A háború bennünk van (3.)
2012.01.27. 05:35
(Harmadik idézet Thomas Merton O.C.S.O. írásából.)
3.
Azokban, aki leginkább élnek - és ezért leginkább azonosak önmagukkal -, a testi élet alárendelődik a bennük lakozó magasabb létezésnek. A testi élet csendben aláveti magát a lélek sokszorosan bőségesebb elevenségnek, amely minden mértéket és megfigyelést fölülmúló magasságban él. Ezért az emberben az igaz élet jele nem a féktelenség, hanem a fegyelem, nem a forrongás, hanem a tisztánlátás és a rendezettség, nem a szenvedély, hanem a józanság, amely minden szenvedélyt megtisztít és felemel a misztika tiszta mámorához. Itt nem önkényes és zsarnoki fegyelemre gondolunk, amelyet benső erkölcsi szempontok diktálnak - hívják akár "felettes én-nek" vagy farizeusi lelkiismeretnek: ez az ember erőinek harmonikus összhangba hozatala, törekedve legmélyebb, rejtett lelki képességei felismerésére. Nem arról van szó, hogy az ember egyik része fegyelmezi a másikat, hanem arról, hogy az ember összes erői az igazi én tökéletes megvalósításának egyetlen békés intuíciójába fonódnak össze, ami az ember lelki önazonossága.
Így az ember teljesen csak akkor él, amikor saját léte értelmének világos tudatára ébred, vagyis amikor megtapasztal valamit az értelem, a szabadság és a lelkiség teljességéből, amelyek őbenne aktualizálódnak.
De valóban elvárhatjuk-e az embertől, hogy ilyen tudatosságra szert tegyen? Nem kifejezetten kegyetlen dolog-e a szeme elé tárni az élet "teljességének" és "megvalósításának" csalóka reményét? Ha nem értjük meg a remény természetét, akkor minden csalódás közül ez a legkegyetlenebb és legcsúfosabb. Ez lehet a lelki káprázatok közt a legrosszabb, amely az embert pusztai zarándoklatában gyötri. Hogyan lehetséges, hogy az embert - aki belesodródott az agóniába, élet és halál küzdelmébe azok legelemibb lelki formáiban -, megtéveszti az önmegvalósítás ígérete? Saját énje, önmaga valósága csupa ellentmondás, amelyet irgalmasan elfed a zűrzavar. Ha ezt a zűrzavart eltakarítjuk, és teljesen "felismeri" zaklatott énjét, mi mást fog látni, mint az ellentmondás végső abszurditását? "Saját létének igazi értelme" pontosan az lenne, hogy nincs értelme.
Bizonyos értelemben ez igaz. Hogy megtaláljuk az életet, meg kell halnunk az életnek - mint tudjuk. Hogy megtaláljuk az értelmet, meg kell halnunk az értelemnek. A nap minden reggel fölkel, amit meg is szoktunk. És mivel tudjuk, hogy a nap föl fog kelni, végül úgy kezdtünk tenni, mintha azért kelne föl, mert mi így akarjuk. Tegyük föl, a nap azt választaná, hogy nem kel föl. Akkor az "abszurd" reggel lenne vagy finoman szólva nem találkozna az elvárásainkkal.
Azokban, aki leginkább élnek - és ezért leginkább azonosak önmagukkal -, a testi élet alárendelődik a bennük lakozó magasabb létezésnek. A testi élet csendben aláveti magát a lélek sokszorosan bőségesebb elevenségnek, amely minden mértéket és megfigyelést fölülmúló magasságban él. Ezért az emberben az igaz élet jele nem a féktelenség, hanem a fegyelem, nem a forrongás, hanem a tisztánlátás és a rendezettség, nem a szenvedély, hanem a józanság, amely minden szenvedélyt megtisztít és felemel a misztika tiszta mámorához. Itt nem önkényes és zsarnoki fegyelemre gondolunk, amelyet benső erkölcsi szempontok diktálnak - hívják akár "felettes én-nek" vagy farizeusi lelkiismeretnek: ez az ember erőinek harmonikus összhangba hozatala, törekedve legmélyebb, rejtett lelki képességei felismerésére. Nem arról van szó, hogy az ember egyik része fegyelmezi a másikat, hanem arról, hogy az ember összes erői az igazi én tökéletes megvalósításának egyetlen békés intuíciójába fonódnak össze, ami az ember lelki önazonossága.
Így az ember teljesen csak akkor él, amikor saját léte értelmének világos tudatára ébred, vagyis amikor megtapasztal valamit az értelem, a szabadság és a lelkiség teljességéből, amelyek őbenne aktualizálódnak.
De valóban elvárhatjuk-e az embertől, hogy ilyen tudatosságra szert tegyen? Nem kifejezetten kegyetlen dolog-e a szeme elé tárni az élet "teljességének" és "megvalósításának" csalóka reményét? Ha nem értjük meg a remény természetét, akkor minden csalódás közül ez a legkegyetlenebb és legcsúfosabb. Ez lehet a lelki káprázatok közt a legrosszabb, amely az embert pusztai zarándoklatában gyötri. Hogyan lehetséges, hogy az embert - aki belesodródott az agóniába, élet és halál küzdelmébe azok legelemibb lelki formáiban -, megtéveszti az önmegvalósítás ígérete? Saját énje, önmaga valósága csupa ellentmondás, amelyet irgalmasan elfed a zűrzavar. Ha ezt a zűrzavart eltakarítjuk, és teljesen "felismeri" zaklatott énjét, mi mást fog látni, mint az ellentmondás végső abszurditását? "Saját létének igazi értelme" pontosan az lenne, hogy nincs értelme.
Bizonyos értelemben ez igaz. Hogy megtaláljuk az életet, meg kell halnunk az életnek - mint tudjuk. Hogy megtaláljuk az értelmet, meg kell halnunk az értelemnek. A nap minden reggel fölkel, amit meg is szoktunk. És mivel tudjuk, hogy a nap föl fog kelni, végül úgy kezdtünk tenni, mintha azért kelne föl, mert mi így akarjuk. Tegyük föl, a nap azt választaná, hogy nem kel föl. Akkor az "abszurd" reggel lenne vagy finoman szólva nem találkozna az elvárásainkkal.
Hogy megtaláljuk saját létünk teljes értelmét, nem azt az értelmet kell megtalálnunk, amelyre számítunk, hanem amelyet Isten tárt föl nekünk. Azt az értelmet kell megtalálnunk, amely Isten és önnön misztériumunk transzcendens sötétségéből érkezik hozzánk. Nem ismerjük Istent és nem ismerjük önmagunkat sem. Akkor hogyan képzelhetjük, hogy saját útirányunk céljául életünk értelmének felfedezését jelölhetjük meg? Ez az értelem nem a reggelente fölkelő nap, mégis kezdjük már annak hinni, olyan reggeleken pedig, amikor nem kel föl, valami mesterséges fénnyel helyettesítjük, hogy ne kelljen beismernünk a reggel abszurd voltát.
Az értelem nem olyasmi, amit önmagunkban, az életünkben felfedezünk. Amennyit fel tudunk fedezni, az sosem elegendő. Az igazi értelem kinyilatkoztatásra szorul, azt “kapnunk" kell. Pontosan ez adja meg a jelentőségét, hiszen magának az életnek is végső soron abban van a jelentősége, hogy azt is kapjuk.
Amíg úgy éljük meg az életet, a létezést, mint a napot, amelynek minden reggel fel kell kelnie, agóniában élünk. Meg kell tanulnunk, hogy az élet olyan fény, amely akkor süt le ránk, amikor Isten előhívja a sötétségből. Ennek pedig nincs megkötött ideje.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://hesykhia.blog.hu/api/trackback/id/tr1003537473
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek