélődésben. Ennek az utolsó avatásnak a során a szerzetes ismét új nevet kap, és viselheti új megkülönböztető jelét - a nagy szhimát.

Az orthodox hagyományban nincs előírt szabály arra vonatkozóan, hogy egy embernek mennyi időt kell eltöltenie az egyik vagy a másik szerzetesi fokozatban. Ez a körülmény a hivatás hangsúlyozottan személyes jellegével magyarázható. Ezért vannak, akik gyorsan eljuthatnak az avatásig, míg másoknak ez hosszú éveket jelent, de akadhatnak olyanok is, akiket formálisan soha sem avatnak szerzetessé, mégis a szerzetesi közösségen belül maradnak. A döntés, amely a lelki vezető és a közösség elöljárójának a kezében van, minden esetben egyénileg történik.

A szerzetesség fajtái

Jóllehet az Orthodox Egyházban, a Latin Egyháztól eltérően, nincsenek szerzetesrendek, mind egyéni mind közösségi szempontból a szerzetesi élet különböző formái alakultak ki. Általában elmondható, hogy vannak olyan kolostorok, amelyek inkább a liturgikus életre összpontosítanak, mások az aszkézisre, ismét mások a misztikus hagyomány felé hajlanak, vagy a lelki vezetés és a világ felé való nyitottság a jellemzőjük a lelki gondozás és tanácsadás céljából. A szerzetességnek ezek a különféle formái, melyek egyetlen személyt de egy egész közösséget is érinthetnek, nincsenek formálisan előre meghatározva, vagy törvényben lefektetve. Hanem egy szerves fejlődés eredményeként jöttek létre, Isten élő kegyelmének az irányítása alatt.

A szerzetesi élet különféle lelki formái közül három alapvető szervezeti típust lehet kiemelni. Az első a cenobita. Ebben a formában a közösség minden tagja mindent közösen végez.

Lehet idioritmikus, amelyben a szerzetesek vagy az apácák együtt imádkoznak a liturgián, de egyénileg vagy kis csoportokban dolgoznak és étkeznek. Ebben a szerzetesi formában az is elképzelhető, hogy a közösség tagjai külön zsoltároznak, külön végzik a szolgálataikat, és csak az eucharisztikus liturgiára gyűlnek egybe, de erre is csak meghatározott napokon.

remete.jpg
Végül a szerzetesség harmadik formája a remeteség, melyben az egyes szerzetesek vagy apácák valódi remeték, más néven anachoréták. Ezek teljes egyéni elzártságban élnek, soha nem vesznek részt a közösség liturgikus imádságában, és itt is csak a legnagyobb ünnepek képezhetnek kivételt. Igen ritkán az is előfordulhat, hogy a Szent Eucharisztiát viszik el a szerzeteshez vagy apácához, aki egész életét magányban tölti.

Ma a nyugati világban élő Orthodox Egyházban csak kevés közösségben élnek hiteles szerzetesi életet. A hagyományosan orthodox országokban a szerzetesség most is virágzik, akkor is, ha a szerzetesek száma, a politikai és a lelki körülményektől függően, jelentősen korlátozódik. Az utóbbi években, különösen az Egyház műveltebb tagjai, megújult érdeklődéssel fordulnak a szerzetesség felé.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A bejegyzés trackback címe:

https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr653786843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.