bazil.jpgKommentelésben került elő Anthony de Mello S.J. Jézus-imával kapcsolatos írása. Ez érint egy olyan témát is, amiről már korábban ígértem, hogy visszatérek rá; illetve felvet még más kérdéseket is. De Mello írását itt olvashatjátok a lap alján, de ha már ott jártok, a felette lévő Jálics-szöveget is ajánlom figyelmetekbe. Mivel most egy szubjektív írás szubjektív kritikája következik, - Nagy Szent Bazilt idézve - úgy olvassátok a két írást, ahogy a méhek szállnak virágról-virágra: szedjétek össze a nektárt, és hagyjátok ott a mérget!

1. De Mello arra utal, hogy a Jézus-ima gyakorlata a hindu mantra hatására alakult volna ki. Én úgy sejtem, hogy a kulturális kapcsolatok és kölcsönhatások népek, birodalmak, vallások között sokkal intenzívebbek voltak régen, mint ahogy ma azt gondoljuk. De a Jézus-ima nem kulturális import. A szüntelen imádkozás Jézus tanítása. A Jézus-ima útja történelmileg is viszonylag jól rekonstruálható: a Szentföldről a Szkétéi sivatagba, onnan a Sianaira, majd Áthoszra, tovább Oroszországba és onnan mindenfelé. Idegen hatás tudományosan sem igazolható.

Kétségtelenül nagy a hasonlóság a Jézus-ima recitálása és a mantrázás között, de ennek más oka van. A szemlélődésben (kontemplációban) az ember teste, tudata és tudatalattija vesz részt valamilyen módon. Márpedig testünk, tudatunk és tudatalattink kultúrától függetlenül azonos. (A tudat és tudatalatti tartalma persze rendkívül eltérő lehet, de maga a tudat mint olyan, és a tudatalatti mint olyan azonos.) Mint ahogy ugyanúgy használja minden ember a lábát a járásra, a szemlélődésben is csak hasonlóan tudjuk használni a testünket és az elménket.

coue.jpg2. De Mello a Jézus-imát egyfajta önszuggesztióként interpretálja. Nem tartozom azok közé, akik a Jézus-imával kapcsolatban mindent a Szentléleknek tulajdonítanak. Nem csak a természetfeletti létezik, hanem a természetes is. A teremtett világban is számtalan lehetőség rejlik, amiket messze nem használunk ki, különösen mi, modern nyugati emberek nem. Egyetértek de Melloval, hogy az imának (nem csak a Jézus-imának) természetes hatása is van, nem csak természetfeletti. Például akár az önszuggesztió.

De nem szabad itt leragadni. Az imával igenis a természetfelettit kell megragadni. A Jézus-ima, olyan mint egy ikon: egyszerre több dimenzióban működik. Az ikon egyfelől elénk vetít egy evangéliumi eseményt, illetve Isteni vagy emberi személyt. De ezt a szintet meghaladva fel is tárja témájának a teológiai hátterét, és még ezt a szintet is meghaladva bevonja a szemlélőt az "üdvösségbe". Ha az ikon áldásos sugárzásának (közvetítő szerepének) csak a legalsó szintjét vennénk figyelembe, nem lenne több egyfajta "biblia pauperumnál", és lényeges spirituális lehetőségektől fosztanánk meg magunkat. Ugyanez vonatkozik a Jézus-imára is: ha csak önszuggesztiónak tekintjük, akkor az is marad. Sokat fog javulni tőle az életünk, de Istenhez nem jutunk közelebb.

3. Jézus-ima vagy saját egyéni fohász? A keleti kereszténységben általában a Jézus-ima valamelyik változatát recitálják. A nyugati hagyományra más fohászok jellemzőek, sőt, a saját, személyes fohász keresése-megtalálása is jellemző. De Mello is ezt a hagyományt képviseli. Ez majd úgyis külön téma lesz egyszer, most csak egy rövid megjegyzést teszek. Én a Jézus-ima mellett foglalok állást. A Jézus-ima az egész Evangélium lényege, költőibben szólva szíve vagy ha úgy tetszik ikonja. Szemlélődéskor nem figyelünk a szavak jelentésére. De nem csak szemlélődni, hanem elmélkedni is kell időnként az imáról. Erre pedig nincs is alkalmasabb a Jézus-imánál, mivel lényegre törő, ugyanakkor kifinomult teológiája van. Ha saját imát választunk, az szemlélődésre minden bizonnyal tökéletes lesz. Azonban nem biztos, hogy elmélkedéskor olyan mély dimenziókat tud majd föltárni az Örömhírről, mint a Jézus-ima. Mindezek mellett közel kétezer év ima-tapasztalata áll a Jézus-ima mögött.

rosary.gif4. A rózsafüzér, mint szemlélődő ima. Nem értek ezzel egyet, de tudok esetről, amikor működik. Mindenekelőtt Boldog II. János Pál is "szemlélődő imának" nevezi a rózsafüzért apostoli levelében, de a szöveget olvasva kiderül, hogy mást ért alatta, és a rózsafüzér elmélkedő imádáság. Nem tudom már melyik (talán bencés) szerzetes könyvében olvastam, hogy ő a rózsafüzért (is) használja szemlélődő imaként. Szerzetesnél működhet: aszkézisben él és naponta egy misét és hét imaórát imádkozik végig. Más a spirituális kondíciója, mint nekünk világiaknak. Mi inkább hallgassunk János Pálra, és elmélkedjünk a rózsafüzéren.

5. Önállóan vagy tanítóval? Ez is külön téma lesz majd egyszer. Most csak annyit, hogy De Mello azt írja, hogy az imát "ne engedjük le" a szívünkbe, mert ilyen-olyan negatív következményei lehetnek Hacsak nem egy tapasztalt mester felügyelete mellett. Bevallom nem tudok mit kezdeni a "leengedni" kifejezéssel. Ezt nem lehet tudatosan sem siettetni, sem visszatartani. Kitartó gyakorlás után ez tőlünk és minden tudatosságtól függetlenül bekövetkezik, vagy éppen nem következik be. Szóval ezt én nem értem.

6. Végezheti-e keresztény hívő más vallások lelkigyakorlatát? Egyik korábbi írásomban már felvetődött a téma, és azt ígértem visszatérek rá. De Mello mintha kissé meghökkentően fogalmazna a hindu mantrákkal kapcsolatban: "Ha hasznosnak találod ezeket a formulákat, én nem tétováznék Urunk Jézus Krisztusra való alkalmazásukban. Ezek a kifejezések ugyanis joggal illetik meg őt. Ő az igazi Krisna, az igazi Visnu és az igazi Rama." 

Feltételezem ezt nem nekünk, hanem az indiaiaknak tanácsolja de Mello. (Ha mégsem, akkor pardon!) Olyanoknak, akik már megtették az első lépést a kereszténység felé, de még nem szánták rá magukat a másodikra. Vagy olyanoknak, akik már keresztények, de megtartották hindu vallásukat is. Ázsia-szerte vannak vidékek, ahol magától értetődő, ha valaki több vallásnak is hódol. Nem lehet ott könnyű misszionálni... 

JM5.jpg

Kérdés most az, hogy hívő keresztény végezheti-e más vallás lelkigyakorlatait? A kérdésre ugye a zsigeri válasz a határozott "nem!". 

Na de akkor mi lenne de Mello nyájával, ha nem a fenti tanácsot kapják? Gondolnának a mantrázás után valaha is Krisztusra, ha a megtiltják, hogy a Krisna-mantra közben Reá gondoljanak? 

Korábbi írásomban Hugo Enomiya-Lasalle S.J. példáját idéztem fel: ő Japánban élve rendszeresen gyakorolta a zent, és arról számol be, hogy ezáltal elmélyült a katolikus hite. Talán maradt volna inkább távolabb Istentől, mert az úgy keresztényibb? Persze, hogy nem!

Vagy például ki szabad-e mondani, hogy "Dicsőség legyen Istennek"? Igen. Ki szabad-e mondani többször is? Igen. Azt is ki szabad mondani, akár többször is, hogy "Hála legyen Istennek", vagy azt, hogy "Isten a leghatalmasabb"? Igen, igen, igen. De ha ezt 3 x 33-szor mondom ki, akkor a teszpihet, az iszlám olvasót imádkoztam el. Szóval most akkor mi van?

Félretéve most a Katekizmust, a hittantanárt és Kitudja Mitszóla szomszédot, más szempontból közelítem meg a kérdést. Ennek a blognak a hétköznapi hészükhia a címe, azt próbálja körüljárni, hogy hogyan valósíthatunk meg nyüzsgő, zajos, felszínes környezetünkben egy nyugodt, csendes, elmélyült belső világot. 

Ehhez mindenekelőtt minden csapongástól mentes nagyfokú összeszedettség szükségeltetik, az élet minden területén. Különösen a hitélet, vagy lelki élet területén. Ami azt jelenti, hogy nem csak vallások között, de saját valláson belül is egyféle lelkiségnél kell megmaradni.

Ez persze nem szerzetesi örökfogadalom, idők során változhat. És nem is kell görcsösen ragaszkodni hozzá, lehet, sőt, időnként rendkívül hasznos kiruccanni más irányba is. De tudatosítani kell, hogy ezek csak kirándulások, üdítő kitérők egy hosszú úton, és visszatérni a sajátunkhoz.

Ha valami oknál fogva nem csatlakozunk egyetlen közösséghez, vagy lelki irányzathoz sem, kialakíthatunk egy saját, "testreszabott lelkiséget" is. Bár ezeket általában az Élet (Jn 14,6) hozza magával. Erről valószínűleg még lesz szó.

Nagy Szent Bazil (330-374) egyik hasonlatával kezdtem írásomat. Nemrég, január 1-én volt az ünnepe a görögkatolikus egyházban. Több teológiai munkát írt, hozzá fűződik a bizánci rítus Bazil-liturgiája, ő írta a meg a keleti szerzetesség reguláját.

A fenti méhecskés-nektáros hasonlattal egy nagyon kiélezett vita végére tett pontot. Abban az időben nagyon sok keresztény az antik (pogány) irodalom megsemmisítését követelte. Bazil volt az, aki mértékletességre intette a népet.

"Kijelentette, hogy a görög klasszikusok tanulmányozása még a Szentírás jobb megértését is elősegítheti! A klasszikusok olvasása hozzájárulhat a keresztény ember lelki, szellemi tökéletesedéséhez. Az olvasáshoz azonban szükség van keresztény szempontra, ha ez megvan, a pogány írók műveinek olvasása nem lehet ártalmas." (Vanyó László) 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr173531261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2012.01.10. 16:40:21

Nem tudom mennyire tudsz angolul, a neten számos orthodox oldal van a Jézus-imáról sok orthodox heszükhaszta tanításával a Jézus-ima kezdeteinek idejéből (is) Valamennyien megjegyzik, hogy egy bizonyos szint után nem szabad vezető nélkül gyakorolni - és itt leginkább arra gondolnak, hogy az ima szavait összehangolod a lélegzeted, később a szívdobbannásod ritmusával. Ez elősegíti a "szívbe való leszállást" Persze hosszú lenne kifejteni, hogy ez alatt pontosan mit is kell érteni, a lényeg hogy ezáltal válik igazán szüntelenné ez az ima, amikor még álmodban is mintegy öműködően folytatódik. Ez összefügg azzal a keresztény alapvető tanítással, hogy az ember igazi énjének, értelmének a központja a szív és nem az agy. Ez minden bizonnyal összefüggésben van a tudatalatti fogalmával, de nem akarok félrevezetni senkit, ehhez sokkal szakavatottabb és tapasztalattal rendelkező emberek kellenének.
Ha nem olvastad volna a Zarándok elbeszéléseit - ez alapmű, a bencés könyvesboltban megtalálható az új kiadása. Másik alapmű, de kicsit nehezebb és nagyon orthodox - Egy éjszaka az Áthosz hegyen (vagy valami hasonló) - szintén a Zöld-S Studió adta ki.

Üdv: Chotki

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2012.01.10. 17:36:40

@Chotki: Hát az angol nem erősségem, de össze tudom puzzlézni amit a google translate kiköp :)

Egy két oldalat én is találtam a Jézus-imáról, meg néhánynak le is mentettem a linkjét. Félek, hogy nem az összesnek.

A két könyvet olvastam. Az egyiket csak kölcsönkaptam, a másikat viszont én adtam kölcsön. Szóval nincs meg egyik sem :)

Chotki (törölt) 2012.01.11. 09:36:06

A www.chotki.eoldal.hu -ra feltehetem a blogodat? Ha már a de Mello idézetet - egyébként örömömre - onnan vetted.
Van ott még egy-két érdekes dolog - pl. a Jézus-ima gyakorlatáról Szt. Ignatij Brianchaninov írása. Fennt van a Zarándok is (bár lehet, hogy szerzői jogokat sértek ezzel, de egy erdélyi (magyar) orthodox honlapról másoltam ki. Korábban a görögkatolikus teológi honlapján is fennt volt. Sajnos azóta levették.

Chotki (törölt) 2012.01.11. 09:36:50

Egyébként köszönöm a visszajelzéseket.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2012.01.11. 09:48:14

@Chotki: Természetesen linkelhetsz az oldaladon, és amúgy is bármit bármit felhasználhatsz a blogról! A szöveg vagy sajátom (használd egészséggel) vagy jelzem az írót. A fotóknál igyekszem cc-licenszeseket keresni, de ez nem mindig teljesül. Olyanokat nem használok, ahol a tulaj direkt jelzi, hogy ne használja föl senki. Én is tervezek majd linkajánlót, de technikai okok miatt még nem működik.

milka1214 2012.07.07. 23:03:33

A Katolikus Egyház nyilatkozata De Melloval kapcsolatban:

Hittani Kongregáció:

Közlemény Anthony De Mello SJ atya írásaival kapcsolatban

Az indiai jezsuita pap, Anthony De Mello atya (1931-1987) jól ismert számos publikációja alapján, amelyek, különböző nyelvekre lefordítva, széles körben elterjedtek a világ számos országában, jóllehet ő nem adott felhatalmazást ezen szövegek mindegyikének közzétételére. Művei, amelyek majdnem mindig rövid történetek formáját öltik, tartalmazzák a keleti bölcsesség bizonyos érvényes elemeit. Ezek segítségül szolgálhatnak az önuralom megszerzésében, a kötelékek és érzelmek áttörésében, amelyek visszatartanak bennünket a szabadságtól, és abban, hogy derűsen nézzünk szembe az élet különböző viszontagságaival. Különösen korai írásaiban, de Mello atya, miközben bizonyos buddhista és taoista lelki áramlatok hatását árulja el, a keresztény lelkiség határain belül marad. Ezekben a könyveiben az imádság különböző formáit tárgyalja: a kérést, a közbenjárást és a dicsőítést, valamint a Krisztus életének misztériumain való szemlélődést, stb.

Csakhogy már ezeknek a korai műveinek bizonyos szakaszaiban, s még nagyobb fokban későbbi publikációiban, észrevehető egy fokozatos eltávolodás a keresztény hit lényegi tartalmától. A kinyilatkoztatás helyébe, amely Jézus Krisztus személyében jött el, Istennek egy forma és kép nélküli intuícióját teszi, egészen addig a pontig, hogy Istenről mint tiszta ürességről beszél. Hogy Istent lássuk, elég közvetlenül a világra tekintenünk. Istenről nem lehet mondani semmit; az egyetlen tudás a nemtudás. Már a létezése után is értelmetlen kérdezni. Ez a radikális apofaticizmus (tagadáselvűség, negatív teológia – K.G.) egészen annak tagadásáig vezet, hogy a Biblia érvényes kijelentéseket tartalmaz Istenről. A Szentírás szavai csak jelzések, amelyek arra szolgálnak, hogy az embert a csöndhöz vezessék. Más részletekben a szent vallási szövegekről való ítélkezés, nem zárva ki a Bibliát sem, még szigorúbbá válik: azt olvassuk róluk, hogy megakadályozzák az embereket saját józan eszük követésében, érzéketlenné és kegyetlenné teszik őket. A vallások, beleértve a kereszténységet, az igazság fölfedezésének legnagyobb akadályai közé tartoznak. Ezt az igazságot azonban a szerző soha nem határozza meg pontos tartalma szerint. Számára egyszerűen fanatizmus azt gondolni, hogy saját vallásunk Istene az egyetlen Isten. „Isten” itt kozmikus valóságot jelent, amely határozatlan és mindenütt jelen van; Isten személyes természetét a szerző nem veszi tudomásul és gyakorlatilag tagadja.

