Az orthodox istentisztelet (31.)
2012.08.27. 05:50
Nagy Szombat
A Nagy Szombathoz tartozó első istentisztelet — melyet az Egyház "fölöttébb áldott szombatnak" nevez — a nagypénteki Vecsernye. Rendszerint a kés délutáni órákban tartják, megemlékezve Jézus temetéséről.
A Nagy Szombathoz tartozó első istentisztelet — melyet az Egyház "fölöttébb áldott szombatnak" nevez — a nagypénteki Vecsernye. Rendszerint a kés délutáni órákban tartják, megemlékezve Jézus temetéséről.
Az istentisztelet kezdete előtt egy "sírt" állítanak fel a templom közepén, melyet virágokkal díszítenek. Ugyanakkor az oltárasztalra helyezik a halott Megváltót ábrázoló Sírleplet, mely tulajdonképpen egy vászonra festett ikon, és amelyet görögül "epitáfiosznak", szlávul "plascsanyicának" neveznek.
A Vecsernye a szokásos himnuszokkal, sztichirákkal kezdődik, melyek ezúttal Krisztus szenvedését és halálát dicsőítik. Az Evangéliummal történő Bemenet és a Derűs Világossága ének elhangzása után ószövetségi olvasmányok következnek a Kivonulás és Jób Könyvéből, valamint Ézsaiás próféciájából (52). Majd egy Apostoli olvasmány a Korintusiakhoz írt első levélből (1, 18-2, 2), és újból elhangzanak válogatott részek a négy evangéliumból, melyek Krisztus keresztre feszítését és temetését beszélik el. A prokimen és az Alliluia versek profetikus tartalmú zsoltáridézetek, amelyek többször is elhangzanak a megelőző nagypénteki
istentiszteletek során:
"Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek." (Zsolt 22, 19) "Istenem, én Istenem, figyelj reám; miért hagytál el engem?" (Zsolt 22, 2) "Mélységes gödörbe helyeztek engem, a sötétségbe és a halál árnyékába." (Zsolt 88, 7)
A Krisztus halálát dicsőítő himnuszok után, miközben a kórus Istenfogadó Szt. Simeon elbocsátást kérő imáját énekli, a pap teljes, sötétszínű liturgikus öltözetet vesz magára és megtömjénezi az oltárasztalon elhelyezett Sírleplet. Majd a Miatyánk után, mialatt a kórus az ünnepi tropáriont énekli, a pap a Sírleplet a feje fölött tartva megkerüli az oltárasztalt és a "sírba" helyezi, hogy a hivők hódolhassanak előtte:
"A nemes lelkű József, levéve a keresztfáról szeplőtelen testedet, tiszta gyolccsal és illatokkal beborítván azt, és eltemetvén új sírba helyezte el." (Nagyszombati tropárion)
A Nagy Szombat hajnali istentiszteletet rendszerint Nagy Péntek este tartják. A megszokott módon, az Isten az Úr éneklésével kezdődik, melyet a Nemes lelkű József kezdetű és a következő tropárionok kísérnek:
"Midőn leszállottál a halálba, Halhatatlan Élet, megölted a poklot az Istenség villámával, midőn pedig a halottakat a föld mélyéből feltámasztottad, minden Mennyei Hatalmak így kiáltottak: Életetadó Krisztus Istenünk, dics ség Néked. A kenetvivő asszonyokhoz így szólott a sírhoz szállott angyal: Halottaknak valók a kenetek, Krisztus pedig az enyészettől idegennek bizonyult."
A megszokott zsoltárolvasás helyett a teljes 119. zsoltár kerül felolvasásra, melynek minden egyes sorát a halott Üdvözítőt dicsőítő énekvers kísér. A 119. Zsoltár Jézusnak, az igaz embernek a sajátos, verbális ikonja, akinek az élete Isten kezében van, és aki ezért nem maradhat a halottak között. Ez az úgynevezett Halotti Dicsérő ének, amely Istent dicsőíti, Aki a "Feltámadás és az Élet", és csodálattal szemléli alázatos leereszkedését a halálba.
Jézus Krisztus személyében az ember Isten iránti tökéletes szeretetének és az Isten ember iránti tökéletes szeretetének a teljes egysége együtt van jelen. Ezt az isteni-emberi szeretet szemléljük és dicsőítjük az Üdvözítő sírjánál. A zsoltárolvasás végéhez közeledve a Dicséretek egyre rövidebbé válnak, fokozatosan egyre inkább az Úr döntő győzelmére összpontosulnak, és így nyerik el végső értelmüket:
"Élni fog az én lelkem, és dicsérni fog Téged, és a Te ítéleteid lesznek nékem segítségül." (Zsolt 119, 175) "Hintettek a sírra, drága illatokat, korán jövő asszonyok. Eltévedtem, mint az elveszett bárány; keresd meg a Te szolgádat, mert parancsolataidról meg nem feledkeztem." (Zsolt 119, 176) "Békét az Egyháznak, népednek üdvösséget, hozzon feltámadásod."
