A lelki élet állomásai (7.)

2012.02.23. 05:12

A lelki élet emelkedő szintjeit már igen korán megkísérelték elkülöníteni egymástól. Nyugaton a három állomás, a tisztító, a megvilágosító és az egyesítő állapot klasszikussá vált. Eredetük azonban keleti, Pszeudo-Dionüsziosztól származik. Szent Baszileiosz és Cassianus kezdőket, haladókat, és tökéletességre jutottakat különböztet meg. Az alexandriaiak és Photikei Diodorosz a keresztények három csoportját említik. A “beavatottakat" vagy “közelítőket" (eiszagogikosz), akik főleg az erényes cselekedeteket gyakorolják (prakszisz). A “közbülsőket" (meszosz), őket a kontempláció (theoria) és a szenvedélyek megfékezése (apatheia) különösen is jellemzi. Végül a “tökéleteseket" (teleiosz), akiknek valódi, átélt ismereteik (theologia) vannak Istenről.

ladder2.jpgE felosztások különböző nevek alatt újra és újra visszatérnek. Többé-kevésbé ki is fejezik az igazságot, de egyikük sem abszolút érvényű. Tudnunk kell, hogy ezek a szintek átjárják egymást. A lélek felemelkedik és visszaesik egyikből a másikba, minden külön törvényszerűség nélkül. Ráadásul a különböző állomások elsősorban a lélek állapotait tükrözik, és nem Isten cselekvéséről adnak “pontos" képet. Emberi létünk néhány sajátos pillanatát mutatják, kevésbé Megváltónk életének “időszakait". Inkább antropo-, mint teocentrikusak. Összefoglalóan, a felosztások kiváló lelki írók álláspontjai, de nem az egyház tételes tanítása.

Felmerül a kérdés: ezek után rálelhetünk-e a lelki élet olyan “útikönyvére", amely hivatalosan kifejezné az egyház véleményét? Amelyik jobban az isteni működésre helyezné a hangsúlyt az úton lévő lélek (in via) pszichológiájával szemben? Nikolaosz Kabaszilasz megmutatja, hol keressük a lelki életnek ezeket az állomásait.

“A krisztusi élet ebben a világból ered és ebből keletkezik. Azonban az eljövendő életben teljesedik be, a végső nap után. ...Isten Fia számára lehetséges, hogy részeltesse barátait Misztériumaiban (szentségeiben), hogy felkészítse őket a végső napra, s átadja számukra, amit az Atyától hallott. De olyan barátokként kell jönniük, akiknek van fülük a hallásra. Utána (Utolsó ítélet) már lehetetlen barátokká lenniük, és megnyitni füleiket ...Erre ez a földi élet az alkalom."

“A keresztségben életet kapunk, hogy Krisztushoz méltón élhessünk. Akkor részesedünk belőle, mikor holtak és romlottak vagyunk, így először életre vezet. A bérmálásban a krizmával való megkenés tökéletesíti azt, aki új életet kapott, isteni energiával táplálja. A Szent Eukarisztia megőrzi és folytatja ezt az életet, mert az Élet Kenyere képessé tesz bennünket, hogy fenntartsuk, amit kaptunk és folytassuk életünkben. Ezért a Kenyérnek köszönhetjük, hogy élünk, s a krizmának, hogy útra keltünk, mióta életet nyertünk a keresztség fürdőjében. ...így élünk Istenben. Életünk súlypontját ebből a látható világból a láthatatlan világba helyezzük, anélkül hogy a helyet megváltoztatnánk: maga az élet és annak módja változik meg. Nem mi voltunk azok, akik Istenhez költöztünk, nem is mi emeltettünk Istenhez. Hanem ő maga volt az, aki hozzánk jött és közénk ereszkedett... Ő maga volt, aki a földre jött és aki visszanyerte eredeti képmását. Ő jött arra a helyre, ahol a nyáj tévelyegve kóborolt... Nem vitt el bennünket innen, helyette mennyeivé tett bennünket, miközben itt a földön maradtunk; s anélkül részesített minket a mennyei életben, hogy az égbe emelt volna. Ellenkezőleg: közelítette hozzánk és így hozta el nekünk a mennyet." (Részletek az Élet Krisztusban c. könyvéből)

Kabaszilasz, mint láttuk, három lényeges szakaszt különít el: a keresztséget, a bérmálást (megerősítés a felkenés által) és az eukarisztia szintjét. És ez már nem magánvélemény. Az ortodox egyház lelkiségét hivatalosan fogalmazza meg a szentségkiszolgáltatás leírása a Szertartáskönyvben (a görög Euchologion, a szláv Trebnyik). A szertartások a hívő életet keresztelésétől haláláig végigkísérik, ezért tekinthetjük a Rituálét a legnagyobb tekintéllyel bíró útmutatásnak a lelki életről. Az a sorrend, ahogyan a szent misztériumokat, a szentségeket tárgyalja, megegyezik a lélek megszentelődésének emelkedő szintjeivel, összhangban az egyház szándékával és tanításával.

Ezért mondhatjuk, hogy a három szent müsztérion, a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia a három fő állomás az Istenhez vezető úton. A többi szentség és szentelmény hozzájuk, illetve szintjükhöz kapcsolódik. A bűnbánat, a szerzetesek kisfogadalma, a második házasság és a betegek kenete a keresztséghez tartozik. Az első házasság, a szerzetesek nagyfogadalma és a papszentelés az eukarisztiához. Az egyházi rend és a király felkenése (a bizánci hagyományban) a bérmálás szentségével is összefügg. Rájuk még visszatérünk.

Nemcsak a szentségek és az ünnepélyes, csaknem “szentségi jellegű" szertartások, de hozzájuk hasonlóan az egyház imaélete, himnuszai, ünnepei, a liturgikus év is e három szentségben fut össze. A szűkebb értelemben vett liturgia, az Úr vacsorája összefoglalja és kifejezi az összes többi szentség jelentését. Eukarisztiánk első részét a katekumenek liturgiájának is nevezik, mert a keresztségre kiválasztottak részt vehettek rajta. A Liturgia anaforája, amely az epiklésziszben, a Szentléleknek az eukarisztikus ajándékokra történő lehívásában éri el csúcspontját, különös módon kapcsolódik a bérmáláshoz, mint a Lélek szentségéhez. A szentmise áldozati része az eukarisztia maga, az Úr Jézus áldozatul felajánlott teste és vére.

Ez azt jelentené, hogy egész lelki életünk mindössze szertartások sora lenne? Nos, különösen itt kell óvakodnunk a káros, szó szerinti értelmezéstől. “A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet" (Jn 6,63). A betű mögé kell hatolnunk, a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia liturgiájának külső, látható cselekedetein túlra, hogy felfogva, befogadjuk azt a láthatatlan kegyelmet, amelyet közvetítenek. E szentségek signumok, jelek. A keresztségben, a bérmálásban és az eukarisztiában kapott kegyelem res, azaz létező valóság, ami ténylegesen ott van a jelek mögött. A jel, bár hordozza, amit jelez, mégis kevesebb nála. A közölt valóság esetünkben a kegyelem, amely után felelősségünk törekedni. Ezt a “három fajta kegyelmet" a három szentségben kapjuk meg, és bizonyos értelemben ezek is táplálják.

Az Úr azonban olyan lelkeknek is megadhatja a kegyelmet, akik külsőleg, jelszerűen soha nem részesülnek a szentségekben. Sőt, fel is élesztheti azokban, akik korábban, szentségi életük során megkapták, de később elveszítették. (Ez történik például a tökéletes bánat felindításakor.) Ehhez a megújításhoz nem szükségképpen társul a szentségi szertartás. A keresztség, Pünkösd és a Bárány vacsorájának kegyelme mindenütt megjelenik, ahol a természetfeletti szeretet jelen van. A keresztség, a bérmálás és az eukarisztia alkotja a lelki élet szövetét.

A Szertartáskönyvben a bérmálás megelőzi az eukarisztia vételét. Vajon miért? Hiszen Pünkösd kegyelmét húsvét kegyelme után kapták meg az apostolok. Talán meglepő, de ez nem teljesen igaz. A legelső húsvét alkalmával ugyanis az apostolok még nem tapasztalták meg húsvét minden kegyelmét. Noha valóban részesedtek az Úr vacsorájában és a feltámadott Küriosz jelenlétének örömében, de még nem osztoztak Krisztus áldozatában. A húsvéti kegyelem teljességét csak életük végén ismerték meg, amikor vértanúságukban csatlakoztak Krisztus áldozatához. Számukra a pünkösd e teljes húsvéti kegyelem szükséges feltétele volt. Éppen úgy, ahogyan a Lélek ajándékai számunkra is szükségesek a teljes eukarisztikus élethez.

A három kegyelem - a keresztségé, a bérmálásé és a húsvéti vacsoráé - az egy és ugyanazon isteni kegyelem három megvalósulása. Soha nem választhatjuk el őket egymástól, csaknem egyidejűek. Amikor az egyház tanításával összhangban egymás utáni szintjeiket megállapítjuk, azt jelenti, hogy a normális és egészséges lélek fejlődésének állomásain, sorrendjüknek és idejüknek megfelelően hol az egyiknek, hol a másiknak kellene kidomborodni.

E három teológiai kegyelmet szimbolikusan elképzelhetjük az ősi Hellász khariszaiként. Ők jelképesen a három grácia, a nagylelkű és gyönyörű szüzek összefonódó csoportja. Ahogyan Seneca fogalmaz, a manibus amplexis, az egybefűzött kezek. Avagy gondolhatunk egy három hangra írott kantátára: amikor egyikük vezérszólam, a másik kettő nem szűnik meg őt kísérni. Az ókeresztény művészetből vett példával mondhatjuk, hogy a keresztség kifejezője az Ichthüsz, az isteni Hal, a pünkösdi kegyelemé a Galamb, a húsvété pedig a feláldozott és győzedelmes Bárány.

De hagyjuk a képeket. Mélyebbre hatolunk, ha megértjük, hogy ez a három fajta kegyelem az Úr életének három mozzanata. A keresztség kegyelme kifejezi kapcsolatát a keresztelésre használt vízzel. A bérmálásé, ahogyan befogadta és elküldte a Lelket, a Vigasztalót. Az eukarisztia kegyelme feltárja szenvedését.

Saját imaéletünk tapasztalataiban Jézus életét csak halovány módon éljük át. A Jordánban alámerítkező Krisztus (aki egyben a bűnbocsátó és gyógyító Krisztus is); a Lelket elküldő Krisztus; Krisztus, aki húsvéti Bárány, sőt, személyes Húsvétunk. Ezek Urunk szemlélendő arcai. Olyan kinyilatkoztatások és belső tapasztalatok, amelyek együtt alkotják a keresztény lelki életét.
 
Lev Gillet: AZ ORTODOX LELKISÉG KÖZPONTI ELEMEI (7.)

A bejegyzés trackback címe:

https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr363538370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.