De Mello atya elismerést nyilvánít Jézus iránt, az ő „tanítványának” vallja magát. De Jézust csak egy mesternek tekinti a többiek mellett. Az egyetlen különbség más emberektől az, hogy Jézus „fölébredt” és teljesen szabad, míg mások nem azok. Jézust nem tekinti Isten Fiának, hanem egyszerűen olyan valakinek, aki arra tanít bennünket, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Zavart okoznak továbbá a szerző kijelentései az ember végső rendeltetéséről. Egy helyen a személytelen Istenben való „feloldódásról” beszél, ahogy a só feloldódik a vízben. Különböző alkalmakkor azt olvassuk, hogy halál utáni sorsunk kérdése jelentéktelen; csak a jelen élet érdekes. Ezen élet iránti tisztelet jegyében, minthogy a rossz csupán tudatlanság, nincsenek objektív szabályai az erkölcsiségnek. Jó és rossz egyszerűen elménk értékelése, amelyet ráerőltetünk a valóságra.

Az idézettek alapján érthetővé válik, hogy a szerző szerint minden hit vagy hitvallás, akár Istenben, akár Krisztusban, csak akadálya lehet az igazság személyes megközelítésének. Az Egyház, mivel bálványt csinált Isten szavából a Szentírásban, végül kizárta Istent a templomból. Ebből kifolyólag elvesztette felhatalmazását, hogy Krisztus nevében tanítson.

Jelen Közleménnyel, a keresztény hívők javának védelmében, Kongregációnk kijelenti, hogy a fent ismertetett álláspontok összeegyeztethetetlenek a katolikus hittel, és súlyos károkat okozhatnak.

II. János Pál pápa az alulírott bíboros prefektusnak adott kihallgatáson jóváhagyta ezt a Közleményt, amelyet Kongregációnk rendes ülése fogadott el, és elrendelte közzétételét.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció irodájában, 1998. június 24-én, Keresztelő Szent János születésének ünnepén.

+ Joseph Ratzinger
bíboros, prefektus

+ Tarsicio Bertone, SDB
Vercelli érdemes érseke, titkár

Chotki (törölt) 2012.07.10. 15:29:06

Felnőtt, hitét ismerő keresztény ember a hittani kongregáció véleménye nélkül is tudja, hogy mi egyeztethető össze a hitével és mi nem. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy erre szükség van, főleg azoknak akik mindenhonnan csipegetni akarnak. De Mello-nak azonban vannak jó és használható írásai és nem utolsó sorban prófétai kijelentései is. Ez alatt értsük azt, hogy a próféták mindig önkritikára is sarkallták az intézményes vallásosságot. Ritka kivételtől eltekintve (Dávid és Nátán) mindig üldözték is őket és úgy végezték mint Jézus, vagyis a "hatalom" üldözte őket, mert rámutattak a valóságra és a hamisságra. Ha a Hittani Kongregáció igazán be akarja tölteni a szerepét, akkor figyel arra is, hogy az élet sokszor más mint a tanok és a dogmák. Ezt persze nem lehet jogszabályszerűen megfogalmazni. De Mello számos írása inkább olyan mint Jézus példabeszédei - gondolatébresztő és állásfoglalásra is késztet. Jézus is mindig példabeszédekben tanított - mondja az Evangélium. És azt is, hogy a jót tartsátok meg a rosszat vessétek el. Remélem ezzel nem botránkoztatom meg a kicsinyeket, a nagyok pedig úgyis értik. Őszintén szólva nagyon nehéz az intézményes egyháznak (akár Katolikus, akár Ortodox, akár Protestáns) megőriznie az egyensúlyt a tanítás és a megélt valóság között. Nem szívesen lennék a "tanító tekintély" szószólója. Lényeg, hogy folyamatos önkritika is kell az egyensúlyhoz, nem csak a betű szerinti állásfoglalás. (tudjuk az Ószövetségből és az Evangéliumokból, sőt a történelemből is, hogy ez hova vezethet. Mondom mindezt hívő katolikusként, aki szereti az egyházát, mint pl Szent Ferenc is szerette és életével mégis változtatásokra "kényszerítette", de belülről és nem kívülről.