Befejezésként a Szentháromság dicsőítése következik, majd az egész templom kivilágosodik, és a hivők számára felhangzik az első híradás a sírhoz közeledő asszonyokról, mialatt a szolgálatot végző pap végigtömjénezi az egész templomot. Első alkalommal halljuk most az üdvösség jó hírének ünnepélyes kihirdetését Krisztus feltámadása által.
A hajnali istentisztelet kánonjának további ódái folytatják a dicséretet Krisztusnak a halál felett aratott győzelméről, saját halála által. Minden egyes ószövetségi tartalmú irmosz az ember végső üdvösségét ábrázolja előre Jézus által.
Ezek során először jelenik meg az a gondolat, hogy ez a kivételes Szombat, melyen Krisztus holtan fekszik, valójában a fölöttébb áldott hetedik nap, mely egykor létezett. Ez az a nap, melyen Krisztus megpihen művétől, mellyel újjáteremtette a világot. Ez az a nap, amelyen Isten Igéje, "Aki által minden lett" (Jn 1, 3), mint ember holtan fekszik a sírban, üdvözítve a saját maga által teremtett világot, és megnyitva a sírokat: "Ez a szombat a fölöttébb áldott, melyen Krisztus felébredvén, harmadnapon feltámad." (Kondákion és Ikosz) A kánon ismét Krisztus győzelmének végső hangjával fejeződik be: "Ne sirass engem Anyám, a sírban látván Fiadat, kit méhedben mag nélkül fogantál; mert feltámadok és megdicsőülök, és mint Isten dicsőségben fölemelem azokat, kik hittel és szeretettel szüntelenül magasztalnak Téged." (A kánon 9. ódájának irmosza)
A dicséreti sztichirák után a pap ismét magára ölti sötét színű teljes liturgikus öltözetét, és a nagy doxológia éneklése alatt újból megtömjénezi a Megváltó sírját. Majd, miközben a hívők égő gyertyával a kezükben folyamatosan éneklik a "Háromszorszent" éneket, a pap vezetésével megkezdődik a körmenet, aki az Evangéliumos Könyvet tartja a kezében, feje fölött pedig a Sírleplet viszik. A hívők körmenete kívülről megkerüli az egész templomot. A körmenet Krisztus teljes győzelméről tesz tanúságot a sötétség és a halál erői fölött. Az egész világegyetem megtisztul, megváltást és helyreállítást nyer a Világ Életének belépésével a halál birodalmába.
Amikor a körmenet visszatér a templom épületébe, újból felhangzanak a tropárionok, majd nagy ünnepélyességgel szólal meg Ezékiel próféciája Izráel "száraz csontjairól": "Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! Lelkemet adom belétek, életre keltek, …" (37, 13-14)
Diadalmas zsoltárversek következnek, többszöri Alleluja kíséretében, melyek arra kérik Istent, hogy "emelje fel karját, szórja szét ellenségeit", és az "igazak örvendezzenek", majd Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt első leveléből hallunk felolvasást: "a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott". (5, 7) Újból felhangzik az Evangéliumi olvasmány a sír lepecsételéséről, és az istentisztelet egy kérő ekténiával és az elbocsátó áldással zárul.
A fölöttébb áldott szombat esti és hajnali istentisztelete, az utána következő Szt. Liturgiával az orthodox liturgikus hagyomány remekműve. Ezek a szolgálatok távolról sem jelentik Krisztus történelmi halálának és eltemettetésének drámai újra megjelenítését. Az evangéliumi történések rituális megismétléseinek sem tekinthetők. Valójában a legmélyebb spirituális és liturgikus behatolásról van szó Krisztus üdvözítő tetteinek örök jelentésébe, melyeket már azok isteni jelent ségének és erejének teljes tudásával szemlélünk és dicsőítünk.
Az Egyház nem tesz úgy, mintha nem tudná, mi fog történni a megfeszített Jézussal. Nem bánkódik és nem siratja az Urat úgy, mintha maga az Egyház nem az Ő átszúrt oldalának és sírja mélyének valódi szülötte lenne. Minden istentiszteleten átszűrődik Krisztus győzelmének a szemlélése és feltámadásának hirdetése. Hiszen valójában csak győzedelmes feltámadásának fényében ragadható meg helyesen, értékelhető megfelel módon, dicsőíthető és magasztalható igazán Krisztus szenvedéstörténetének és halálának mélységes isteni és örök jelentése.
Nagy Szombat napján az esti istentisztelettel egybekötött Nagy Szent Vazul Liturgiáját végezzük. Ez az istentisztelet már Húsvét Vasárnapjához tartozik. A szokásos módon kezdődik az esti zsoltárral, a békességes ekténiával, a 141. zsoltárt követ sztichirákkal és a Bemenettel, melyet a Derűs Világossága kezdetű esti himnusz követ. A szolgálatot végző pap a Sír előtt áll, melyen a halott Üdvözítőt ábrázoló Sírlepel fekszik.
A Bemenet után, mely az Evangéliumos Könyvvel történik, tizenöt ószövetségi olvasmány hangzik el, melynek mindegyike Isten teremtésével és megváltó művével kapcsolatos, amely az előre megjövendölt Messiás eljövetelével nyerte el végső foglalatát és beteljesedését. A Teremtés Könyvén kívül, mely Isten alkotásáról szól, a Kivonulás Könyvéből hallunk felolvasást az izraeliták húsvéti kivonulásáról Mózes napjaiban, majd további részleteket Ézsaiás, Ezékiel, Jeremiás, Dániel, Szofóniás és Jónás próféciáiból, valamint Józsué és a Királyok Könyveiből. Felcsendül Mózes éneke és a Három Babiloni Ifjú éneke Dániel Könyvéből.
Az ószövetségi olvasmányok után a szolgálatot végző pap visszatér a szokásos liturgikus dicsőítéshez, mely után a "Háromszorszent" éneket szoktuk hallani, de ezúttal a Galatákhoz írt levél énekelt, keresztelési versei hangzanak fel: "Valahányan Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek". Alliluia. (3, 27)
Ezután a szokásos Apostolt halljuk, mint bármelyik Szent Liturgián, mely az Orthodox Egyház jól ismert keresztelési olvasmánya (Róm 6, 3-11): "Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is." (6, 5)
Majd a Királyi Ajtók becsukódnak és a papok, valamint az oltárban segédkezők átöltöznek a szenvedést jelképező sötét színű ruháikból a Krisztus halál felett aratott győzelmét hirdető ragyogó színű ruháikba. Ezalatt a templom minden berendezése is új öltözetet kap, melyek színe Krisztus győzelmét hirdeti a bűn, a gonosz és a halál felett. A ruházatok cseréje a 82. zsoltár verseinek éneklése kíséretében történik: Kelj föl, Isten, ítéld meg a földet, mert Néked jutnak örökségül minden nemzetek.
A zsoltárversek ünnepélyes eléneklése után — melyeket olykor a Krisztust, mint a leöletésre kerülő Új Pászkát, az Élő Áldozatot, a világ bűneit eltörlő Isten Bárányát dicsőítő himnusz kísér — a szolgáló pap kijön az oltárból, hogy kihirdesse Krisztus Sírja előtt a halál felett aratott győzedelmes diadalának örömteli hírét és apostolainak szóló parancsát: "Tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek..." (Mt 28, 1-20) Ugyanezt az evangéliumi részletet halljuk az Orthodox Egyházban a keresztelési szertartás során is.
A Szent Liturgia ezután már Krisztusnak a halált megsemmisítő tündöklő fényében folytatódik. A Felajánlás során felhangzó Kerub-éneket ezúttal a következő helyettesíti: "Hallgasson most minden halandó test, félelemmel és rettegéssel álljon, és semmi földi dolgot ne forgasson elméjében; mert a királyok Királya és az uralkodók Uralkodója jő, hogy feláldoztassék és eledelül adassék a hivőknek. Előtte az angyalok seregei járnak, minden Fejedelemségekkel és Hatalmakkal, a sokszemű Kerubok és hatszárnyú Szeráfok, szemüket takarva és dicséretüket kiáltva: Alliluia, Alliluia, Alliluia."
Az Istenanyját magasztaló "Benned örvendezik" ének helyett ismét a hajnali kánon 9. ódájának irmoszát halljuk: "Ne sirass engem Anyám... mert feltámadok és megdicsőülök..." Az áldozási ének, a kinonikon a 78. Zsoltárból való: Fölkelt mintegy álomból az Úr, és feltámadt, üdvözítve minket. Alliluia. (65)
A Szent Liturgia a szentségi közösséggel (áldozással) teljesedik be Azzal, Aki testileg holtan fekszik, mégis az Atya Istennel együtt örök trónusán ül; Aki, mint a világ Élete és Teremtője életetadó halálával megsemmisíti a halált. Sírja — mely még mindig a templom közepén áll — a Liturgia szavaival feltámadásunk forrása.
Ez a Liturgia eredetileg a keresztények húsvéti keresztelkedési liturgiája volt. Ma, minden keresztény számára évről-évre az Úrral együtt vállalt saját halálának és feltámadásának a megtapasztalása.
Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. (Róm 6, 8-9) Krisztus holtan fekszik, de mégis él. A sírban fekszik, de már "halállal eltiporván a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozván". Nincs már más tennivalónk, mint őrködni a "fölöttébb áldott szombat" estjén át, melyen Krisztus alszik, várva az éjféli órát, amikor a Mi Urunk Napja hajnalodni kezd felettünk, elérkezik az a fénnyel teljes éjszaka, amelyen az angyallal együtt hirdetjük: "Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova Őt tették." (Mk 16, 6)
Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet, fordította: prof. Imrényi Tibor
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr783874666
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek