Szeretet és Hit

A Szent Liturgia további folytatásának két feltétele van, melyet a hívőknek teljesíteniük kell: a szeretet és a hit ünnepélyes kifejezése, ami a keresztény élet lényegéhez tartozik, e nélkül nem lehetséges önmagunk felajánlása és a közösség Istennel. Ezért ekkor ez a felhívás hangzik el az oltárból: "Szeressük egymást, hogy egyetértésben valljuk..." A mondatot a hívő nép folytatja: "Az Atyát és Fiút és Szent lelket, az egylényegű és oszthatatlan Háromságot."

szeretet.jpg
A szeretet az élet fundamentuma. Az alapvető keresztény igazság. Szeretet nélkül nincs élet, nincs igazság, nincs Istennel való közösség, mivel Az Isten Szeretet (1 Jn. 4, 8. 16). Jézus Krisztus azt tanította, hogy az egész Ószövetség és a Próféták az Isten és a felebarátunk iránti két nagy parancsolattól függ, és ehhez hozzátette az Ő saját "új parancsolatát": tanítványai úgy szeressék egymást, ahogyan Ő szerette őket (Jn. 13, 34). A Szent Liturgia során ezért a keresztények szüntelenül hallják a felhívást a szeretetre. A liturgiában e szeretet látható kifejezése a szolgálatot végző papok békecsókja, mely egykor természetesen a hívők között is szokásban volt. E szeretet nélkül a liturgia nem folytatódhat.

A szeretetre való felhívás után hangzik el a Hitvallás. A "Hiszekegy" elmondását vagy eléneklését hagyományosan hangos felszólítás vezeti be: "Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyeljünk!" A felszólítás a templom bejárati ajtóira vonatkozik, és nem az ikonosztázion ajtaira, mint egyesek vélik, és arra figyelmeztet, hogy minden katekumennek és az áldozásban nem részesülőnek el kell távoznia, ezután pedig már senki sem léphet be és senki sem hagyhatja el a liturgikus közösséget.

E felszólítás történeti indoka nem csak az volt, hogy a rendet biztosítsa a templomban, hanem az, hogy a Hitvallást csak azok mondhassák el, akik ezt ünnepélyesen elmondták megkeresztelkedésük alkalmával, és továbbra is megvallották az Egyház életén belül. A Hitvallásnak az elmondása a Szent Liturgia során azt jelenti, hogy az Egyház egyes tagjai hivatalosan elismerik és elfogadják saját keresztségüket, bérmálásukat és Krisztus Testéhez való tartozásukat.

hitvallás.jpg
A Hiszekegy elmondása - a hozzá nagyon hasonló, áldozás előtti hitvallás kivételével - az egyetlen olyan rész a Szent Liturgiában, ahol egyes szám első személy használatos. A liturgia során a közösség végig többes szám első személyben imádkozik. Csak ezen a ponton szól minden személy vallomása önmagáért, személyes hitéért: "hiszek..." Egyetlen személy sem tud hinni a másik helyett. Mindenkinek saját hitét kell képviselnie. Az a személy, aki hisz Istenben, Krisztusban, a Szent Lélekben, az Egyházban, a keresztségben, az örök életben, egyszóval az a személy, aki megvallja és elfogadja a keresztségben megvalósult tagságát az Egyházban, jogosult arra, hogy részt vegyen a Szent Liturgiában. Az, aki ezt nem tudja megtenni, nem tud részt venni benne. Egyszerűen nem lehet képes rá, mivel ez a sajátos hit egyben sajátos követelmény az Orthodox Egyházhoz való tartozás és a Szent Liturgiában való részvétel szempontjából. E hit nélkül a liturgia folyamata nem mehet tovább. Általa - hivatalos elismerése révén a Hiszekegy eléneklésével vagy elmondásával - a liturgikus cselekmény folytatódhat.

Szokásban van, hogy a papság "legyezi" az eucharisztikus adományokat a Hiszekegy éneklése alatt. Ez a legyezés eredetileg tiszteletadás volt a földi császár iránt a bizánci korszakban, ami az idők során részévé vált az egyház liturgiájának, és a Mennyei Király Jelenléteivel" szembeni tiszteletet fejezte ki Népe körében, nevezetesen az Evangéliumos Könyv és az Eucharisztikus Adományok iránt. (Vannak egyházak, ahol a ministránsok különleges liturgikus legyezőket, "ripidionokat" visznek magukkal, valahányszor kiteszik vagy körbeviszik az Evangéliumos Könyvet és az Eucharisztikus Adományokat.)
 

Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor

 + + +       + + +       + + +   

A fenti, szvasztika-rajzolatú ikonon a Nikaia–konstantinápolyi hitvallás szövege olvasható, egyházi szláv nyelven. (A görögkatolikusoknál használatos magyar fordítását korábban már közzé tettem.)

A szvasztika egy nagyon ősi szimbólum. Jelentése kultúránként ugyan némileg változó, azonban általánosságban pozitív. Jelölhet áldást, szerencsét vagy egészséget is, de jelenetheti a létezést, az örökkévalóságot, a teremtést vagy éppen a megmenekülést és az újjáteremtést.

A kereszténységben mint "megtört szárú kereszt" Krisztus feltámadását és a halál feletti győzelmét jelképezi. Ritkán ugyan, de önálló jelként is megjelenik, díszítőmotívumként pedig lényegesen gyakoribb a kereszténységben is, mint ahogy az általánosan közismert.

A fenti ikon több szempontból is rendhagyó. Az ikonok, mégha elvont fogalmakat is jelenítenek meg, ezt akkor sem geometrikus szimbólumokkal teszik, lásd az ún. misztikus ikonokat. A másik lényeges eltérés, hogy az ikonokon a "Kép"-é a főszerep, a "Szöveg" csak kiegészítés, itt pedig pont fordítva történik: hangsúlyos a hitvallás szövege, míg a "képek" csak amolyan illusztrációk - legalábbis látszólag.

A bejegyzés trackback címe:

http://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr313963890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.