Temetés

Az Orthodox Egyház temetési szertartása, jóllehet nem sajátosan szentségi istentisztelet, az Isten Népe különleges liturgikus szolgálatainak sorába tartozik.

Az előzőekben már láttuk, hogy az Egyháznak külön szentségi szertartása van az emberi szenvedés megszentelésére, és különleges imákat mond abban az esetben, amikor a halál során a lélek eltávozik a testből. Amikor egy ember meghal, az Egyház különleges virrasztást tart az élettelen test mellett, melyet hagyományosan parastasis-nak vagy panihidá-nak neveznek, és amelyek egyaránt utalnak "őrködésre", "éjjeli virrasztásra".

temetés.jpg
A halotti (temetési) virrasztás alapvetően a hajnali istentiszteletre épül. A szokásos Triszágion imákkal és a 91. (90.) zsoltár éneklésével kezdődik, majd egy külön, a halottért mondott nagy ekténiával (könyörgéssel) folytatódik. Az Isten az Úr-t Alliluia helyettesíti, mint a Nagyböjtben, és ezután kerül sor a halotti tropárion eléneklésére.

A halottért elhangzó tropárion és a kondákion, akárcsak a halotti virrasztás többi himnusza, a halál tragédiáján és Isten irgalmán elmélkedik, és örök életet kér annak a számára, aki "elaludt".

“Aki bölcsességed mélységével emberszeret en mindeneket elrendezel, és megadod mindenkinek a hasznára való dolgokat, egyedülvaló Teremtő, nyugosztald a Te szolgádnak lelkét, mert Tehozzád fűzte reménységét, a mi Teremtőnkhöz, Alkotónkhoz és Istenünkhöz.” (tropárion)

“Szentek között nyugosztald, Krisztus, a Te szolgádnak lelkét, ahol nincs fájdalom, sem bánat, sem sóhajtás, hanem örökkévaló élet.” (kondákion)

A 119. (118.) zsoltár sorai, melyek -dicséreteikkel és könyörgéseikkel az Istenben való életért - felcsendülnek az elhunyt fölött, az igaz ember verbális ikonját jelenítik meg, akinek teljes bizalma van Istenben, és teljes odaadással és szeretettel ragaszkodik az Isteni Törvényhez - Jézus Krisztus verbális ikonjához. Ugyanez a zsoltár csendül fel Krisztus sírja előtt is, Nagy Pénteken. Ez az a zsoltár, amely az igazságosság és az élet győzelmét énekli meg a gonoszság és a halál fölött.

“Életem a porhoz tapad:
eleveníts meg igéddel! (119, 25)
Fordítsd el tekintetemet,
hogy ne nézzek hiábavalóságra,
a te utadon éltess engem! (119, 37)
Eleveníts meg igazságoddal,
mert vágyódom utasításaidra. (119, 4O)
Intelmeid örökké igazak,
tégy értelmessé, hogy éljek! (119, 144)
Pereld peremet, és válts meg,
ígéreted szerint tartsd meg életemet!” (119, 154)

temető.jpg
A teljes zsoltár, a hozzá csatlakozó versekkel és imákkal, a szertartás kánonjának himnuszaival, majd Damaszkuszi Szt. János különleges, temetési énekeivel, egy az életről és a halálról szóló elmélkedést alkotnak. A Feltámadt Krisztus által hozott új életnek a fényében, Aki az Egyházban uralkodik, komoly, oktató intelemként szolgálnak mindazok számára, akik nem vetnek számot azzal az egész tragédiával, amit a bűn és a "zsoldja", a halál jelent.

Olykor kritika hangzik el a halotti virrasztás feltételezett morbiditásával és komorságával szemben; azt mondják, nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a feltámadásnak és az életnek. Ez a virrasztás azonban nem az "utolsó szava" az Egyháznak a halálról. Csupán ünnepélyes szemlélődés a halál tragikus jellege, dermesztő valósága és hatalma fölött, mely a bűnnek és az Istentől való elidegenedésnek a következménye. Mindennek a belátása, mely különösen a mai modern világban oly szembetűnően hiányzik, nélkülözhetetlen előfeltétele Krisztus győzedelmes feltámadása és az embernek nyújtott kegyes ajándék, az örök élet valódi értékelésének és megünneplésének. Kétséges, hogy érthetővé válik-e egyáltalán az Életről szóló keresztény Örömhír egy ilyen előzetes elmélkedés nélkül a halálról.

Így tehát semmi irónia sincs abban, hogy ugyanaz a Damaszkuszi Szt. János, aki az Egyháznak a Húsvét éjjel felhangzó örömteli kánonját írta, az Egyház halotti énekeinek is szerzője, melyek valóban kíméletlenül súlyosak, és - szókimondásuk és realizmusuk tekintetében - mentesek minden megalkuvástól a bukott emberi lét végső sorsa elkerülhetetlen tényének leírásában.

Az életnek mely élvezete marad mentes a bánattól? Mely dicsőség állt meg a földön változatlanul? Mindenek gyengébbek az árnyéknál, mindenek csalárdabbak az álomnál. Egy megmozdulás, és mindezeket a halál követi. Hanem a Te orcádnak világosságában, Krisztus, és a Te szépséged édességében nyugosztald kiválasztottadat, mint embereket szerető. Zokogok és bánkódom, midőn megértem a halált, és meglátom, miként fekszik a sírban az Isten képére alkotott szépségünk, alaktalanul, dicstelenül, ékesség nélkül. Minő csoda! Mely titokzatos dolog történt körülöttünk? Hogyan adattunk át az enyészetnek és keltünk egybe a halállal? Valóban az Isten parancsára, amiképpen megíratott, aki nyugalmat ad az elhunytnak.

A szertartásban, a jelenlegi általános gyakorlat szerint, a kánon és Szt. János himnuszai után, a Boldogságok következnek, a halottért mondott ima-versek kíséretében. Az Apostoli olvasmány a Thesszalonikaiakhoz írt első levélből való (4, 13-17), az Evangéliumi olvasmány pedig Szt. János Evangéliumából (5, 24-30). A prédikáció elhangzása után az "utolsó búcsúcsók" következik, majd az elbocsátó áldás, és végül a szertartást lezáró ének, az "Örök emléket".

Meg kell jegyezni, hogy ez az ének, az általános felfogással ellentétben, azt a könyörgést fejezi ki, hogy Isten emlékezzen meg az elhunytról, mert a Biblia szerint Isten "örök emléke" az, ami életben tartja az embert. A Seol vagy a Hades, az Alvilág a Bibliában az elhunytak birodalma, melyet Abaddon-nak is neveznek, az Isten általi elhagyatottság és elfelejtés állapota. Az "élet-nélküliség" helye, mivel ebben az állapotban senki sem dicsérheti az Urat; az Úr dicsérete viszont az ember életének igazi tartalma és célja, létének egyetlen valódi értelme. Az orthodox temetési himnuszok sorában az utolsó és egyben legnevezetesebb énekben tehát azért imádkozunk, hogy az elhunyt örökké éljen Isten "örök emlékének örök nyugalmában". Mindez pedig Jézus Krisztus feltámadása által válik lehetővé és valósággá, amely - a Halotti Alvilág leigázása az Isteni Igazságosság és Élet ragyogása által. (Lásd 88. zsoltár, Hóseás könyve 13, 14; 1 Korintusiakhoz 15; Efezusiakhoz 4, 9; Filippiekhez 2, 5-11; 1 Péter 3).

koponya.jpg
A halotti virrasztásnak tulajdonképpen az eucharisztikus liturgia keretei között kellene végbemennie, amelynek során a hívők találkoznak a Feltámadott Úrral, és mindazokkal, akik  benne élnek az Élet Országának dicsőségében. Szomorú, hogy az utóbbi időben a halotti virrasztás elveszítette ezt az előkészítő jellegét, és önmagában, az eucharisztikus liturgiától elkülönülve, egyszerűen temetési szertartássá változott, ami nem teszi lehetővé sem magának a virrasztásnak a helyes megítélését, sem pedig az élet értelme, a halál és a feltámadás keresztény szemléletének maradéktalan megmutatását Krisztusban, az Egyházban és az Isten Országában.

Az a tény, hogy a Szt. Liturgia, ha egybe is kapcsolódik a halotti virrasztással, megelőzi azt, és egyfajta fájdalmas dologgá, "gyászmisévé" válik, amelyet az "elhunytért" ajánlanak fel, az utóbbi évszázadok újítása, római katolikus hatásra utal, és ez tovább torzítja a halál keresztény felfogását és tapasztalatát.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A bejegyzés trackback címe:

https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr733785806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.