Az eucharisztikus kánon: az anafora

Ezzel veszi kezdetét a Szent Liturgiának az a része, melyet eucharisztikus kánonnak, más néven anaforának, azaz "felemelésnek, felmutatásnak" nevezünk. Ez az a pillanat, amikor az oltárra felajánlásként odahelyezett kenyér és bor adománya felemeltetik az oltárról Isten, az Atya felé és isteni megszentelésben részesül a Szent Lélek által, aki leszáll, hogy az adományokat Krisztus valóságos Testévé és Vérévé tegye.

anaphora.jpg
Az eucharisztikus kánon alapvető mintája az ószövetségi húsvéti szertartás, amely most teljességre és tökéletességre jut Istennek az emberrel kötött új és örökké tartó szövetségében, melyet Jézus Krisztus, a Messiás, "a mi húsvéti bárányunk" művén és személyén keresztül vitt végbe, aki "már megáldoztatott" (I. Kor. 5.7). Az eucharisztikus anafora ezekkel a szavakkal kezdődik: "Álljunk illendően, álljunk félelemmel! Figyeljünk, hogy a Szent ÁIdozatot békességben felajánljuk." Mire a nép így válaszol: "A békesség irgalmát, a dicséret áldozatát."

A Szent Áldozat maga Krisztus, Istennek Fia, aki Emberfiává lett, hogy felajánlja magát az Atyának a világ életéért. Jézus önmaga a tökéletes és egyedüli békeáldozat, mely elhozza Isten kiengesztelő irgalmát. Kétségkívül ez az értelme "a békesség irgalma" kifejezésnek, mely a legkülönbözőbb nyelvekben zavart okoz a hívőknek a liturgikus év során. Jézus nemcsak a tökéletes békeáldozat, hanem a dicséret egyedül hivatott áldozata, amelyet ember Istennek felajánlhat.
 
Nincs semmi olyan az emberben, ami Isten könyörületességéhez fogható lenne. Nincs semmi olyan, amivel az ember méltó módon fejezhetné ki háláját és dicséretét Teremtője iránt. Ez akkor is így lenne, ha az ember bűntelen volna. Így Isten maga készíti el az ember számára azt, ami az ember legtökéletesebb dicséreti áldozata lesz. Istennek Fia valódi emberré válik azért, hogy az ember ne a saját természetéből mutathasson fel egy olyan valakit, aki maradéktalanul illő Isten szentségéhez és könyörületességéhez. Ez ismét csak Krisztus, a dicséret áldozata.

anafóra.jpg
Krisztus tehát mindent véghez vitt, mindent valóra váltott. Őbenne az Ószövetség egész áldozati rendszere - az ember egyetemes törekvésének a szimbóluma arra, hogy Istenhez méltóvá váljék - elérte beteljesedését. Minden lehetséges felajánlás testet öltött és elvégeztetett Krisztus felajánlásában a Kereszten, Ő a felajánlás a békéért, az engesztelésért, a bűnbocsánatért. Ö a könyörgés, a hálaadás és a dicséret áldozata. Őbenne bocsánatot nyer az ember minden bűne és tisztátalansága. Őbenne teljesül be az ember minden pozitív törekvése. Őbenne, és egyedül benne vezet minden emberi út Istenhez, és minden isteni út az emberhez, mely az egy Szent Áldozásban ölt testet. Egyedül "általa van szabad utunk... egy Lélekben az Atyához". (Ef. 2.18)

A pap ezek után Pál apostolnak a Szent Háromságot megvalló áldásával fordul a hívőkhöz. Ez voltaképpen az egyszerű ószövetségi békesség (salom) üdvözlés nagy gonddal összeállított keresztény formája: "A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, és az Isten Atya szeretete, és a Szent Lélek közössége legyen tivéletek, mindnyájatokkal. (II. Kor. 13.13) A nép így válaszol: "És a te lelkeddel."

Krisztus kegyelme az első. Ez a kegyelem foglalja magában az Isten szeretetének teljességét és a Szent Lélek közösségét. A pap felkínálja Isten népének a Szent Háromság legbenső életének e bőségesen kiáradó teljességét. Ők pedig válaszimájukban azt kívánják, hogy a pap lelkében is legyen "Istennek ez a teljessége".

Az eucharisztikus párbeszéd folytatódik: "Emeljük föl szívünket! - Fölemeljük az Úrhoz. - Adjunk hálát az Úrnak! - Méltó és igazságos imádni az Atyát, a Fiút és a Szent Lelket: az egylényegű és oszthatatlan Háromságot." (Meg kell jegyezni, hogy a nép Méltó és igazságos válaszának a fenti bővebb formája csak a szláv tradíciójú egyházakban használatos, más egyházaknál ez a pár szavas, egyszerűbb és korábbi forma van használatban.)

Amikor az ember Krisztusban fölemeli az eucharisztikus adományokat, szívét is fölemeli. A Bibliában a szív az ember egész létére, életére utal. Az anaforában így az egész ember abba a világba emelkedik föl, ahol most Krisztus ül, az Atya Isten jobbján: "Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafenn vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafenn valókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben." (Kol. 3.1-3)

Az ember a hálaadáson keresztül emelkedik föl Istenhez. Az eucharisztia görögül hálaadást jelent. Kiváltképp az eucharisztikus Szent Liturgia fejezi ki az emberi szív fölemelkedését és hálaadását Isten iránt mindazért, amit az emberért és a világért tett Krisztus és a Szent Lélek által: a teremtésért, az üdvösségért, az örök megdicsőülésért.

Az emberi ősbűn minden bajnak, romlásnak és az ebből következő halálnak az eredete, abban rejlik, hogy az ember nem volt képes hálát adni Istennek. Az Istennel, és  benne az egész teremtéssel való közösség helyreállítása Krisztusban felajánlott hálaadással történik. Jézus az egyetlen, Isten felé valóban hálás, alázatos és engedelmes ember. Őbenne, mint Isten egyetlen Szeretett Fiában, az egyetlen tökéletes Ádámban, minden ember fölemelheti a szívét, és hálát adhat az Úrnak: "Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében" (I. Tim. 2.5-6)

Az Úrhoz felemelt szívvel, az Istennek szóló hálaadással az eucharisztikus kánon így folytatódik:
 
"Méltó és igazságos Téged magasztalni, Téged áldani, Téged dicsérni, Néked hálát adni, Néked hódolni Országod minden helyén; mert Te vagy a kimondhatatlan, felfoghatatlan, láthatatlan, elérhetetlen, örökké való és változtathatatlan Isten, Te és a Te egyszülött Fiad és a Te Szent Lelked. Te a nemlétből hoztál létre bennünket, és amikor elestünk újra fölemeltél minket, és meg nem szűntél mindeneket cselekedni, amíg a mennyekbe föl nem vezettél bennünket, és az eljövendő Országodat nem ajándékoztad nekünk. Mindezekért hálát adunk Néked és a Te egyszülött Fiadnak, és a Te Szent Lelkednek, mindenért, amit tudunk vagy nem tudunk, a velünk nyilván vagy titkon cselekedett jótéteményekért. Hálát adunk Néked ezért a Liturgiáért, amelyet kezeinkből elfogadni kegyeskedtél, bár Előtted arkangyalok ezrei és angyalok miriádjai, a hatszárnyú, sokszemű, lebegő, szárnyas Kerubok és Szeráfok állnak, győzelmi éneket énekelve, kiáltva, harsogva és mondva:

divine.jpg
'Szent, szent, Szent az Úr Szavaoth! Megtelt az ég és a föld a Te dicsőségeddel! Oszanna a magasságban! Áldott, aki az Úr nevében jő! Oszanna a magasságban!'"

Ebben a pillanatban az ember hálaadása Istennek, az Atyának mindazért, amit Krisztus és a Lélek által tett, a Szent Liturgia keretében a csúcspontjához ér. Az ember minden dologról megemlékezik Istenben, és hálás Teremtője iránt. Megemlékezése és hálaadása által Isten Országának valóságos jelenlétébe kerül, az Atya Trónja elé, hogy az angyali karral együtt énekelje a Háromszorszent éneket (Ezs. 6.1-5).

Krisztus és a Szent Lélek által a hit embere lélekben Urához költözik. E világ korlátjai megszűnnek a Krisztusra, az üdvösség beteljesítőjére való hálás megemlékezés által. Ily módon az eucharisztikus ima középpontjába már az az Egyetlen Ember és az az egyetlen este kerül, melynek során Istennek Fia eledelként adta oda magát a hívőkért, áldozati felajánlásként a világ életéért:

"Ezekkel a boldog Hatalmakkal együtt, embereket szerető Uralkodónk, mi is kiáltjuk és mondjuk: Szent és szentséges vagy Te, és a Te egyszülött Fiad, és a Te Szent Lelked. Szent és szentséges vagy, és felséges a Te dicsőséged, aki úgy szeretted a Te világodat, hogy a Te egyszülött Fiadat adtad, hogy senki, aki Őbenne hisz, el nem vesszen, hanem örök élete legyen. Aki viszont eljővén és minden rólunk való gondoskodást teljesítvén, azon az éjszakán, amelyen átadatott - vagy inkább saját maga adta át magát a világ életéért - szent, szeplőtlen és legtisztább kezeibe véve a kenyeret, hálát adván, megáldván, megszentelvén és megtörvén azt, szent tanítványainak és apostolainak adta, mondván:

'Vegyétek, egyétek; ez az Én Testem, amely érettetek megtöretik a bűnöknek bocsánatára.'
 
Hasonlóképen a kelyhet is, miután megvacsorált, mondván:
 
'Igyatok ebből mindnyájan; ez az Én Vérem, az Új Szövetség Vére, amely érettetek és sokakért kionttatik a bűnöknek bocsánatára.'

Megemlékezvén tehát arról az üdvözítő parancsolatról és mindenről, ami érettünk történt - a keresztfáról, a sírról, a harmadnapi feltámadásról, a mennybemenetelről, a jobbon való ülésről, a második és dicsőséges újra eljövetelről. Tieidet a Tieidből Néked ajánlva fel mindenestől és mindenekért."

Amikor a pap ezekhez az utolsó szavakhoz ér - melyek azt hirdetik, hogy mindaz, amit az Atyának felajánlunk már az Övé, hiszen minden teremtmény, az egész teremtés az Övé, Egyszülött Fiával és a Szent Lélekkel együtt, akik teremtetlenek és isteniek - az eucharisztikus adományokat az ég felé emeli. Ezzel azt jelzi, hogy a hivő keresztények Urukkal együtt felemeltettek Isten Országába. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe el őt értünk... az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.

Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. (Zsid. 9.24-10.14)

anaphora4.JPG
Menny és föld most eggyé forr és megtelik Isten dicsőségével. Elmúlt korok és még eljövendő korok eggyé válnak. Az éjszaka, a vacsora, a keresztfa, a sír, a harmadnapi feltámadás, a mennybemenetel, a második és dicsőséges újra eljövetel... mind eggyé olvad a Szent Liturgia eucharisztikus pillanatában. Az ember olyan szent közösségbe kerül Istennel, mely "nem e világból való". Idő és tér mindenféle korlátja végképp át van törve. Am megosztottság minden fala végleg le van bontva. Az ember bűnei Krisztusban bocsánatot nyertek, minden tisztátalansága le van mosva, romlása helyre van állítva. Halandó természete visszakapta halhatatlanságát Istenben. Teremtett emberi mivolta betelt a Szentséges Háromság teremtetlen Istenségével.

Immár az marad hátra, hogy mindez a Szent Lélek lehívása révén megpecsételődjék.
 

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Szeretet és Hit

A Szent Liturgia további folytatásának két feltétele van, melyet a hívőknek teljesíteniük kell: a szeretet és a hit ünnepélyes kifejezése, ami a keresztény élet lényegéhez tartozik, e nélkül nem lehetséges önmagunk felajánlása és a közösség Istennel. Ezért ekkor ez a felhívás hangzik el az oltárból: "Szeressük egymást, hogy egyetértésben valljuk..." A mondatot a hívő nép folytatja: "Az Atyát és Fiút és Szent lelket, az egylényegű és oszthatatlan Háromságot."

szeretet.jpg
A szeretet az élet fundamentuma. Az alapvető keresztény igazság. Szeretet nélkül nincs élet, nincs igazság, nincs Istennel való közösség, mivel Az Isten Szeretet (1 Jn. 4, 8. 16). Jézus Krisztus azt tanította, hogy az egész Ószövetség és a Próféták az Isten és a felebarátunk iránti két nagy parancsolattól függ, és ehhez hozzátette az Ő saját "új parancsolatát": tanítványai úgy szeressék egymást, ahogyan Ő szerette őket (Jn. 13, 34). A Szent Liturgia során ezért a keresztények szüntelenül hallják a felhívást a szeretetre. A liturgiában e szeretet látható kifejezése a szolgálatot végző papok békecsókja, mely egykor természetesen a hívők között is szokásban volt. E szeretet nélkül a liturgia nem folytatódhat.

A szeretetre való felhívás után hangzik el a Hitvallás. A "Hiszekegy" elmondását vagy eléneklését hagyományosan hangos felszólítás vezeti be: "Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyeljünk!" A felszólítás a templom bejárati ajtóira vonatkozik, és nem az ikonosztázion ajtaira, mint egyesek vélik, és arra figyelmeztet, hogy minden katekumennek és az áldozásban nem részesülőnek el kell távoznia, ezután pedig már senki sem léphet be és senki sem hagyhatja el a liturgikus közösséget.

E felszólítás történeti indoka nem csak az volt, hogy a rendet biztosítsa a templomban, hanem az, hogy a Hitvallást csak azok mondhassák el, akik ezt ünnepélyesen elmondták megkeresztelkedésük alkalmával, és továbbra is megvallották az Egyház életén belül. A Hitvallásnak az elmondása a Szent Liturgia során azt jelenti, hogy az Egyház egyes tagjai hivatalosan elismerik és elfogadják saját keresztségüket, bérmálásukat és Krisztus Testéhez való tartozásukat.

hitvallás.jpg
A Hiszekegy elmondása - a hozzá nagyon hasonló, áldozás előtti hitvallás kivételével - az egyetlen olyan rész a Szent Liturgiában, ahol egyes szám első személy használatos. A liturgia során a közösség végig többes szám első személyben imádkozik. Csak ezen a ponton szól minden személy vallomása önmagáért, személyes hitéért: "hiszek..." Egyetlen személy sem tud hinni a másik helyett. Mindenkinek saját hitét kell képviselnie. Az a személy, aki hisz Istenben, Krisztusban, a Szent Lélekben, az Egyházban, a keresztségben, az örök életben, egyszóval az a személy, aki megvallja és elfogadja a keresztségben megvalósult tagságát az Egyházban, jogosult arra, hogy részt vegyen a Szent Liturgiában. Az, aki ezt nem tudja megtenni, nem tud részt venni benne. Egyszerűen nem lehet képes rá, mivel ez a sajátos hit egyben sajátos követelmény az Orthodox Egyházhoz való tartozás és a Szent Liturgiában való részvétel szempontjából. E hit nélkül a liturgia folyamata nem mehet tovább. Általa - hivatalos elismerése révén a Hiszekegy eléneklésével vagy elmondásával - a liturgikus cselekmény folytatódhat.

Szokásban van, hogy a papság "legyezi" az eucharisztikus adományokat a Hiszekegy éneklése alatt. Ez a legyezés eredetileg tiszteletadás volt a földi császár iránt a bizánci korszakban, ami az idők során részévé vált az egyház liturgiájának, és a Mennyei Király Jelenléteivel" szembeni tiszteletet fejezte ki Népe körében, nevezetesen az Evangéliumos Könyv és az Eucharisztikus Adományok iránt. (Vannak egyházak, ahol a ministránsok különleges liturgikus legyezőket, "ripidionokat" visznek magukkal, valahányszor kiteszik vagy körbeviszik az Evangéliumos Könyvet és az Eucharisztikus Adományokat.)
 

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

 + + +       + + +       + + +   

A fenti, szvasztika-rajzolatú ikonon a Nikaia–konstantinápolyi hitvallás szövege olvasható, egyházi szláv nyelven. (A görögkatolikusoknál használatos magyar fordítását korábban már közzé tettem.)

A szvasztika egy nagyon ősi szimbólum. Jelentése kultúránként ugyan némileg változó, azonban általánosságban pozitív. Jelölhet áldást, szerencsét vagy egészséget is, de jelenetheti a létezést, az örökkévalóságot, a teremtést vagy éppen a megmenekülést és az újjáteremtést.

A kereszténységben mint "megtört szárú kereszt" Krisztus feltámadását és a halál feletti győzelmét jelképezi. Ritkán ugyan, de önálló jelként is megjelenik, díszítőmotívumként pedig lényegesen gyakoribb a kereszténységben is, mint ahogy az általánosan közismert.

A fenti ikon több szempontból is rendhagyó. Az ikonok, mégha elvont fogalmakat is jelenítenek meg, ezt akkor sem geometrikus szimbólumokkal teszik, lásd az ún. misztikus ikonokat. A másik lényeges eltérés, hogy az ikonokon a "Kép"-é a főszerep, a "Szöveg" csak kiegészítés, itt pedig pont fordítva történik: hangsúlyos a hitvallás szövege, míg a "képek" csak amolyan illusztrációk - legalábbis látszólag.

Felajánlás és a Nagy Bemenet

Elérkezett az idő az Istennek szóló áldozat felajánlására. Csak egyetlen igaz, elfogadható Istennek tetsző áldozat létezik: Jézus Krisztusnak, Isten Bárányának az áldozata, aki örökre felajánlja magát az Atyának a világ bűneiért.

Krisztusban fölajánlhatjuk önmagunkat, egymást, minden embert, sőt az egész világot Istennek. Krisztus egyesített önmagában mindent és magára vett mindent. Benne és általa az ember fölajánlhatja teljes valóját és mindenét, amije van Istennek az Atyának. Azért teheti meg, mert Krisztusban van, és megkapta tőle a Szent Lelket.

nagybemenet2.jpg
A Szent Liturgia e részében a pap imádkozik önmagáért, megvallja saját méltatlanságát, és azt, hogy az Egyház egyetlen Papja maga a Jézus: "Mert Te vagy a Felajánló és a Felajánlott, az Elfogadó és a Kiosztandó, Krisztus Istenünk..." Ismét megtömjénezi az oltárasztalt, az ikonokat, majd az egész népet, mialatt felhangzik a Kerub ének: "Kik a Kerubokat rejtelmesen ábrázoljuk, és az életet adó Háromságnak a Háromszorszent éneket zengjük, tegyünk most félre minden földi gondot."

Az Adományok, a kenyér és a bor, amelyek Krisztust jelenítik meg és Benne minden embert, Isten egész teremtett világát - magát az Életet, most felajánlásra kerülnek Istennek. Ünnepélyes körmenetben viszik át az előkészületi asztalról a templomhajón át az ikonosztázion Királyi Ajtóján keresztül az oltárasztalra. Ezt a körmenetet hívják Nagy Bemenetnek, eltéően az Evangéliumos Könyvvel már korábban végzett Kis Bemenettől. Egyes helyi orthodox egyházakban a Nagy Bemenet az egész templomhajót megkerüli, így ténylegesen is hosszabb és ünnepélyesebb, mint az Evangéliumos Könyvvel történt előző bevonulás.

szentség.jpg
A Nagy Bement felajánlást jelképez  bevonulása során a pap ismét, mindenki nevében a Jobb Lator imájával fordul Istenhez: "Mindnyájatokról... emlékezzék meg az Úr Isten az Országában..." A kenyeret és a bort az oltárasztalon helyezik el, mialatt a nép énekli a Kerub ének második részét: "Hogy a mindenek Királyát fogadhassuk, akit láthatatlanul körülvesznek az angyali rendek. Alliluia. Alliluia. Alliluia."

A pap csöndesen olvassa azokat a liturgikus verssorokat, melyek Krisztus és keresztáldozata abszolút tökéletességére, maradéktalan teljességére emlékeztetnek. Az Úr, aki "mindeneket betölt"még sírját is “a mi feltámadásunk forrásává" teszi. A Kerub ének és a pap e szemlélődő verssorai késői kiegészítésként jelennek meg a Szent Liturgiában. Bizánc császári korszakában kerültek be a liturgiába, azzal a céllal, hogy még jobban kihangsúlyozzák a felajánlás alapvető liturgikus cselekedetét, mely nem más, mint az önmagát az Atya Istennek felajánló Egyház bevonulása Feje, Főpapja és Királya, Jézus Krisztus által, aki egyszerre a Szenvedő Szolga, Istennek Báránya és az Új Húsvét, az egyetlen elégséges áldozat, mely tökéletes, teljes és az Atya számára maradéktalanul elfogadható.

nagybemenet3.jpg
A liturgikus felajánlás során a hívők Krisztussal együtt felajánlják önmagukat áldozatul Istennek. Ez azoknak a felajánlása, akik a Szent Lélek által a keresztségben meghaltak és feltámadtak Krisztussal együtt. Ahhoz, hogy felajánlás liturgikus cselekedete hiteles és igaz legyen az Egyház szüntelen és teljes, Istennek szóló önfelajánlása élő megnyilvánulásának kell lennie. Ha az Egyház minden egyes tagja nem válik részessé egy örök áldozatnak Krisztussal egységben az Atya számára, és nem "veszi föl keresztjét", a Szent Liturgia felajánló bevonulása valóságtól megfosztott, meddő szimbólummá válik. Ebben az esetben a menet nem Isten felé tart, hanem az elítélés és végül az ítélet felé.

Ezért ismét felhangzik a könyörgés és egy imádság, hogy Isten legyen irgalmas Krisztus áldozatáért, és bűnei ellenére fogadja el népét és népének felajánlását, adja meg nekik, hogy méltóképpen ajánlhassák fel az Adományokat, és részesülhessenek a Szent Áldozásban az Istennel való közösségben:

"Mindenható Úr Isten, aki egyedül vagy szent, aki elfogadod a dicséret áldozatát azoktól, akik teljes szívükből hívnak Téged segítségül, fogadd el nékünk bűnösöknek könyörgését is, és vezesd azt a Te szent Oltárodhoz, és tégy alkalmassá minket, hogy ajándékokat és lelki áldozatokat hozzunk Néked a mi bűneinkért és a nép tudatlanságáért. És méltass minket arra, hogy kegyelmet találjunk Nálad, hogy áldozatunk kedves legyen Előtted, és hogy a Te kegyelmed jóságos Lelke szálljon le reánk és ezekre az Előtted fekvő Adományokra és egész népedre."

A Szent Liturgia e részénél gyűjtik össze és ajánlják fel Istennek a pénzadományokat az Egyház munkájáért, az evangélium hirdetéséért, a szegények és a szükségben lévők megsegítéséért.
 
Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor
Az Evangélium

A Szent Liturgián egy vagy több olvasmány követi az Apostolt a négy Evangélium közül. Az Isten Igéjének e két hirdetése között felhangzik az ünnepélyes Alliluia, melyet a korábbi zsoltárversek kísérnek.

Az Evangélium felolvasását tömjénáldozat előzi meg, az Evangéliumos Könyv, az ikonok, a felolvasó és az egész nép megtömjénezésével. Az Alliluia éneklése és a tömjénezés a Szent Liturgia e részén azt jelenti, hogy Isten valóban együtt van Népével, és maga tanítja őket Krisztus az Ige és a Szent Lélek által (Jn. 6,45). Isten az Egyházban az emberekkel van, kinyilatkoztatja önmagát és Szent Akaratát a világ számára. Az Evangélium Isten üdvözítésének a meghirdetett jó híre, "evangéliuma" az emberiség számára. Magában foglalja és hirdeti jelenlétét és hatalmát az emberek között.

evangélium2.jpg
Az Evangélium hirdetése az Egyházban szentségi cselekedet. Az ember Istennel való közösségének, kommuniójának egy formája. A liturgikus misztériumnak olyan eleme, amelyben és amely által Isten egyesül Népével, Népe pedig ővele.

Ugyanúgy, ahogy az apostoli olvasmányok esetében, az egyházi év minden egyes liturgikus napjára van előirt evangéliumi olvasmány, továbbá minden egyes egyházi ünnepre és szolgálatra. Így bármely Szent Liturgia keretében ugyancsak legalább két evangéliumi részlet kerülhet felolvasásra. Isten evangéliumi Igéjének hirdetését követően kerül sor a prédikációra.

A homília rendszerint hirdeti, és olykor magyarázza is annak az Isteni Igének a jelent őhangzott el a Szent Liturgia keretében. Orthodox hagyomány szerint a prédikáció az eucharisztikus liturgia alapvető részét képezi, a liturgia általános szentségi jellegének alkotóeleme.

evangélium1.jpg
Az Állhatatos ekténia

A szentírási olvasmányok és a prédikáció után az Ige Liturgiája, vagy más néven Katekumenek Liturgiája véget ér az ún. állhatatos ekténiával (litániával).

Ez a könyörgés, amelyben a hivők saját maguk, az egész Egyház, felebarátjaik, országuk és az egész világ szükségleteiért könyörögnek. A könyörgések ezúttal nem általánosak, mint a békességes ekténia esetében, hanem az egyes ember sajátos kéréseit fogalmazzák meg, akinek Isten áldására, erejére vagy vezetésére van szüksége. Így könyörgések hangzanak el név szerint betegekért, a szenvedőkért, a szükségben lévőkért, a bánkódókért, az elhunytakért, valamint olyan sajátos dolgokért, mint pl. a nemzet boldogulása vagy valamilyen veszélytől való szabadulása.

Ezen a ponton, válaszként Isten valamilyen különleges áldására, sajátos hálaadó vagy dicsőítő imádságok is elhangozhatnak. Ezután már a felajánlás következik, ezért az ekténia végén könyörgés hangzik el azokért is, "akik ebbe a szent és tiszteletreméltó templomba gyümölcsöket hoznak és jót cselekszenek".

evangélium5.jpg
Az állhatatos ekténia könyörgései után imádság hangzik el a katekumenekért, majd megtörténik elbocsátásuk a Szent Liturgiáról, mivel keresztség híján még nem jogosultak arra, hogy felajánlják és részesüljenek az eucharisztikus adományokból. Az ősegyházban mindazok, akik bűneikért vezekeltek, vagy valamilyen más okból nem részesültek a Szent Áldozásban, ezen a ponton elhagyták a liturgikus összejövetelt.

Manapság a katekumenek elbocsátásának csak elméleti jelentősége van, mivel az áldozásban nem részesülők, sőt meg nem kereszteltek sem hagyják el a liturgikus közösséget az eucharisztikus áldozat idejére, amely, mint láttuk, hivatalosan még mindig megőrizte a Hívők Liturgiáját elnevezést.

Miután elhangzott a könyörgés, hogy Isten nyilatkoztassa ki a katekumenek számára az "igazságosság Evangéliumát'". "egyesítse őket Szent Egyházával", méltassa őket "alkalmas időben az újjászületés fürdőjére, a bűnök bocsánatára, az enyészhetetlenség öltözetére" a keresztségben, majd pedig elméletileg el lettek bocsátva a liturgiáról, a szolgálatot végző két imádságot olvas a hivőkért, az Egyház tagjaiért. Ezekben kéri, hogy Isten hallgassa meg könyörgését és tegye méltóvá  ket arra, hogy felajánlják és részesüljenek az eucharisztikus
adományokból:

"Tégy alkalmassá minket, akiket a Te Szent Lelked erejével erre a szolgálatra rendeltél, hogy elitéltetés és gáncs nélkül, lelkiismeretünk tiszta tanúbizonyságában hívhassunk Téged segítségül minden időben és helyen... A velünk együtt imádkozóknak is ajándékozd, Istenünk, az élet, a hit és szellemi bölcsesség gyarapodását; add nekik, hogy mindenkor félelemmel és szeretettel szolgáljanak Néked, ártatlanul és elítéltetés nélkül részesüljenek a Te szent Titkaidban, és méltókká váljanak a Te Mennyei Országodra."

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A Kis Bemenet

A harmadik antifon éneklése alatt történik az ún. Kis Bemenet. A Kis Bemenet a papság ünnepélyes körmenete a templomhajón át az oltárba, melynek élén az Evangéliumos Könyv halad. Püspöki liturgia esetén az Evangéliumos Könyvet kiviszik a püspökhöz a templom közepére, arra a helyre, ahol a néptől körülvéve a liturgia kezdete óta tartózkodik. Bölcsesség! Emelkedjetek föl! - hangzik el a felszólítás, majd a papság a Királyi Ajtón át belép a szentélybe, miközben mindnyájan éneklik a Kis Bemenet himnuszát: "Jertek hódoljunk és boruljunk le Krisztus előtt. Üdvözíts minket Istennek Fia. aki halottaidból feltámadtál. Néked énekelünk. AIliluia."

kiesbemenet3.jpg
A bemeneti himnusz utolsó sora előtt minden ünnepi liturgián, az ünnep tartalmának megfelelően, egy kiegészítő sort hallunk, mely az Úr Napján mindig így hangzik: aki halottaidból feltámadtál.

Ha a pap egyedül vagy diakónus kíséretében végzi a Szent Liturgiát a Kis Bemenet úgy történik, hogy megkerülik az oltárasztalt, kijönnek az Evangéliumos Könyvvel a templom közepére, majd onnan a bemeneteli himnusz éneklése mellett a Királyi Ajtón keresztül visszatérnek az oltárba.

A Kis Bemenet az első jelentős liturgikus "mozgás" az istentisztelet során, miután a hivők összegyűltek Krisztus Egyházának egy közösségébe. A Kis Bemenet, a szolgáló pap személyén keresztül az egész Egyház bevonulása az Isten Országát jelképező oltárba a Fő, Jézus Krisztus által. Ezt a bevonulást Krisztus Evangéliuma, az Országba vezet  Út tette számunkra lehetővé, amelyet csak Krisztus, Istennek testben megjelent Élő Igéjét követve lehet véghez vinni. (Jn. 1,1-18) Senki sem juthat az Atya Istenhez, csak Krisztus, Isten Fia által. (Jn. 14,6). Az Atya Istennel csak úgy lehet közösségre jutni, ha teljesítjük parancsolatait, úgy, ahogyan átadta és meghirdette nekünk Jézus által, az Ő evangéliumi tanításában. Így tehát Krisztusban, Isten Fiának és Igéjének az evangéliuma vezet be bennünket az Atya birodalmába és az Áldott Háromság örök életébe, melynek Országába az Egyház Szent Liturgiáján keresztül lépünk be, és ezen keresztül tapasztaljuk meg.

A Kis Bemenet voltaképpen nem ér véget azzal, hogy a papság belép a szentélybe és az oltár elé áll. Csak a Háromszent énekkel válik teljessé, melynek éneklése alatt a papság az oltár mögötti ún. Felső Helyre megy, és a szolgálatot vezet  a nép felé fordulva a bibliai köszöntéssel áldást ad: "Békesség mindnyájatoknak!" 

Mielőtt a papság a Felső Helyre megy, a kórus vagy a nép énekli az ünnepi tropárionokat és kondákionokat. Ezek olyan himnuszok, melyek az adott ünnep üdvözítő eseményeit vagy személyeit dicsőítik. Vasárnap ezek a himnuszok mindig Krisztus halottaiból való feltámadását dicsőítik. Az ének alatt a liturgiát végző pap az oltár előtt imádkozik az egész templomi közösség bűneinek feloldozásáért és elengedéséért, hogy "az Ő szent oltára dicsősége előtt álljanak és megadják Néki az Őt megillető hódolatot és dicsőítést". Ezt követi az angyalok Háromszorszent himnusza, mely szüntelenül zeng Isten mennyei Országában: "Szent Isten, Szent Hatalmas, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!" (vö. Ézs. 6.1-5) A Háromszorszent himnusznak ez a változata igen ősi eredetű. A Szent Háromsághoz szól, mivel a keresztények most, a liturgiában az Ő jelenlétében állnak.

A hivők Isten Országának jelenlétében válnak alkalmassá Krisztus és a Szent Lélek által arra, hogy meghallják, megértsék és tettekre váltsák Isten Igéjét, mely az Atya trónjáról hirdettetik meg a számunkra.

Az apostoli olvasmány

A Háromszorszent himnusz ünnepélyes eléneklése közben, mely a Legszentebb Háromsághoz szól, a papság az oltár mögött lévő Felső Helyre megy, és áldja Krisztust, "aki Országa dicsőséges trónusán, a Kerubokon ül..." A szolgálatot vezető pap innen megfordul és áldást ad a nép felé Krisztus békéjével. Miután a felolvasó viszonozza a békét, felhangzik a Szent Liturgia apostoli olvasmánya, melyet rendszerint világi személy olvas fel, vagy egy az alsóbb papi rendhez tartozó felolvasó. Ezt az olvasmányt a hagyományos egyházi szóhasználatban Apostolnak, vagy apostoli olvasmánynak nevezik. A kétféle elnevezés onnan ered, hogy az olvasmány származhat az Apostoli Cselekedetekből, vagy valamelyik újszövetségi apostoli levélből is. Itt kell megemlíteni azt, hogy a Jelenések Könyve az egyetlen olyan újszövetségi könyv, melyet Liturgia keretében nem olvasnak fel az Orthodox Egyházban, annak apokaliptikus jellege miatt.

apostol.jpg
Az egyházi év minden egyes napjára van - megfelelő rendszerint - előirt apostoli olvasmány, a Nagyböjt hétköznapjai kivételével, amikor a templomokban nem tartanak Szent Liturgiát. Ezenkívül, minden egyházi ünnepre, szolgálatra van külön előírt apostoli olvasmány. Így bármely Szent Liturgia keretében legalább két apostoli levélrészlet kerülhet felolvasásra.

A levél tényleges felolvasása előtt egy meghatározott vers is elhangzik a Zsoltárkönyvből, melyet prokimennek, azaz "elöljáró, megelőző" olvasmánynak nevezünk. A prokimen-vers rendszerint az adott liturgiához van kiválasztva, és az a rendeltetése, hogy a népet felkészítse Isten Igéjének meghallgatására.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Áldott az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek Országa

A proszkomidia után a pap vagy a diakónus megtömjénezi az oltárt, az ikonokat és az egész templomot. Az oltár tömjénezése közben imát mond, melyek Krisztus jelenlétének teljességéről tesznek tanúságot a sírban, a pokolban, a paradicsomban, és amely ezekkel a szavakkal fejez dik be: "a trónuson az Atyával és a Lélekkel együtt, mindeneket betöltve, felfoghatatlan Krisztus". Majd az (50) 51. zsoltárt mondja: Irgalmazz nékem Isten a Te nagy irgalmasságod szerint…

A tömjénezés után a papság a Mennyei Királyt imádkozza, mellyel a Szent Lélek jelenlétéért könyörög, majd az angyali üdvözletet: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, az emberek között jóakarat.

tömjén.jpg
Az ikonosztáz ajtói kinyílnak, és a liturgia elkezdődik. A Szent Liturgia első fennhangja felfedi előttünk az egész istentisztelet célját: Áldott az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek Országa, most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Ezekkel a szavakkal a pap bejelenti Isten Népe számára a Szent Liturgia forrását és célját, az egész liturgikus cselekmény értelmét és tartalmát. Isten Országa jön el a világba Jézus Krisztus, Istennek Fia által, amely már titokzatos módon uralkodik Krisztus hívő tanítványaiban a Szent Lélek jelenléte és ereje által. Isten Országa az Istennel való örök élet, melyben szeretettel alávetjük magunkat az Ő isteni akaratának. Élet az Áldott Háromsággal való egységben, élet, amely az Atyához törekszik, a Fiú által, a Szent Lélekben. Az az élet, melyet Krisztus adott az embereknek megtestesülése, keresztre feszítése, feltámadása és megdicsőülése által. Az az élet, melyet Isten Népének már itt, ebben a világban kell élnie. Isten Országát áldani azt jelenti, hogy úgy szeretjük azt, mint legdrágább tulajdonunkat.

A pap által meghirdetett áldásra a nép az Ámin szóval válaszol, ami azt jelenti: úgy legyen. Ünnepélyes megerősítése annak, hogy Isten Országát áldani valóban illő és igaz dolog. Annak a hiteles megerősítése, hogy ez az Ország valóban az a "nagy értékű gyöngy" a hívők számára, melyre miután rátaláltak, szeretni és szolgálni fogják és vágyakozni fognak utána mindörökre. (Mt 13,46)

Isten Országának ünnepélyes áldásával csak a Szent Liturgia kezdődik és az Egyháznak azok a szentségi szolgálatai, melyek egykor az eucharisztikus istentisztelet keretében történtek: a keresztség, a bérmálás és a házasság.

A Békességes ekténia

A liturgia kezd  áldása után felhangzik az ún. Békességes ekténia. Ez a könyörgés vezet be az Orthodox Egyházban minden liturgikus istentiszteletet és gyakorlatilag minden szentség kiszolgáltatását, valamint különleges szertartást. Ez voltaképpen az Egyház mindent magába foglaló imája mindenkiért és mindenért.

ekténia.jpg
Olyan kérésekből áll, melyekre a nép minden alkalommal így válaszol: Uram irgalmazz. A Békességes ekténia "békességben" és "békességért" mondott könyörgésekkel kezdődik. Ezután következnek a "lelkünk üdvösségéért", "Isten Egyházainak jólétéért és a mindenek egyesüléséért", a saját közösségért és annak hívő, istenfél  tagjaiért, "az egész egyházi rendért és népért", a nemzetért, annak vezetőiért és intézményeiért, az adott városért, helységért, "minden városért és vidékért", "a levegő kedvező változásáért", a "föld gyümölcseinek bőségéért", az úton levőkért, betegekért és fogságban lévőkért szóló könyörgések.

Befejezésként, miután elhangzik a kérés Istenhez, hogy mentsen meg minket minden "veszedelemtől és szükségtől" és részesítsen bennünket "oltalmában, üdvözítésében és irgalmában", "Örökszűz Máriától minden szentekkel együtt megemlékezvén, önmagunkat és egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk".

A Békességes ekténia a Szent Háromság dicsőítésével fejeződik be, akit egyedül illet "minden dicsőség, tisztelet és hódolat" mindörökké.

Az antifonok

A Békességes ekténia után az adott naphoz kötődő zsoltárversek éneklése következik. Ezek az antifonok, melyeket egykor - és olykor még ma is - két egymásnak válaszoló kórus énekelt.

Minden Szent Liturgia során három antifon-ének hangzik fel. Történelmi kialakulásukat tekintve elmondhatjuk, hogy a templom felé tartó hivő nép, a napi Szent Liturgiára készülődve, ünnepélyes körmenetben vonulva énekelte ezeket az antifonokat. Mind a mai napig – jóllehet már az istentisztelet szerves részét képezik — azt az örömteli készülődést jelzik, mellyel belépünk Krisztus imádásába az Evangélium Igéje és a Szent Adományok felajánlása és az abban való részesedés által.

A leggyakrabban énekelt antifonok a vasárnapi liturgia antifonjai, a 102. (103.) és a 145. (146.) zsoltár. Ünnepnapokon, az ünnep tartalmához igazodva, más zsoltárénekeket hallunk. Ezeket a zsoltárverseket az ünnepi alkalomnak megfelel  refrének kísérik.

A második antifont minden Szent Liturgián a Justinianus császár nevéhez fűződő Istennek Egyszülött Fia és Igéje kezdetű himnusz követi.

Majd a harmadik antifon hangzik fel, mely vasárnap a legtöbb ortodox egyházban azokból a Boldogságmondásokból áll, melyeket Máté evangéliuma szerint Krisztus mondott el a Hegyi Beszédben (Mt. 5,3-12). A Boldogságmondásokat refrén kíséri, melynek szavai a Krisztussal együtt megfeszített jobb latorból származnak "Emlékezzél rólunk Urunk, mid n eljössz a Te Országodba."(Lk. 23,42) Nagy ünnepeken a zsoltárversekkel váltakozó ünnepi tropárion alkotja a Szent Liturgia harmadik antifonját.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Az Előkészület (Proszkomidia)

A Szent Liturgia megkezdése előtt a pap a bemeneti imák elmondása után lép be a szentélybe, és magára ölti a liturgikus ruhákat. Ezután az előkészületi ("áldozati") asztalhoz megy, hogy előkészítse a kenyeret és a bort a Szent Áldozáshoz. A liturgiának ezt a részét nevezik proteszisznek vagy proszkomidiának, ami előkészületet jelent.

proszk1.jpg
A proszkomidia jelenlegi formájában valószínűleg a XIV. századból származik. Amikor püspök végzi a Szent Liturgiát, a proszkomidia közvetlenül az ún. Nagy (felajánló) Bemenet előtt történik. Különben a Katekumenek, vagy más nevén az Ige Liturgiája előtt szokás elvégezni.

proszk2.jpg
A proszkomidia során az első pap egy nagy kocka alakú részt vág ki a kerekre sütött kenyérből, melyet hagyományosan proszforának, azaz felajánlásnak nevezünk. Ennek a kenyér kockának a neve: a Bárány. Krisztust jelképezi, "az élet kenyerét"…, mely "a mennyből száll le", az "Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűnét." (Jn 6,35.33; Jn 1,29) A pap, miközben kivágja a Bárányt a proszfórából, Ézsaiás próféciáját idézi: "Mint a juh, leöletésre vitetett…" (Ézs 53,7-8) A Bárányt úgy kell kivágni, hogy a proszforán lévő pecsét felül, középen legyen. A pecsét négyzet alakú, felső részén Jézus Krisztus monogramjával (IC XC), alsó részén pedig a győzni fog görög szóval (NI KA). A Bárányt ez után alul kereszt alakban megvágják, hogy könnyen négy részre lehessen törni a Szent Liturgia folyamán. A pap szimbolikusan át is szúrja a Bárány oldalát egy liturgikus késsel, melynek János apostol szavai nyomán hagyományosan lándzsa a neve. (Jn. 19,34-35)

proskomedia.jpg
A pap vízzel kevert bort önt a kehelybe, majd egy darab kenyeret helyez a diszkoszra, a Bárány mellé, Istennek Szülője emlékére. Ezután újabb kenyérdarabkákat helyez rá Keresztelő János, a próféták, az apostolok, a főpapok, a mártírok, a szentéletű szerzetesek, szent gyógyítók és más szentéletű igazak emlékére, külön megemlékezve az adott napon ünnepelt szentekről. Végül annak a szentnek az emlékére vág ki egy kenyérdarabkát, akinek a liturgiáját végezni fogja. Majd újabb kenyérdarabkák következnek a megyéspüspökért, az ország vezetőiért, élőkért és elhunytakért és különösen név szerint azokért, akikről a helyi közösség meg akar emlékezni.

proszk4.jpg
Ezután a diszkosz és a kehely különleges terítőket kap, miközben a pap a 93. zsoltárt mondja más zsoltárverseket együtt, tömjénáldozat felajánlása kíséretében. Befejezésül a következő ima hangzik el: "Óh Isten, mi Istenünk, aki leküldötted a Mennyei Kenyeret, az egész világ Eledelét, Jézus Krisztus Istent, a mi Urunkat, Üdvözítőnket és Megváltónkat és Jótevőnket, aki megáld és megszentel minket, áldd meg ezt a felajánlást, és fogadd azt a Te mennyei Oltárodra; emlékezz meg, mint jóságos és embereket szerető azokról, akik azt hozták és akikért hozták, és elítélés nélkül tarts meg minket a Te Isteni Titkaid szolgálatában. Mert megszentelt és megdicsőített a Te fölöttébb tisztelt és fenséges neved, az Atyáé és Fiúé és Szent Léleké, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin." Rövid elbocsátás és áldás követi a fenti imát, mellyel a proszkomidia szertartása véget ér. 
 
A proszkomidia viszonylag későn jelent meg a Szent Liturgia történetében. Isten egész Egyházának az egybegyűjtését jelenti egyetlen nagy közösségbe, melyben Krisztus a Fő, mellette Istennek Szülője áll, Testének minden tagja kíséretében: mindazok, akik már megdicsőültek és Vele együtt az Atyánál vannak, és azok a hívő tanítványok, akik még a földön vannak. A proszkomidia világosan érzékelteti, hogy az eucharisztikus liturgia mindig az egész Egyháznak a cselekedete, melynek Feje Jézus Krisztus, és mindig “mindenestől és mindenekért” kerül felajánlásra.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A Szent Liturgia

A liturgia szó közös cselekedetet vagy közös tevékenységet jelent. A Szent Liturgia az Orthodox Egyház "közös cselekedete". Az Egyháznak arra a "hivatalos tevékenységére" utal, amikor úgy gyűlik egybe, mint Isten Népe. Ha visszaemlékezünk, maga az egyház szó is olyan gyülekezetet, olyan összejövetelt jelent, amelyen külön kiválasztott emberek egy különleges feladat elvégzésére kapnak meghívást.

lit2.jpg
A Szent Liturgia az orthodox keresztények közös tevékenysége, akik azzal a céllal gyűlnek egybe, hogy az Orthodox Egyházat alkossák. Az Isten által egybegyűjtött Egyház tevékenysége, akik azért vannak együtt, hogy egy közösségben, egy istentiszteleten imádkozzanak, énekeljenek, hallgassák Isten igéjét, magukévá tegyék Isten parancsolatait, hálaadással felajánlják magukat Krisztusban Istennek az Atyának, megtapasztalják Isten örök országának élő valóságát azzal az egy Krisztussal való lelki közösségben, Aki a Szent Lélek által jelen van népe között.

Az orthodox keresztények mindig az Úr Napján, azaz vasárnap tartják a Szent Liturgiát, a "szombat utáni napon", mely jelképszerűen utal a teremtés első napjára és — ahogy a Szent Hagyományban szerepel — az Isten Országának nyolcadik napjára. Ez Krisztus halottaiból való feltámadásának a napja, Isten ítéletének és győzelmének a napja, melyet a próféták már előre megjövendöltek, az Úrnak a Napja, mely már itt a földi életben az "eljövendő ország" jelenlétét és hatalmát nyitja meg előttünk.

Az Egyház különleges ünnepnapokon is megünnepli a Szent Liturgiát. Kolostorokban és nagyobb székesegyházakban vagy parochiális (plébánia) templomokban naponta végeznek Szent Liturgiát, csak a nagyböjti hétköznapok jelentenek ez alól kivételt a liturgia húsvéti jellege miatt (lásd: Hogyan böjtöljünk?).

lit3.jpg
A Szent Liturgiát, mint Isten Népének a közös cselekedetét egy orthodox keresztény közösségben egy nap csak egy alkalommal lehet bemutatni. Az Egyház minden tagjának, pásztorával közösségben, egy helyen és egy időben kell egybegyűlnie. Ez még a kisgyermekeket és csecsemőket is magába foglalja, akik az Egyházba való belépésük napjától kezdve, a keresztség és bérmálás által teljes jogú résztvevői a liturgia lelki közösségének. Mindig mindenki és mindig együtt. Az Orthodox Egyháznak ez a hagyományos felfogása a Szent Liturgiáról.

A Szent Liturgiát, éppen közös jellege miatt, nem végezheti egyedül csak a papság. Nem is szabad megünnepelni kizárólag bizonyos személyekért, és másokért nem, hanem csak mindenkiért. Nem szabad megünnepelni csupán valamilyen magán célból, vagy valamilyen sajátos, kizárólagos szándék érdekében.

Természetesen lehetnek és rendszerint vannak is a Szent Liturgia keretében külön könyörgések a betegekért, az elhunytakért, vagy valamilyen egészen különleges cél, terv érdekében, de soha sincs olyan Szent Liturgia, amelyet kizárólag magán személyek vagy egy sajátosan körülhatárolt cél, szándék érdekében tartanak. A Szent Liturgia mindig "mindenestől és mindenekért" van.

lit5.jpg
A Szent Liturgia jelentőségét éppen az adja meg, hogy a teljes mennyei és földi Egyház mindent magában foglaló "hivatalos" imádsága, istentisztelete, tanítása és lelki közössége, ezért nem tekinthető pusztán egynek a sokféle vallásos gyakorlat közül, még a legmagasabb rendűnek vagy legnagyobbnak sem. A Szent Liturgia nem az egyéni vallásosság kifejezése. Nem egy imádságos istentisztelet. Nem is csupán egy a szentségek közül. A Szent Liturgia magának az Egyháznak és az Egyház valódi létének az egy, közös szentsége. Az Egyház lényegének, mint Isten mennyben és a földön lévő Közösségének az egy, szentségi megnyilatkozása. Az Egyház egyetlen és egyedülálló szentségi kinyilatkoztatása, mint Krisztus Jegyese és titokzatos Teste.

A Szent Liturgiát, mint az egész Egyház középponti szentségi cselekedetét, mindig feltámadási lelkületet hatja át. Minden alkalommal a Feltámadott Krisztus megnyilatkozása az ő népének. Minden alkalommal az életet adó Léleknek a kiáradása. Minden alkalommal Istennel az Atyával való lelki közösség. A Szent Liturgia ezért soha sem lehet komor vagy bűnbánati jellegű. Soha sem lehet e világ sötétségének és e világgal járó halálnak a kifejezése. Hanem minden alkalommal az áldott Szent Háromság Országa örök életének a kifejezése és megtapasztalása.

Az Orthodox Egyház Szent Liturgiája Aranyszájú Szent János nevét viseli. Rövidebb, mint az ún. Nagy Szent Vazul Liturgiája, melyet csak tíz alkalommal végzünk az egyházi év során. Ez a két liturgia valószínűleg a IX. század után nyerte el mai formáját. Nem arról van tehát szó, hogy pontosan abban a formában, ahogyan ma azokat ismerjük, azok az egyházatyák írták volna, akikről el vannak nevezve. Mégis, teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy mindkét liturgia eucharisztikus imái a IV. és V. században keletkeztek, abban a korban, amikor e szentek éltek és működtek az Egyházban.

lit1.jpg
A Szent Liturgiának két fő része van. Az első rész az összejövetel, a synaxis. Eredete az ószövetségi összejövetelekben van, a zsinagógákban, középpontjában Isten igéjének a "kihirdetése" és a fölötte való elmélkedés áll. A Szent Liturgia második része az eucharisztikus áldozat. Eredete az ószövetségi templomi istentiszteletben, Isten Népének papi áldozataiban keresendő, és az Ószövetség középponti üdvözítő eseményében, a Húsvétban, a "Pászkában".

Az újszövetségi Egyházban Jézus Krisztus az Istennek Élő Igéje, ezért a Szent Liturgia első részét a keresztény evangéliumok és az apostoli levelek "kihirdetése" és a fölöttük való elmélkedés képezi. Az újszövetségi Egyházban pedig a középponti üdvözítő esemény Jézus Krisztusnak, az egyetlen nagy Főpapnak és a világ üdvözítéséért leölt Isten Bárányának az egy, tökéletes, örök, "mindenre elegendő" áldozata, az Új Húsvét. A keresztény hívők a Szent Liturgiában részt vesznek Krisztus önkéntes önfeláldozásában az Atyának, melyet a Szent Lélek erejéből egyszer és mindenkiért vitt véghez a Kereszten. Krisztus egyetlen áldozata által a keresztény hívők Szentségi Közösségre jutnak az Atyával.

Évszázadokon át az volt az Egyház gyakorlata, hogy mindenkit beengedett a Szent Liturgia első részére, de a második részt kizárólag azok számára tartotta fenn, akik már formálisan is Krisztushoz csatlakoztak a keresztség és a bérmálás szentsége révén. Meg nem keresztelt személyeknek még az sem volt megengedve, hogy szemtanúi legyenek a Szent Áldozat felajánlásának és az abban való részesedésnek a keresztény hívők által. Így a Szent Liturgia első része a Hitjelöltek (Katekumenek) Liturgiája elnevezést kapta, tehát azoknak a liturgiája, akik a keresztény hittel kapcsolatos tanításban részesültek azért, hogy az Egyház tagjaivá válhassanak a keresztség és a bérmálás szentsége által. Később, nyilvánvaló okból, az Ige Liturgiája elnevezést kapta. A Szent Liturgia második része pedig a Hívők Liturgiája lett.

lit6.jpg
Jóllehet az Orthodox Egyházban ma már általános az a gyakorlat, hogy nem orthodoxok, sőt nem keresztények is szemtanúi lehetnek a Hívők Liturgiájának, a Szent Áldozásban való tényleges részesedés csak az Orthodox Egyház tagjai részére van fenntartva, azoknak, akik teljesen elkötelezték magukat az orthodox hitből fakadó élettel és tanítással, úgy, ahogyan azt az Egyház a történelme folyamán megőrizte, hirdette és gyakorolta.

A Szent Liturgiáról szóló következő magyarázatban arra fogjuk összpontosítani a figyelmünket, hogy mi történik az Egyházzal "közös cselekedete" alkalmával. Megpróbálunk abba is behatolni, mi a liturgiának az alapvető, lényegi jelentősége az ember, az ember élete és az ember világa számára.

Ennek során határozottan szakítunk a Szent Liturgiának azzal a magyarázatával, mely úgy tekint rá, mint a papság által megelevenített és a jelenlévő hívők által követett "drámára", amelyben minden egyes rész Krisztus életének és művének valamely oldalát mutatja be. (Az Előkészület, a Proszkomidia Krisztus Születését, a Kis Bemenet nyilvános szolgálatának a kezdetét, az evangélium felolvasása az prédikációját, a Nagy Bemenet a Virágvasárnapot, stb.) A Szent Liturgiának ez utóbbi magyarázata egy elképzelés eredménye, mely lehet hogy érdekes és sokakban ösztönöző érzéseket ébreszt, mégis, a Szent Liturgia eredeti jelentését és célját tekintve, teljességgel idegen az Orthodox Egyháztól.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

Különböző ünnepek

Az Orthodox Egyház az év minden napján megemlékezik valamilyen szentről vagy az Egyház egy szent történelmi eseményéről. Az eddig említett 12 főünnepen túl számos egyéb olyan ünnepnap van, mely különleges liturgikus és lelki tartalommal rendelkezik az Egyházban.

A szerte a világon minden orthodox által megtartott ünnepnapok közül mindenekelőtt Keresztelő Szent János ünnepeit kell kiemelni, akiről Krisztus azt mondta, hogy "nem támadt asszonytól születettek között nagyobb" nála (Mt 11,11; Lk 7,28).

illés.jpg
Az apostolok ünnepeit is megtartják minden egyházban, különösen Szent Péter és Pálét, melyet böjti időszak előz meg. Vannak bizonyos szentek, akiket az egész világon különleges tisztelet övez, mint például Szent Miklóst és Györgyöt, Illés prófétát, Mihály arkangyalt és a Három Főpapot, Nagy Szent Vazult, Aranyszájú Szent Jánost és Theológus Szent Gergelyt.

háromfőpap.jpg
Minden helyi egyháznak megvannak a maga szent napjai. A görög egyházban különleges tisztelet övezi Szent Szpiridont, Demetert, Nektárioszt és másokat, ahogy az orosz egyházban Szent Szergiuszt, Szerafimot, Tyihont és Vlagyimirt, vagy a szerb egyházban Szent Szávát, az amerikai egyházban Szent Germánt. A különböz  nemzeti egyházak saját ünnepnapjain kívül bizonyos városoknak, kolostoroknak is megvannak a maguk szent ünnepei, melyek egyes szentekhez, vagy az adott hely sajátos, hagyományos eseményeihez és ezek jelent ségéhez kapcsolódnak. Így például vannak egyes szentek, akikről csak egy pár helyen emlékeznek meg az Egyházban, méghozzá nagy ünnepélyességgel, de az is megtörténhet, hogy csak egyetlen egy helyen, ahol ennek a hívők szempontjából különleges fontossága van.

szentistván.jpg
Fontos megjegyezni, hogy az Orthodox Egyházban a liturgikus ünnepek nincsenek törvényekkel "intézményesítve" valamilyen egyházi hatóság által, a hívő nép érdekeitől függetlenül vagy jóváhagyása nélkül.

Az egyházi ünnepek, sőt a szenttéavatás is mindig a keresztény nép élő vallásos gyakorlatából fakadnak. Ha egy bizonyos szent személy nem állna a hívő nép érdeklődésének, tiszteletének középpontjában, nem lenne se hivatalos szenttéavatás, se tiszteletére kijelölt liturgikus ünnep.

Ha azonban valakit egyszer szentnek ismertek el, és egyhangúan elfogadott tény, hogy ezt a személyt maga Isten választotta ki Önmaga és Országa élő tanújául, akkor az egyházi kormányzat kijelöli az ünnep napját, összeállítja az ennek megfelel  liturgikus istentiszteleti rendet és himnuszokat az ünnepi szolgálat céljára. Ettől kezdve az ünnepi tisztelet gyakorisága és intenzitása kizárólag a hívő nép szándékától függ, és az egyszer bevezetett ünnep csak organikus, szerves módon szűnhet meg, hasonlóan ahhoz, ahogyan megszületett. Semmilyen egyházi hatóság rendelete nem fogja és valójában nem is tudja többé "felfüggeszteni".
 

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

A Szent Kereszt felmagasztalása

Szeptember 14-én ünnepli az Egyház a Szent Kereszt Felmagasztalását, mely a Szent Keresztnek a IV. században történt megtalálására emlékeztet Szent Heléna, Nagy Konstantin császár anyja által. De arra az eseményre is, amikor Irákliosz császár a VII. században visszaszerezte a perzsáktól, és ezután "fölemelték" a Krisztus Feltámadása bazilikában, Jeruzsálemben. Ettől kezdve a keresztény birodalom templomaiban évenként megünnepelték a Kereszt "egyetemes fölemelését", Felmagasztalását.

szentkereszt.jpg
A Szent Kereszt Felmagasztalásának a napja mintegy nemzeti ünneppé vált a keleti keresztény birodalomban. A Keresztet, a Birodalom hivatalos szimbólumát minden középületen, minden egyenruhán feltüntették, és a püspökök, papok hivatalosan is "fölemelték" ezen a napon. A világ négy égtája felé áldást adtak a Kereszttel, miközben a nép a "Kiriét" énekelte.

A templomokban ma is megtartják ezt, a Virrasztó istentisztelet végén, a Kereszt ünnepélyes kivitele és "fölemelése" után, a Hajnali istentisztelet Nagy Dicsőítését (doxológiáját) követően. Az ünnep tropárionja, mely azt lehet mondani a bizánci és az orosz keresztény Birodalom minden nyilvános alkalommal elénekelt "nemzeti himnusza" volt, eredeti tartalmát tekintve arra kérte Istent, hogy üdvözítse népét, adjon győzelmet a háborúban, és a "Kereszt által"  őrizze meg a birodalmat. Mára a tropárion, az ünnep minden himnuszával egyetemben "spiritualizálódott", mivel a lelkileg gonosz és bűnös lett az "ellenfél", beleértve a Sátánt és hadseregét, a Birodalom uralkodóinak említését pedig az "orthodox keresztények" váltották fel:

"Üdvözítsd Uram a Te népedet, és áldd meg a Te örökségedet; aki győzelmet ajándékoztál a keresztényeknek a barbárok fölött, és Kereszted által védelmezed a Te népességedet." (Tropárion)

"Aki a keresztre önként emelkedtél, ajándékozd könyörületedet a Te nevedet viselő új népednek, Krisztus Isten. Örvendeztesd meg hatalmaddal hűséges vezetőinket, győzelmeket adva nekik az ellenségek fölött. A Te szövetséged legyen nekik a béke fegyvere, verhetetlen győzedelmi zászló."(Kondákion)

A Szent Kereszt Felmagasztalásának napja, jóllehet nyilvánvaló "politikai" előzménye van, ma is nagy jelentőséggel bír az Egyházban. Továbbra is böjt és imádság napja a számunkra, melyen azt idézzük föl, hogy a Kereszt az egyetlen jel, amelynek érdemes teljes hűséget fogadnunk, arra emlékeztet, hogy üdvösségünk nem valamiféle "földi győzelmekből" fakad, hanem Krisztus keresztre feszítésének egyetlen és el nem múló győzelméből, és önmagunk Vele együtt történő keresztre feszítéséből.

Venerating the cross.jpg
Amikor "fölemeljük", felmagasztaljuk a Keresztet, és Istennek hódolva, Istent imádva leborulunk előtte, azt valljuk meg, hogy ahhoz az Országához tartozunk, amely "nem ebből a világból való", hogy a szentekkel együtt egyedül "Isten Városának" igaz és maradandó közösségéhez tartozunk (Ef 2,19; Zsid 11,10; Jel 21-22).

Az ünnepi Vecsernye első ószövetségi olvasmánya a Kereszt Fájának előképéről szól, arról a "fáról", mely egykor a keserű vizet megédesítette (Kiv 15,22-16,1). A második olvasmány arra emlékeztet bennünket, hogy az Úr megfeddi és megfenyíti azokat, akiket szeret, és hogy az Isteni Bölcsesség "élet Fája mindazoknak, akik megragadják, és akik reá támaszkodnak olyan biztos támaszuk nekik, mint az Úr" (Péld 3,11-18). Ez is a Keresztre utal, akárcsak az ünnepi Apostoli olvasmány, mely azt hirdeti, hogy a Kereszt "az elhívottaknak… Isten ereje és az Isten bölcsessége" (1Kor 18-25). A harmadik ószövetségi olvasmány Ézsaiás próféciájából való, az "Úr Városáról" szól, melyben zsidók és pogányok együtt élnek majd, leborulnak Isten lába elé, és megtudják, hogy "Én, az Úr vagyok a te Szabadítód és Megváltód, Én, Izráel Istene" (60,11-16). Közvetlen utalás ez Isten Városára, ahol az emberek leborulnak Isten "lábának nyomába"; mely az állandóan ismétlődő zsoltárverssel együtt, "boruljatok le az Ő lábainak zsámolya elé", ismét csak a Szent Keresztre mutat (Zsolt 99,5; 110,1). "A Te Kereszted előtt hódolunk, Urunk, és a Te szent feltámadásodat dicsőítjük." (Hódolási ének a Kereszt előtt)

A Szent Kereszt Felmagasztalásának fő himnusza sokszor hangzik fel az ünnep nyolc napja során. A Szent Liturgián ez helyettesíti a Háromszorszent éneket. A szokott antifonokat is olyan válogatott zsoltárversek váltják fel, melyek közvetlenül utalnak Krisztus megfeszítésére a Kereszten (Zsolt 22; 74; 99). A Hajnali istentiszteleten, az Evangéliumi olvasmányban Krisztustól azt halljuk, hogy amikor felemeltetik a földről, minden embert magához vonz (Jn 12,28-36). A Szent Liturgián a hosszú Evangéliumi olvasmány ugyanebből az evangéliumból a szenvedéstörténetet idézi fel (Jn 19).

A Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén tehát a keresztények újra, ünnepélyesen a megfeszített Úrnak ajánlják fel magukat, osztatlan hűségüket nyilvánítják ki Előtte az Életetadó Kereszthez szegzett szent lábainak imádásával. E böjti és bűnbánati szent napnak ez a jelentése az Egyházban.

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

kereszt2.jpg